Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-12 / 266. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. NOVEMBER 12., SZOMBAT Kosa Ferenc megnyitója Szervátiusz Tibor könyvének ünnepi bemutatóján* Görgeyróí, szabadságharcunk hú' hadvezéréről Aki hűséges önmagához, magyarságához T isztelettel köszöntőm Önöket, hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Ma este az a megtiszteltetés jutott osztályrészemül, hogy néhány szót szólhatok Szervátiusz Tibor könyvéről, az emberről, a művészről. Ahogyan zeneműről, könyvről, drámáról, fűmről, úgy szobrokról is igen nehéz szólni, mert minden kiejtett szó hitvány ahhoz képest, amit egy-egy remekmű kifejez. Különösen vonatkozik ez Szervátiusz Tibor műveire és még inkább egész életművére. Ezért engedjék meg, hogy ebben a pár mondatos köszöntőben ne a szobrokról beszéljek külön-külön, hanem emberi közelségből, barátként próbáljam meg tanúsítani, mit láttam Szervátiusz Tiborban, az emberben és mit tapasztaltam több mint negyedszázados ismeretségünk és elmélyült barátságunk során. A sors különös véletlenje folytán, valamikor a hatvanas években, amikor Csoóri Sándor és Sára Sándor barátommal elhatároztuk, hogy átmegyünk Erdélybe és megismerkedünk az ottani magyarság sorsával, akkor az egyik első utunk Szeváti- usz Tiborék kolozsvári házához vezetett. Emlékszem, amikor beléptünk az ajtón, s Jenő bácsi és Tibor fogadott minket, egymásra néztünk a két Sándorral, és az volt az érzésünk, mintha a Sixtusi-kápolnába léptünk volna be. Egyedül és kizárólag ott, a remekművek egy- másmellettiségében éreztük azt a lenyűgöző akaratot, amelyik megállítja az emberben- még a lélegzetet is. Ezt nem mondtuk Tibornak, mert ő szemérmes ember, de egymás közt sutyorogtunk, hogy itt valami egészen fantasztikus arányú képzőművészettel állunk szemben. Mondom, ez régen volt, több mint negyed- százada. És e negyedszázad során mindenekelőtt megismertük Tibor hűségét. Hűségét önmagához. Nem divat ez manapság, de hadd mondjam, éppen azért, mert oly ritka, mint a fehér holló, milyen nagy dolog az, hogy ismerünk egy embert, egy személyiségét, aki éli a maga sorsát, és látjuk ugyanakkor napról napra, évről évre, évtizedről évtizedre, hogy töretlenül azt fejezi ki, amit gondol és megél. Soha semmilyen körülmény, semmiféle izmusok csábítása nem tudta eltéríteni a saját önként és szabadon vállalt hűségétől. Csont- váry óta nem ismerek a magyar képzőművészetben ilyen önmagához hűséges embert. A magyar költészetben és a zenében ritkán van párja. Bartók, Kodály, Petőfi, Ady, József Attila, Nagy László jelzik a hűségnek * Elhangzott november 10-én, a Leg- újabbkori Történeti Múzeumban. azt a mértékét, amelyet én személyesen is tapasztaltam Szervátiusz Tibornál. Mondanám a hűség egy másik vetületét: A hatvanas évektől kezdve Tibor természetesnek tekintette, hogy ha mi kíváncsiak vagyunk Erdélyre, akkor bizony vegyünk föl bakancsot, hátizsákot és induljunk neki a havasoknak, a falvaknak, másszuk meg az Egyeskőt, menjünk föl Fejérm.ezőre zsendicét ízlelni, ismerkedjünk meg a sasokkal, a medvékkel, a pásztorokkal, a leégett erdőkkel, ismerjük meg a havasok világát, a gyimesi patakok csodálatos völgyeit, nyírfáit, fenyőfáit, a völgyekben élő emberek lelkivilágát, népdalait, népzenéjét, szokásait, fájdalmait, reményeit, megőrzött gyönyörűséges ritka magyar nyelvét. Nem is tudom hány tíz és száz kilométert mentünk, gyalogoltunk együtt, hogy megértsük az anyaországiak felelősségét. Tibor döbbentett rá minket arra, hogy az elmúlt évtizedek milyen mértékben próbáltak bennünket nem is csak elvakítani, hanem megvakítani. Tibor tanított meg minket látni, hallani, érezni Erdélyt. És ebből a nézőpontból láttuk az ő világát, az ő erdélyi magyar világát, és ha most ezt vetem össze az életművével, akkor azt kell hogy mondjam, nincs az erdélyi magyarsághoz nála hűségesebb szobrász. M ivel az elmúlt évtizedekben sok-sok estén át gondolkoztunk nemcsak a magunk, illetve a magyarság sorsáról is, így nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy miközben Tibor hűséges önmagához, a magyarságához, az erdélyiségéhez, aközben hűséges az egyetemes emberiséghez is, ez az ő kötelező mértékegysége. Hatvannyolc után, amikor már a remények szertefoszlani látszottak, és amikor kinyílott a szemünk és világosan láttuk, hogy az egyetemes emberiséggel is az történik, amit a szűkebb világunkban tapasztalunk, nevezetesen, hogy a semmi föl akarja falni a valamit, akkor a tét nem kevesebb volt, mint a valami oldalán, az emberi oldalon alkotni és föltartóztatni a hitványabbnál hitványabb semmi és senkik csörtetését, ahogy Ady mondaná. Ha Szervátiusz Tibor műveit az emberiség legnagyobb alkotóinak műveihez hasonlítom, akkor úgy érzem, hogy ugyanott jelölte ki a sors az ő helyét, ahol mondjuk Henry Moore helye van a szobrászatban, vagy Picasso helye a festészetben. Nem lejjebb, nem másutt, éppen ott. Csupán a hűségről óhajtottam beszélni. Örvendtem, amikor kézbe vettem ezt a kötetet, mert ebben a kötetben még valahogy együtt dobog a magyarság szíve. Akik ebben a kötetben megszólaltak, írtak, többen már nem élnek. Különösen fájdalmas veszteség a szívek együtt dobogása tekintetében Nagy László és Szilágyi Domokos elvesztése. Milyen feledhetetlen pillanat volt, amikor Nagy Lászlóval megálltunk Tiborék kolozsvári házának a kertjében, s ott faragta Tibor az andezit Ady-fejet. László akkor látta először. A két fantasztikus költő farkasszemet nézett, s akkor azt mondta Nagy László: ez az egyetlen méltó Ady-ábrázo- lás, ami valaha is született. Krekács Róbert felvétele De emlékszem, amikor Farkaslakán készült a Tamási Áron-emlékmű- és ahogy ott körbe-körbe jártuk, és aggódtunk Jenő bácsiért, Tiborért, mert ezt az irdatlan és szinte megmunkálhatat- lan szikravető sziklát hónapokon, éveken át megpróbálták megfaragni, próbáltak ebbe az igen kegyetlen és lelketlen anyagba lelket lehelni, lelket kalapálni, és már feldagadt mindkettőjüknek a csuklója. De említhetem Szilágyi Domokos szép sorát, ami ebben a kötetben is olvasható. Egy egyszerű félmondatról van szó az erdélyi magyarság fenyegetettségére vonatkozóan: mint ahogy a macska egy madár szívébe harap. Igen, amíg ilyen költőink voltak, éltek barátként a közvetlen közelünkben, egyszerűbb volt, könnyebb volt összetartozni. Az idő rettenetes feszítéssel nemcsak elvette tőlünk az összetartó személyiségeinket, hanem iszonyatos erővel ékeket vert közénk. És hogy ha nem győzzük emberi szóval, elveszünk egy szálig. Azt gondolom, hogy ez a kötet jelkép is lehet. Jelképe lehet annak, hogy ezt az elmúlt gyötrelmes fél évszázadot, amelyben Tibor művészként dolgozott, igenis végig lehetett élni tisztességesen. Az erdélyi, vagy az anyaországi magyarság sorsát maradéktalanul fölvállalva föl lehetett emelkedni az egyetemes emberiség értékeihez. A politikai rendszer üldözöttjeként igenis lehetett világra szóló életművet létrehozni. Az imént említett Ady- fej, amiről egyszer azt találtam mondani, hogy Adynál is Adybb, ma nem lehet itt. Mindig csak fényképről láthatjuk. Én láttam ezt a szobrot születésében is, és nem hiszem, hogy a nagy ókori szobroktól eltekintve, valaha valaki ennyi munkát, eny- nyi energiát fektetett volna egyetlen szoborba. Jelkép ennek a szobornak a sorsa. Ez valahol a világban — meg sem mondhatom, hogy hol — a föld alatt vár a feltámadásra. Rendszerváltás ide és oda, nem jött még el annak az ideje, hogy napvilágra kerüljön. De ez a kötet talán segít ebben is. Mert ez a szobor nem csupán Szervátiusz Tibor műve, hanem a magyarság megmaradásának is a jelképe, az egyetemes emberiség értéke. Pontosan ebben a várbéli épületben volna a helye. A helyére tudott kerülni a bronz Dózsa is. Ismerem a történetét. Amikor átkerült Magyarországra, akkor először csak egy vidéki múzeum pincéjében kaphatott helyet, mert a korabeli hatalmasságok nem tudták, milyen izmushoz tartozik. Nem túlságosan lázító? Nem túlságosan fájdalmas? Nem tudták, hogyan illeszthető össze mindazzal, amit az úgynevezett szocreál címén megkövetelt a művészektől a politikai hatalom. Azután mégiscsak a helyére került ez a szobor, még nyolcvankilenc előtt, tehát már akkor is lehetett csodát művelni. Ez a szobor olyan erővel indult el a maga útján, hogy országokon, országhatárokon, pincéken és tilalmakon át mégiscsak eljutott ide, Magyarország szívébe, a budai várpalota kupolája alá. Gyakran előfordul, hogy a családommal, vagy hazai, külföldi barátaimmal eljövök ide, megállunk a szobor előtt, nézegetjük, s ilyenkor gondolkodom, hogy vajon pontosan mondta-e Csoóri Sándor, hogy ez a szobor a semmi köré épített akarat. Olykor eljövök ide, megállók a szobor előtt, s embernek érzem magam, rádöbbenek emberi mivoltomra. Mit mondhatok még ebben a furcsa, csöndes ünnepélyességben? Higgyék el, méltatlan lenne, ha egy-egy szobor esztétikai elemzésébe bocsátkoznék. Vegyük úgy, hogy egyik nézője vagyok Tibor szobrainak, egyik olvasója vagyok ennek a könyvnek, egy vagyok a tizenötmillió magyar közül, akinek a Tibor léte, életműve segített abban, hogy a személyes élete ne érjen sokkal előbb véget, mint ahogy eljön annak az ideje. ' N ehéz pillanataikban, amikor ezt a könyvet lapozzák, olvassák, s gyönyörködnek a valóban szépen fotózott szobrokban, kívánom, hogy ez a könyv segítse önöket a néha már- már kegyetlen köznapi terhek elviselésében. Könyvbemutató Gödöllőn A városi önkormányzat és a helyi művelődési központ rendezésében, Gödöllőn — a városháza épületében — mutatták be tegnap délután Ko- sáry Domokos A Görgey- kérdés története című kötetét. A szerző a könyvbemutatót követően a sokat vitatott Görgey-problematikáról beszélgetett el az érdeklődőkkel. A kiadványról tudni kell, hogy első alkalommal 1936-ban látott napvilágot, tulajdonképpen egyetemi doktori értekezésnek készült; nemrég az Egyetemi Nyomda vállalkozott az újrakiadásra, minek köszönhetően az érdekes munka a rendes könyvárusi forgalomba kerülhet. Népdalos-találkozó Vácszentlászlón Pest megyei népdalkörök és szólisták találkozója lesz ma Vácszentlászlón. A Pest Megyei Népművészeti Egyesület és a vácszentlászlói Arany János Művelődési Ház által rendezett, délután 3 órakor kezdődő találkozón fellép: a vácszentlászlói parasztkórus, a zsámboki nyugdíjasklub kórusa, Kovács Ta- másné Szadáról, a sülysápi pávakör, a túrái nyugdíjasklub népdalköre, Tóth Sán- domé Bagról, a Galgahévízi Nyugdíjasklub népdalköre, az isaszegi asszonykórus, Vácegresről a hagyományőrző együttes, Szász Anna Gödöllőről, a nyársapáti népdalkor, a valkói népdalkor, a galgahévízi pávakör, Oroszi Erzsébet Szadáról, a szentendrei „Filibili” népdalkor, a dunavarsányi népdalkor, a zsámboki népi együttes asz- szonykórusa, a szadai népdalkor, a budakeszi népdalkor, Varga Adrienn és Szabó Györgyi Szadáról, a kakucsi menyecskekórus, valamint a mogyoródi Jakab Mihály népi együttes. A bemutatókat szakmai értékelés követi. SZÍNPAD A Peregrinus vendégjátéka A Karinthy Színházban mutatta be Shakespeare A vihar című darabját a Peregrinus Színház. A darabot Babits fordításából dolgozta át és rendezte Trömböczky P. Péter, akinek kétféle munkája végül is egynemű és minőségű teljesítménnyé lett a csipetnyi színpadon. Trömböczky átdolgozása — amenyire ez értelmes — épségben hagyta a darab lényegét, s ha el is maradt néhány részlet, az átszabás, amely figyelembe vette — akár Gulyás Imre tértágító, ötletes díszlete — a rendelkezésre álló teret, kárt nem okozott. Rendezése minden helyszíni lehetőséget figyelembe vett, és végül is mind erkölcsi mondandójában, mind mese voltában teljes egészet nyújtott. Ez az egész pedig szépséges tündérmese. Prospero szerepében Körtvélyessy Zsolt — pálcájától függetlenül — varázsló volt, szerető apa, és minthogy erre az igazságtevés miatt neki magának is szüksége volt: kötelességtudó fejedelem. Összetett, mély alakítása maradandó teljesítmény. Hasonlóképpen csak jól bánt szerepével a bemutatón Miranda (Party Nóra). Amiként a nem kimondottan alátámasztott szerelemre gyúlás sem, Caliban (a bemutatón Zák György játszotta) figurája sem eléggé kimunkált — annak ellenére, hogy a darabba még így is szervesen illeszkedik. A puha diktátor Alonso szerepét Babits Barnabás a darabból a jövőbe mutató felfogással oldotta meg, mindösz- sze szemvillanással és hangsúllyal jelezve, hogy a történetnek nincs vége, amikor a darab befejeződik. Puhaságát úgy értem, hogy — a műhöz híven — nem richardi figura, félelmetessé abban a pillanatban válik, amikor látszik rajta, hogy vereségét átmeneti kellemetlenségnek tartja. Éz az, amiért okunk lesz aggódni Prospero otthoni jövőjéért. Ariel figurája ebben a darabban is központi, és emellett képes mesetündérként is, játszadozó gyermekként is hatni, bizonyos mértékig Puck vonásainak éteri visszfénye, jóságos barát, aki szolgálatait szeretet'oől teszi, és ennek báján az sem ront, hogy búcsúzóul skalpját Prosperó- nak ajándékozza, aki zsebrevágja a becses holmit. Ä bemutatón Urbán Andrea játszotta nagy sikerrel. Sajátos clownszerepükben mint Stephano és Trinculo remekül komédiázott Galambos Péter, illetve Vadász Attila. Szitányi György
