Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-01 / 256. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 1., KEDD [3 Megbánták-e tetteiket? 1956. október 23-án a magyar nép nagyszerű bizonyítékát adta mérhetetlen szabadságvágyának, az idegen uralom alóli felszabadulás óhajának. Mint ahogy — életüket és vérüket nem kímélve — elődei is annyiszor próbálkoztak szabadon. élni és alkotni e hazában. Sajnos, mint történelmünkben annyiszor, idegenek beavatkozása (és mások segítségének elmaradása) miatt 1956 októbere is szomorúan végződött. Szép számmal voltak, akik a szabadságharc vérbe fojtásában segédkeztek, számítva arra, hogy ezt majd busásan honorálják nekik. (Honorálták is.) Az erre a célra szervezett különítmények végigszaglászták az. országot, hogy hol, kit, miért lehet börtönbe vagy bitófára juttatni. Szedték is sorra áldozataikat. Az sem volt baj, ha nekik valaki nem volt még 18 éves. Megvárták, míg betöltötte. Most hogy ma ezekre a hősökre emlékezünk, vajon a pufajkát viselők, a bírák és hóhérok lelkiismerete (ha van) megmozdul-e? Föléb- red-e bennük valamiféle megbánás annak tudatában, hogy mennyien haltak meg a sortüzek áldozataiként, a börtönben, bitófán, golyó által? Vannak még, akik ma is megtehetnék, hogy odaálljanak a nemzet elé, és tetteikért őszintén bocsánatért könyörögjenek. Könyörögjenek — mondom —, mert ennek nagyobb a súlya, s mert súlyosak a bűnök is. De nem hangzik el egyetlen szó, még a bocsánatkérésért sem. El lehet-e ezt intézni azzal, hogy: „... pufajkás voltam, na és?” Hány emberélet van az ilyen „na és-ek” mögött, közvetve vagy közvetlenül? Jó lenne már lelki nyugalmat adni a szenvedőknek és hozzátartozóiknak. A kárpótláson túl elégtétel volna az őszinte bocsánatkérés is. Perényi Margit Budapest Ki viszi el a balhét? ;á>gHorn Gyula parla- menti beszédét hall- gSSrfl gatva már-már hin- mm ni kezdtem a lélekvándorlásban. Nem csoda, hiszen miniszterelnökünk egyre inkább úgy viselkedik, mintha élete csak 1989 táján vette volna kezdetét, s így az elmúlt negyven év, benne Rákosi apánk fekete autós „demokráciája”, Kádár balatoni lángossütős, szakértelmes legvidámabb barakkja csupán „előéletének” a része lett volna. Ebben az esetben talán még elfogadható lenne, hogy a miniszterelnök úr minden bajt — szegénységet, inflációt — az előző kormányra ken. De valami még sincs rendjén. Horn és kormánya lassan, de egyre határozottabban kezdi visszaszivárogtatni a szakértőnek kikiáltott régi, hűséges gárdát. Úgy tűnik, „Timur és csapata” újra akcióba lépett, és „épít, tombol, rombol”, amerre lát. A miniszterelnöki bírálatok nem azért igaztalanok, mintha itt négy évig valóban minden gördülékenyen ment volna előre, hanem mert Horn Gyula úgy tesz, mintha a negyvenévi előzmény nem is létezett volna. Mintha itt semmi más nem történt volna, csak az, hogy a jóságos Jancsi bácsi adta a háromhatvanas kenyeret meg a hatforintos kőbányait, de jött ez a csúnya jobboldali kormány, mely mindezt elvette tőlünk... Hadd kérdezzem meg, miniszterelnök úr, hogy mire volt jó a reformkommunizmus nevű színjáték? Muszáj volt az MSZP fedőnevű bűvészmutatványt is eljátszani? Ha Grósz Károly maradt volna a helyén, akkor most tisztább lenne a képlet. De így? Csak káosz van, melyben egy meglehetősén piszkos átverési akció folyik. Meddig csinálnak még a magyar népből csörgősip- kás bohócot? Nem volt elég, hogy májusban hűséges ebként egykori láncrave- rőinek lábai elé borult? Még nap mint nap meg kell alázni őt hazug játékaikkal? Tisztelt Elnök Ur! Itt mindenkinek el kell vállalnia a maga részét, vagy hogy önt idézzem: el kell vinni a balhét. S ha jól emlékszem, a negyven év mégis többet nyom a latban, mint a négy. Egyre inkább elhiszem, amit a nagy Rákosi vezér mondott: a kommunisták különleges „vágású” emberek. Valóban azok lehetnek, ha ennyi becstelenséget meg tudtak mindig ép bőrrel úszni. Miként a táltosok, akiknek nem fogja testét a golyó, úgy tudtak gombnyomásra a piacgazdaságnak hódoló elitgárdává változni. Most már ugye a látszatra sem kell adni. Újra működik a Lenin-kocsma, ahol a le- csőcselékesedett szavazótábor tíz fél vodka után vörös csillagokat lát. A fanatikus lelkű egykori munkásőrök újra fényesítik bakancsukat, s a gyűlölettől megmámoro- sodva rázzák öklüket a nemzeti érzésű ellenzék felé, mert ma még ők is léteznek. Ma még igen! De importból talán már megrendeltetett az agyag, melybe bele lehet őket taposni. Földes György Nagykőrös Lassan minden visszaváltozik Még mindig fáj a déli harangszó hiánya, s főleg a déli harangszóra kalapját HISTÓRIA Vezéri szálláshelyek emlékei (II.) Labor vezért Zemplénnél ölték meg? Anonymus Csongrádot is olyan várként említi, amelyet a honfoglaló Ond vezér állítólagos fia, Ete építtetett a helyi szlávsággal. Kétségtelen, hogy a földvár Ond vezér területén emelkedett, de az vitatható, hogy ki és mikor építette. Történeti szempontból jelentős Ibn Hayyan nemrég Marokkóban felfedezett arab krónikája, mely a 942-ben Spanyolországba kalandozó és ott elfogott, majd a kalifa testőrségébe besorolt öt türk vitéz közlése, s alighanem szláv tolmács közvetítése nyomán felsorolja a hét vezér nevét. Ezek sorát a következőkben állapíthattuk meg: Gyula, Ecser, Bulcsúdi, Basman, Laber, Garold (az anonymu- si Gálád) és Harhadi azaz Harka. Az ötödik Laber— Labor név a közismert török Alp-er személynév szláv hangátvetéses alakja, az a név, amelyből Alpár nevünk is származik. Neves szlavistánk, Melich János egy török Alp-Barsz névből magyarázta a felső-tisza-vidéki Labore vezért és Loborcy folyó nevét is. Nézetem szerint ez is Alpár nevéből, ill. említett szláv Labor változatának itjí-c'i képzős alakjából vezethető le, amit az támaszt alá, hogy Ond és Alpár nevének a Tisza mentén négy helyen együtt maradt emléke. Az Ondava és a Labor folyó Zemplénnél ömlik a Bodrogba; a Szerencs-pa- tak partján Ond felett Alpár falu található; Anonymus a csongrádi Alpár váráról azt írja, hogy Ond vezér foglalta el és birtokolta, végül Bács megyében a két eltűnt Ond falu közelében ma is megvan a két Alpár puszta. Mindez arra mutat, hogy a honfoglalás után Ond vezérnek jutott a Tisza partvidéke az Ondavától Titelig, a halála után, 942-ben ezt utóda, Alpár birtokolta. A nevek és viselőik életút- jára fényt vethet, hogy szálláshelyeik körül egyező törzsi helynevek találhatók. Ez nézetem szerint annak a jele, hogy az ismert nevű vezért szálláshelyei köré törzsneves vitézeket telepítettek. Alpár szállásai mellett főleg Tarján, Kér és Örs törzsbelieket találunk. Mivel csak az Árpádok rendelkeztek több törzs vitézeivel, valószínű, hogy az Árpád fiák megszállták Alpár várait és szállásait, ez pedig csak belharc nyomán történhetett. Mivel ez a jelenség más, 942-ben felsorolt vezér (Basman, Gálod) szállásai körül is megmutatkozik, arra következtetek, hogy a 942 utáni években az uralmi viszonyokban változás állt be. Gladot, Ajtony ősét, Anonymus szerint az Árpád-házi Hülek fiai verték le, mivel pedig a Hülek névben Árpád fia, Üllő neve rejlik, ez a belharc Árpád unokái idejére tehető. A Nyitra-vidéken négy Árpád-kori falu (Basman, Bosman, Bosnan és Bossány) neve a magyar hagyományban elfeledett Basman vezér szállásainak emlékét őrzi. Ezek közül a legdélibbet, Érsekújvár mellett, törzsi helynevek övezik, ami megengedi a feltevést, hogy őt szintén leverték, s utóda a krónikás szerint az itt megszállott Lél vezér lett. A Gyula címet viselő fejedelem, alighanem a 948-ban feljegyzett Fájsz, uralkodói címét átengedhette az Erdélyben országló Harkának, a gyulák ősének. Ami Labor, azaz Alpár sorsát illeti, ez kapcsolatba hozható Anonymus történetével Labore vezér haláláról. Anonymus a Gesta Ungaro- rum 13. fejezetében helyi szláv hagyományra hivatkozva egy névmagyarázó mondát beszél el, amely szerint az Ungvártól Titelig uralkodó Salán országába érkező magyarok elől a vár parancsnoka, Labore, aki nyelvükön duka címet viselt, Zemplénbe menekült (Loborcy qui in lingua eorum dúca vocaha- tur, ad castrum Zemlin pro- perabat), hol a magyarok elfogták és felakasztották; innen kapta volna a folyó a Labore nevet. Kétségtelen, hogy itt Anonymus névmagyarázó népmondát ad elő, aminek forrása a helybeliek hagyománya lehetett, amely a Zemplénben megölt Labor duxról, mint a folyó névadójáról emlékezett meg. Anonymus az akasztás helyét mint helynév magyarázatát, e szavakkal adja: la- queo suspenderunt, et a die illő fluvium illium vocave- runt sub nomine eiusdem Loborcy (SRH. I. 52.); de e szavakkal más vezér megölése leírásánál is él: lanqueo suspenderunt, unde mons illa a die illő usque nunc Zubur nuncupatur (uo. 78); emiatt a megölés módját nem vezethetjük hagyományra vissza, hanem Anonymus írói fordulatának kell tartanunk. Labor vezér ismeretében azonban számolhatunk hagyománnyal, mely szerint Zemplénnél ölték meg. A magyar és szlovák régészetben a hatvanas években élénk érdeklődést váltott ki a Zemplén (Zemplín) mellett talált vezéri sír. Vojtech Budinsky-Kricka kassai régész 1958-ban a zempléni leemelő, keresztet vető és imádkozó földműves, dolgozó ember. Kiknek fájt a magyar falusi munkásember képe? Nekünk, magyaroknak biztosan nem. Annak a sok százezer Mária-tisztelő magyar embernek sem, akik a fatimai Szűzanya szobrának ünneplésére, időt és fáradságot nem kímélve összejöttek. Azoknak sem fájt, akik a búcsújáró helyeken olyan sokan összegyűlnek, mert még él bennük a hit, és igénylik is a vallásos összejöveteleket. Ha a televízió szerkesztői látnák, hogy például a váci búcsún a Hétkápolnánál mennyien voltak, s Má- riaremetén, Máriabesnyőn és Márianosztrán is menynyi vallásos ember jön ösz- sze, bár nem kényszeríti őket senki, csupán saját vallási meggyőződésükből, keresztény erkölcsi hovatartozásból jönnek el. Amikor Magyarország lakosainak 70 százaléka keresztény, akkor nem érdemelnek annyit a televíziótól, hogy egy keresztet vető magyar földműves embert láthassanak, jelezve, hogy lám, valami változott? Hát lassan minden visz- szaváltozik. Sajnos sem a Híradóban, sem A Hét műsorában nem látunk már egyetlen nemzeti színű zászlót sem. Csak kék szalagok és karikák röpködnek a televízióban. Nagyon hamar kiiktatták a nemzeti színű zászlókat, pedig de sokat vártunk rá, több mint 40 évet. De a mostani uraknak ez nem hiányzik. A rádiókabaréba is visz- szatértek azok, akik a magyarságon csak gúnyolódni tudnak. Talán többre nem is telik tőlük. Jött az új Hofi-műsor a tévében. A férjem mindjárt mondta is, hogy ezt a csúfolódást nem nézi, inkább olvasni fog. Neki volt igaza. Reménykedtem, hogy talán mégis új szellemű műsort látok, de mikor Hofi bejött egy régi magyaros kacagányban, s átfordította, majd „röhö- génynek” mutatta be a régi, hagyományos magyar zsinóros, prémes ruhadarabot, akkor már láttam, hogy bizony itt semmi sem változott. Amikor Hofi azon ékelődött, hogy „tudunk temetni”, a gyomrom szinte „összeugrott”. Horthy Miklós temetésén gúnyolódott, pedig ha valaki, hát Horthy megszenvedett a magyarságáért. Hát szebben sütne a nap is, ha nem gúnyolódnának, hanem mindenki tenné a dolgát, és összefognának, bátorítanánk egymást, és építenénk egy új, boldog és békés Magyarországot. Baji Dénesné Verőce vár melletti halom feltárásakor egy aranymellékletes magyar vezéri sírra bukkant, melyet előzetes közlések után 1973-ban Fettich Nándorral tett közzé az utóbbi történeti és régészeti feltevéseivel együtt. Fettich szerint a sírban az agg Álmos fejedelem nyugodott, akit szerinte nem Erdélyben öltek meg, mint a magyar krónika írja, hanem a zempléni „erdőn túl”, és sajátos temetése rituális formák között történt. (Folytatjuk) Györffy György akadémikus A kókai plébánia könyvei A török kiűzése után, illetve a /föJtócd-szabadság- harcot követően kezdődhetett csak el az ország újjáépítése. A lassú, de mégis észlelhető fejlődés egyik bizonyítéka, hogy sokasodnak a 18. század elejéről a könyvekre, könyvtárakra vonatkozó adatok is. Holl Béla gyűjtötte össze a vád egyházmegyéhez tartozó plébániákban található könyvek jegyzékét. A templomhoz tartozó könyvek nem tekinthetők tényleges, mai értelemben vett könyvtárnak, de a korszakban ezek a kötetek jelentették fal- vaink többségében szinte egyedül a nyomtatott betűt. Természetesen a plébános érdeklődése is szerepet játszott abban, hogy mennyi és milyen könyv volt egy időszakban valamelyik községben. Gyakran hullámzó képet mutat a könyvállomány statisztikája. Káka községben 1716-ban írták össze először a katolikus plébánia könyveit, szám szerint 14 művet. Az egyházi szerkönyvek mellett néhány beszédgyűjtemény böl állt a gyűjtemény. 1718-ban ismét összeírták a könyveket, számuk ekkor 24-re emelkedett: igazán figyelemre méltó gyarapodás két év alatt. 1725-ben az egyházlátogatási jegyzőkönyvben ismét felsorolták a plébánia könyveit: ekkor már 51 tételből állt a jegyzék, immár kézikönyvek — német nyelvű munkák is — voltak Kókán. Minden bizonnyal a plébános művdt, könyveket kedvelő ember volt ezekben az években. 1744-ből ismerjük a következő jegyzéket. Ekkor a könyvek száma sokkal kevesebb: 15 kötetet találtak az összeírok, kizárólag szerkönyveket Pogány György
