Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-01 / 256. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 1., KEDD [3 Megbánták-e tetteiket? 1956. október 23-án a ma­gyar nép nagyszerű bizonyí­tékát adta mérhetetlen sza­badságvágyának, az idegen uralom alóli felszabadulás óhajának. Mint ahogy — éle­tüket és vérüket nem kímél­ve — elődei is annyiszor pró­bálkoztak szabadon. élni és alkotni e hazában. Sajnos, mint történel­münkben annyiszor, idege­nek beavatkozása (és mások segítségének elmaradása) mi­att 1956 októbere is szomorú­an végződött. Szép számmal voltak, akik a szabadságharc vérbe fojtásában segédkeztek, szá­mítva arra, hogy ezt majd bu­sásan honorálják nekik. (Honorálták is.) Az erre a célra szervezett különítmények végigszag­lászták az. országot, hogy hol, kit, miért lehet börtönbe vagy bitófára juttatni. Szed­ték is sorra áldozataikat. Az sem volt baj, ha nekik valaki nem volt még 18 éves. Meg­várták, míg betöltötte. Most hogy ma ezekre a hősökre emlékezünk, vajon a pufajkát viselők, a bírák és hóhérok lelkiismerete (ha van) megmozdul-e? Föléb- red-e bennük valamiféle megbánás annak tudatában, hogy mennyien haltak meg a sortüzek áldozataiként, a bör­tönben, bitófán, golyó által? Vannak még, akik ma is megtehetnék, hogy odaállja­nak a nemzet elé, és tettei­kért őszintén bocsánatért kö­nyörögjenek. Könyörögje­nek — mondom —, mert en­nek nagyobb a súlya, s mert súlyosak a bűnök is. De nem hangzik el egyet­len szó, még a bocsánatkéré­sért sem. El lehet-e ezt intézni az­zal, hogy: „... pufajkás vol­tam, na és?” Hány emberélet van az ilyen „na és-ek” mögött, köz­vetve vagy közvetlenül? Jó lenne már lelki nyugal­mat adni a szenvedőknek és hozzátartozóiknak. A kárpótláson túl elégtétel volna az őszinte bocsánatké­rés is. Perényi Margit Budapest Ki viszi el a balhét? ;á>gHorn Gyula parla- menti beszédét hall- gSSrfl gatva már-már hin- mm ni kezdtem a lélek­vándorlásban. Nem csoda, hiszen miniszterelnökünk egyre inkább úgy viselke­dik, mintha élete csak 1989 táján vette volna kezdetét, s így az elmúlt negyven év, benne Rákosi apánk fekete autós „demokráciája”, Ká­dár balatoni lángossütős, szakértelmes legvidámabb barakkja csupán „előéleté­nek” a része lett volna. Eb­ben az esetben talán még el­fogadható lenne, hogy a mi­niszterelnök úr minden bajt — szegénységet, inflációt — az előző kormányra ken. De valami még sincs rendjén. Horn és kormánya lassan, de egyre határozot­tabban kezdi visszaszivárog­tatni a szakértőnek kikiál­tott régi, hűséges gárdát. Úgy tűnik, „Timur és csapa­ta” újra akcióba lépett, és „épít, tombol, rombol”, amerre lát. A miniszterelnöki bírála­tok nem azért igaztalanok, mintha itt négy évig való­ban minden gördülékenyen ment volna előre, hanem mert Horn Gyula úgy tesz, mintha a negyvenévi előz­mény nem is létezett volna. Mintha itt semmi más nem történt volna, csak az, hogy a jóságos Jancsi bácsi adta a háromhatvanas kenyeret meg a hatforintos kőbánya­it, de jött ez a csúnya jobb­oldali kormány, mely mind­ezt elvette tőlünk... Hadd kérdezzem meg, mi­niszterelnök úr, hogy mire volt jó a reformkommuniz­mus nevű színjáték? Muszáj volt az MSZP fedőnevű bű­vészmutatványt is eljátsza­ni? Ha Grósz Károly maradt volna a helyén, akkor most tisztább lenne a képlet. De így? Csak káosz van, mely­ben egy meglehetősén pisz­kos átverési akció folyik. Meddig csinálnak még a magyar népből csörgősip- kás bohócot? Nem volt elég, hogy májusban hűsé­ges ebként egykori láncrave- rőinek lábai elé borult? Még nap mint nap meg kell alázni őt hazug játékaikkal? Tisztelt Elnök Ur! Itt min­denkinek el kell vállalnia a maga részét, vagy hogy önt idézzem: el kell vinni a bal­hét. S ha jól emlékszem, a negyven év mégis többet nyom a latban, mint a négy. Egyre inkább elhiszem, amit a nagy Rákosi vezér mondott: a kommunisták különleges „vágású” embe­rek. Valóban azok lehetnek, ha ennyi becstelenséget meg tudtak mindig ép bőr­rel úszni. Miként a táltosok, akiknek nem fogja testét a golyó, úgy tudtak gombnyo­másra a piacgazdaságnak hódoló elitgárdává változni. Most már ugye a látszatra sem kell adni. Újra működik a Lenin-kocsma, ahol a le- csőcselékesedett szavazótá­bor tíz fél vodka után vörös csillagokat lát. A fanatikus lelkű egykori munkásőrök újra fényesítik bakancsukat, s a gyűlölettől megmámoro- sodva rázzák öklüket a nem­zeti érzésű ellenzék felé, mert ma még ők is léteznek. Ma még igen! De importból talán már megrendeltetett az agyag, melybe bele lehet őket taposni. Földes György Nagykőrös Lassan minden visszaváltozik Még mindig fáj a déli ha­rangszó hiánya, s főleg a déli harangszóra kalapját HISTÓRIA Vezéri szálláshelyek emlékei (II.) Labor vezért Zemplénnél ölték meg? Anonymus Csongrádot is olyan várként említi, ame­lyet a honfoglaló Ond vezér állítólagos fia, Ete építtetett a helyi szlávsággal. Kétség­telen, hogy a földvár Ond vezér területén emelkedett, de az vitatható, hogy ki és mikor építette. Történeti szempontból je­lentős Ibn Hayyan nemrég Marokkóban felfedezett arab krónikája, mely a 942-ben Spanyolországba kalandozó és ott elfogott, majd a kalifa testőrségébe besorolt öt türk vitéz közlé­se, s alighanem szláv tol­mács közvetítése nyomán felsorolja a hét vezér nevét. Ezek sorát a következőkben állapíthattuk meg: Gyula, Ecser, Bulcsúdi, Basman, Laber, Garold (az anonymu- si Gálád) és Harhadi azaz Harka. Az ötödik Laber— Labor név a közismert török Alp-er személynév szláv hangátvetéses alakja, az a név, amelyből Alpár nevünk is származik. Neves szlavis­tánk, Melich János egy tö­rök Alp-Barsz névből ma­gyarázta a felső-tisza-vidéki Labore vezért és Loborcy fo­lyó nevét is. Nézetem sze­rint ez is Alpár nevéből, ill. említett szláv Labor változa­tának itjí-c'i képzős alakjá­ból vezethető le, amit az tá­maszt alá, hogy Ond és Al­pár nevének a Tisza mentén négy helyen együtt maradt emléke. Az Ondava és a La­bor folyó Zemplénnél ömlik a Bodrogba; a Szerencs-pa- tak partján Ond felett Alpár falu található; Anonymus a csongrádi Alpár váráról azt írja, hogy Ond vezér foglal­ta el és birtokolta, végül Bács megyében a két eltűnt Ond falu közelében ma is megvan a két Alpár puszta. Mindez arra mutat, hogy a honfoglalás után Ond vezér­nek jutott a Tisza partvidéke az Ondavától Titelig, a halá­la után, 942-ben ezt utóda, Alpár birtokolta. A nevek és viselőik életút- jára fényt vethet, hogy szál­láshelyeik körül egyező tör­zsi helynevek találhatók. Ez nézetem szerint annak a je­le, hogy az ismert nevű ve­zért szálláshelyei köré törzs­neves vitézeket telepítettek. Alpár szállásai mellett főleg Tarján, Kér és Örs törzsbeli­eket találunk. Mivel csak az Árpádok rendelkeztek több törzs vitézeivel, valószínű, hogy az Árpád fiák meg­szállták Alpár várait és szál­lásait, ez pedig csak belharc nyomán történhetett. Mivel ez a jelenség más, 942-ben felsorolt vezér (Basman, Gá­lod) szállásai körül is meg­mutatkozik, arra következte­tek, hogy a 942 utáni évek­ben az uralmi viszonyokban változás állt be. Gladot, Aj­tony ősét, Anonymus sze­rint az Árpád-házi Hülek fiai verték le, mivel pedig a Hülek névben Árpád fia, Üllő neve rejlik, ez a bel­harc Árpád unokái idejére te­hető. A Nyitra-vidéken négy Árpád-kori falu (Bas­man, Bosman, Bosnan és Bossány) neve a magyar ha­gyományban elfeledett Bas­man vezér szállásainak emlé­két őrzi. Ezek közül a legdé­libbet, Érsekújvár mellett, törzsi helynevek övezik, ami megengedi a feltevést, hogy őt szintén leverték, s utóda a krónikás szerint az itt megszállott Lél vezér lett. A Gyula címet viselő fe­jedelem, alighanem a 948-ban feljegyzett Fájsz, uralkodói címét átengedhet­te az Erdélyben országló Harkának, a gyulák ősének. Ami Labor, azaz Alpár sorsát illeti, ez kapcsolatba hozható Anonymus történe­tével Labore vezér haláláról. Anonymus a Gesta Ungaro- rum 13. fejezetében helyi szláv hagyományra hivatkoz­va egy névmagyarázó mon­dát beszél el, amely szerint az Ungvártól Titelig uralko­dó Salán országába érkező magyarok elől a vár parancs­noka, Labore, aki nyelvükön duka címet viselt, Zemplén­be menekült (Loborcy qui in lingua eorum dúca vocaha- tur, ad castrum Zemlin pro- perabat), hol a magyarok el­fogták és felakasztották; in­nen kapta volna a folyó a La­bore nevet. Kétségtelen, hogy itt Anonymus névma­gyarázó népmondát ad elő, aminek forrása a helybeliek hagyománya lehetett, amely a Zemplénben megölt Labor duxról, mint a folyó névadó­járól emlékezett meg. Anonymus az akasztás he­lyét mint helynév magyará­zatát, e szavakkal adja: la- queo suspenderunt, et a die illő fluvium illium vocave- runt sub nomine eiusdem Lo­borcy (SRH. I. 52.); de e sza­vakkal más vezér megölése leírásánál is él: lanqueo sus­penderunt, unde mons illa a die illő usque nunc Zubur nuncupatur (uo. 78); emiatt a megölés módját nem vezet­hetjük hagyományra vissza, hanem Anonymus írói fordu­latának kell tartanunk. La­bor vezér ismeretében azon­ban számolhatunk hagyo­mánnyal, mely szerint Zemp­lénnél ölték meg. A magyar és szlovák régé­szetben a hatvanas években élénk érdeklődést váltott ki a Zemplén (Zemplín) mel­lett talált vezéri sír. Vojtech Budinsky-Kricka kassai ré­gész 1958-ban a zempléni leemelő, keresztet vető és imádkozó földműves, dol­gozó ember. Kiknek fájt a magyar fa­lusi munkásember képe? Nekünk, magyaroknak biz­tosan nem. Annak a sok százezer Mária-tisztelő magyar embernek sem, akik a fatimai Szűzanya szobrának ünneplésére, időt és fáradságot nem kí­mélve összejöttek. Azok­nak sem fájt, akik a búcsú­járó helyeken olyan sokan összegyűlnek, mert még él bennük a hit, és igénylik is a vallásos összejövetele­ket. Ha a televízió szerkesz­tői látnák, hogy például a váci búcsún a Hétkápolná­nál mennyien voltak, s Má- riaremetén, Máriabesnyőn és Márianosztrán is meny­nyi vallásos ember jön ösz- sze, bár nem kényszeríti őket senki, csupán saját vallási meggyőződésük­ből, keresztény erkölcsi hovatartozásból jönnek el. Amikor Magyarország lakosainak 70 százaléka keresztény, akkor nem ér­demelnek annyit a televízi­ótól, hogy egy keresztet vető magyar földműves embert láthassanak, jelez­ve, hogy lám, valami vál­tozott? Hát lassan minden visz- szaváltozik. Sajnos sem a Híradóban, sem A Hét mű­sorában nem látunk már egyetlen nemzeti színű zászlót sem. Csak kék sza­lagok és karikák röpköd­nek a televízióban. Na­gyon hamar kiiktatták a nemzeti színű zászlókat, pedig de sokat vártunk rá, több mint 40 évet. De a mostani uraknak ez nem hiányzik. A rádiókabaréba is visz- szatértek azok, akik a ma­gyarságon csak gúnyolód­ni tudnak. Talán többre nem is telik tőlük. Jött az új Hofi-műsor a tévében. A férjem mindjárt mond­ta is, hogy ezt a csúfoló­dást nem nézi, inkább ol­vasni fog. Neki volt iga­za. Reménykedtem, hogy talán mégis új szellemű műsort látok, de mikor Hofi bejött egy régi ma­gyaros kacagányban, s át­fordította, majd „röhö- génynek” mutatta be a ré­gi, hagyományos magyar zsinóros, prémes ruhada­rabot, akkor már láttam, hogy bizony itt semmi sem változott. Amikor Hofi azon éke­lődött, hogy „tudunk te­metni”, a gyomrom szin­te „összeugrott”. Horthy Miklós temetésén gúnyo­lódott, pedig ha valaki, hát Horthy megszenve­dett a magyarságáért. Hát szebben sütne a nap is, ha nem gúnyolód­nának, hanem mindenki tenné a dolgát, és össze­fognának, bátorítanánk egymást, és építenénk egy új, boldog és békés Magyarországot. Baji Dénesné Verőce vár melletti halom feltárása­kor egy aranymellékletes magyar vezéri sírra buk­kant, melyet előzetes közlé­sek után 1973-ban Fettich Nándorral tett közzé az utób­bi történeti és régészeti felte­véseivel együtt. Fettich sze­rint a sírban az agg Álmos fejedelem nyugodott, akit szerinte nem Erdélyben öl­tek meg, mint a magyar kró­nika írja, hanem a zempléni „erdőn túl”, és sajátos teme­tése rituális formák között történt. (Folytatjuk) Györffy György akadémikus A kókai plébánia könyvei A török kiűzése után, illetve a /föJtócd-szabadság- harcot követően kezdődhetett csak el az ország új­jáépítése. A lassú, de mégis észlelhető fejlődés egyik bizonyítéka, hogy sokasodnak a 18. század elejéről a könyvekre, könyvtárakra vonatkozó ada­tok is. Holl Béla gyűjtötte össze a vád egyházme­gyéhez tartozó plébániákban található könyvek jegyzékét. A templomhoz tartozó könyvek nem te­kinthetők tényleges, mai értelemben vett könyvtár­nak, de a korszakban ezek a kötetek jelentették fal- vaink többségében szinte egyedül a nyomtatott be­tűt. Természetesen a plébános érdeklődése is szere­pet játszott abban, hogy mennyi és milyen könyv volt egy időszakban valamelyik községben. Gyak­ran hullámzó képet mutat a könyvállomány statisz­tikája. Káka községben 1716-ban írták össze elő­ször a katolikus plébánia könyveit, szám szerint 14 művet. Az egyházi szerkönyvek mellett néhány be­szédgyűjtemény böl állt a gyűjtemény. 1718-ban is­mét összeírták a könyveket, számuk ekkor 24-re emelkedett: igazán figyelemre méltó gyarapodás két év alatt. 1725-ben az egyházlátogatási jegyző­könyvben ismét felsorolták a plébánia könyveit: ek­kor már 51 tételből állt a jegyzék, immár kéziköny­vek — német nyelvű munkák is — voltak Kókán. Minden bizonnyal a plébános művdt, könyveket kedvelő ember volt ezekben az években. 1744-ből is­merjük a következő jegyzéket. Ekkor a könyvek száma sokkal kevesebb: 15 kötetet találtak az össze­írok, kizárólag szerkönyveket Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents