Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-08 / 262. szám
_gs PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 8.. KEDD 13 Hogyan lettem úriember? á Hallod-e, te bikfic ^ — csippentett sze- yj, mével nagyapám ---■1— vagy hatvan éve —, jól jegyezd meg: egy igazi úriember nem siet, nem fizet és nem csodálkozik! Bizony, nem akárki tud e hármas követelménynek maradéktalanul megfelelni. Nézzük például a legrátermettebb, legelhivatot- tabb, a szó szerint kiválasztott emberekből álló jelenlegi kormánykoalíciót. Jóllehet, nem kapkodják el a médiatörvényt, no meg a privatizációval is ráérősen masza- tolgatnak; pillanatok alatt lemondták az expót, lázas sietséggel módosították az alkotmányt, és olyan gyorsan tönkretették a rádiót meg a tévét, hogy meg se nyikkant. Igaz, nemigen nyitogat- ják a bukszájukat — a szájukat annál inkább —, fanyalogva kerítették elő a pénzt a törvényes nyugdíjemelésre; az egyházi iskolákra, a magyar kultúrára pedig csak fogukat szíva juttatnak. Ám kamatostul megfizetnek mindenkinek, aki útjukban áll. Mellesleg a hozzájuk szakértőén dörgölő- zők is jó nagyokat kaszálhatnak alkalmanként. A szocialisták elképedtek ugyan saját választási sikerüktől, kisvártatva mégis pókerarccal dugták a nagy, vörös szegfűt a felfújt Donald kacsába. Most pedig együtt álmélkodnak azon, hogy a nép kiíratja magának az expónépszavazást. Ráérő nyugdíjasként én viszont tényleg nem sietek már sehova — alig fizetek valamiért (mert nincs miből), és egyre ismerősebbnek látván magam körül a sok hamisságot, még csak nem is csodálkozom. Bikficnek jobb volt lenni, nagyapa... Óvári Tamás Budapest Egészségünkért? Költség- és információtakarékos hirde- ■ tést olvastam hetilapomban. Állás, másodállás iránt érdeklődni lehet egy telefonszámon. Tárcsáztam, s udvarias, de meglehetősen rejtélyes választ kaptam. Megtudtam, hogy elsősorban szellemi tevékenységről van szó. Bárhol végezhető, a kereseti lehetőség határa pedig a csillagos ég! Menjek el egy fővárosi gimnázium termébe, ahol majd minden világossá válik. Az ígért kezdés helyett csaknem negyven perc késéssel indult a „szeánsz”. Lehettünk vagy százan. Az úr, aki néhány lendületes vonással bemutatta a világcéget, melynek alkalmazásában áll, megjelenését tekintve tökéletes menedzser volt, sugárzott róla a szépséges „másság”: hússzínű zakó, sötét haj, kreolos arcbőr, mintha az imént érkezett .volna Júeszejből (USA). Közölte, hogy a cég és ő eredményesen munkálkodnak az emberiség tökéletes egészségi állapotának megteremtéséért. Megnevezte a csodafegyvert is, a dobozba zárt granulátumot, amely a soványt hizlalja, a kövéret fogyasztja, a vérnyomást le- vagy felviszi, a bőrt kisimítja, a szőrt sűrűsí- ti vagy ritkítja, a májfoltot eltünteti, és a többi. Ajánlható négyéves kortól végelgyengülésig. Ekkor hölgyek és urak léptek elő, bemutatkoztak, s élő valóságukban bizonyították, hogy híztak, fogytak, eltűnt a májfoltjuk, és így tovább. Ezután egy előrehaladott terhes állapotban lévő hölgy pattant a dobogóra, aki bevallása szerint a granulátumot eszegetve már életet adott egy gyermeknek(!)... Lendületes előadásban ismertette az elixímek köszönhető sikeres karrierjét, ahogyan egyszerű, rosszul fizetett nyelvtanámőből a cég független tanácsadójává emelkedett! Családi házat, autót, miegymást vásárolt, ami — mint mondta — számára csak mellékes kérdés, hiszen ő az emberiség egészségének javításáért dolgozik szüntelen, ha kell, a szülés megindulásáig. Ezután közölte, hogy négyféle módon kereshetünk pénzt. Majd megtudjuk, hogyan. Ám rendkívül fontos, hógy az ajánlott terméket előbb mi magunk kipróbáljuk, mert csak a tökéletes tapasztalati tudás birtokában leszünk képesek szakszerűen segíteni embertársainkat is. Működésünkhöz nemzetközi igazolványt kapunk. Már több mint fél óra eltelt, de még fogalmunk sem volt a kereset mikéntjéről. Annyit sikerült kihámoznunk a hallottakból, hogy a dobozba zárt áldást el kellene adnunk. Érezhetően közeledett a végkifejlet, amikor felszólítottak mindenkit, hogy csoportvezetőinkkel a terem meghatározott részein alkossunk külön közösségeket. A mi vezetőnk, egy elbűvölő szemüveges hölgy, egy nagyobb és egy kisebb felbontott dobozt mutatott fel a kezében: — Ezekben van az egészséget szabályozó granulátum, de most üresek — mondta. Ezek teljes kúrára elegendő mennyiséget tartalmaznak. A kúra három hétig tart. — Akkor most három hétig nem dolgozhatunk, csak ha majd elfogyasztottuk? — érdeklődött közülünk egy megille- tődött ember. — Dehogynem! — nyugtatta meg őt a tudományos munkatárs. — Ha úgy dönt, hogy vállalja a dolgot, 5200 forintért megveszi az anyagot, aláírunk egy kis szerződést, és akár holnapután megkezdheti a munkát. Az HISTÓRIA ára egyébként 6400 forint, de önök megkapják az első adagot 5200 forintért és máris kerestek 1200 forintot. Arra gondoltam, hogy a dáma szellemi kiskorúaknak néz bennünket. De nem! Mert ha mégsem any- nyira szükséges a tudásom fokozására elfogyasztanom a csodaszert, mondta, akkor rögtön eladhatom egy még jobban rászorulónak, sőt feltüntetett ár híján ő is nyereséggel továbbadhatja, ha talál megfelelő médiumot. Mivel az eladóvá beszervezett vevők után prémium jár a felsőbb kapcsolatoknak, a „szellemi munka” közönséges pénzgyűjtő pilótajáték, a méregdrága csodaszer pedig csak ködösítésre szolgál. — A ménkű csapjon bele azokba, akik helyet csinálnak az ilyen világcégeknek Magyarországon! — csattant fel indulatosan az egyik sorstársam. — Nem elég, hogy munkanélküli vagyok, még ezek is le akarnak gombolni rólam 5200 forintot! Annyi pénzért 50 csomag különféle magyar gyógyteát kaphatok. Mit válaszolhattam volna neki? Hogy a magyar gyógyteához nem jár igazolvány mások beszervezésére? Vagy hogy akiknek nem tetszik az értünk dolgozó „másság”, azok vándoroljanak ki Júeszejbe munkát keresni?! Bubori Sándor Veresegyház A pakonyi templom felavatásáról © Tisztelt FőszerkeszA gondviselő Isten nagy ajándékának tartom, hogy 1990. május 12-én részese lehettem annak az eseménynek, amelynek során Marosi Izidor akkori váci megyés püspök atya megáldotta a felsőpako- nyi templom alapkövét. Most — hála Istennek és köszönet az egyházszerető embereknek — végre megtörtént a templom megáldása, a templom oltárának felszentelése. Hefler Gábor plébános atya kedves meghívásának köszönhetően ezen az eseményen is együtt ünnepelhettem a helybeliekkel. Lapjuknak rövidebb megszakításokkal évtizedek óta előfizetője vagyok. így örömmel fedeztem fel a tegnapi számban a beszámolót. Köszönöm kedves figyelmüket. Sajnálom, hogy a közölt fényképen a jelenlegi plébános atya nem látható, és kissé bántónak érzem a püspöki „ukáz” kifejezést. Mindezek mellett a cikk hangsúlyozottan örömöt jelentett számomra. Az igazság szolgálatában vállalt kiállásukra Isten bőséges áldását kéri Miklós János plébános Nagykőrös A fiú, bármerre menjen, nem válhat el apjától Báró Eötvös József levele fiához, Eötvös Lorándhoz Kedves fiam! Minden ajándékok között, melyeket névnapomra kaphattam volna, bizonyosan a legkedvesebb volt leveled; mert arról biztosít, hogy ismét régi jó hangulatodban vagy. Én is lassankint le kezdem győzni rosszkedvemet, ámbár az utolsó időben tapasztaltak igen le- verőleg hatottak reám. — Nemcsak kultúránk, de intelligenciánk sokkal alantabb fokon áll, mint valaha gondoltam, s így sokról kell lemondanom, mi életem reménye volt, legalább annyiban, hogy amit dolgozom, annak eredményét nem fogom látni. — Feladatom alig más, mint hogy a jövő építményeinek helyet csináljak, és a haladásnak útjait egyengessem, s mert végre mindenkinek személyes indokra is van szüksége, mely őt buzdítsa, én azzal vigasztalom magamat, hogy te majd folytatni fogod mívemet, és így a magyar kultúrának és tudományosságnak megalapítása ha nem is az én, legalább ket- * *Kelt a képviselőházban, 1870. március 19-én. tőnk nevéhez lesz kötve. Kollektív dicsőségünk. A nézeteket, melyeket terminológiánkról közlesz, egész kiterjedésökben osztom. Alig képzelhetek nagyobb oktalanságot annál, hogy a sok akadályhoz, melyekkel a tudomány mezején küzdünk, még eggyel többet állítsunk fel; és senki nem fogja tagadni, hogy a magyar terminológia csakugyan nagy akadály. Magamon tapasztalom, hogy míg legalább népszerűén írt természettudományi könyveket minden nyelven írtak, csak éppen a magyarokat nem használhatom. ' Azok, akik a tudományokat magyarul tanulják, az ellenkező bajban szenvednek, s így ez is emeli a kínai falat, mely a nyugottól elválaszt, s melynek, fájdalom, nem azon oldalán állunk, hol sok tudomány található. — Újabb időkben (s ebben egy kis érdemem van) az emberek kissé józanodni kezdenek, és a purizmus Don Quijote-jai is felhagynak fanatizmusokkal, míg azonban a természettudományi irodalom Szabó Józsefek és consortesei kezében marad, addig a bajon gyökeresen segíteni nem lehet. Az irodalom ferdeségeit csak írók hozhatják helyre, s reményiem, ha ti, fiatalemberek a munkához fogtok, a régi akadémikusok csak mint makulatúra fognak használtatni. — Kérlek, írd meg, vajon munkáim német fordítását megkaptad-e? Ráth már hetek előtt mondá, hogy elkül- dé, de a könyvküldeményekben oly rendetlenség uralkodik, hogy a könyvárus állításához bizodalmám nincs. — Ma van névnapom, s kívüled együtt vannak gyermekeim, éppen távolléted okozza, hogy folyvást reád gondolok. — Reményiem, júliusig túl leszel doktorátusodon, s akkor legalább hosszabb időre hazajössz, mert már nagyon vágyódom utánad. A leányok csak félig tartoznak a családhoz. Mikorra eszök lesz, mint a fecske, ha szárnya nőtt, elrepülnek, s csak emléköket hagyják apai házokban. — Még nevök is megváltozik, de a fiú egy marad a családdal, s bármerre menjen, nem válhat el apjától, hozzákötve azáltal, mi jóravaló ember előtt a legbecsesebb — neve által. — Ha csak lehetséges volna, pár napra kimennék Heidelbergbe, mert egészségem egy kis receptiot kívánna, azonban nem távozhatok egy napra sem, és utazás helyett kis unokámmal mulatok. — Gyönyörű gyermek, s nekem kettősen kedves, mert anyjához hasonlít. Ha kék szemébe nézek, s inartikulált örömkiáltásait hallom, úgy látszik, anyját látom, mi körülbelül 23 évvel megifjít. — Jolánka, úgy látszik, most kegyesebb Inkey iránt, úgy hiszem, lesz valami az egészből, s én azt nagyon óhajtom, mert jó, becsületes fiúnak tartom, és mi észbeli tehetségeit illeti, sem magasabban, sem alantabb nem áll másoknál, kik talán ügyesebben mozognak, de egy eszmével sem gazdagabbak, mint szegény Pista. Áltálján fiatalemberek legfeljebb a dresszúrában és nem a nevelésben vagy észben különböznek egymástól. Hisz esze kevésnek van, nevelése pedig egynek sem. — Azonban a fiatalabbak itt is valamivel jobbak, és az egyetemen haladás vehető észre, még a juridicus facultás- ban is, éspedig ez az úrfi- ak, azaz a legtudatlanabbak fakultása. — Szavazni kell — Isten áldjon meg. Jót kívántál névnapomra, a legjobb, mit isten velem tehet az, ha addig élek, míg mint az emberiség hasznos tagját s mint megelégedett embert láthatlak. Szerető apád Eötvös Szolgabírák bántalmazása A török hódoltság időszakában — még az ún. békés években is — állandóak voltak a kisebb- nagyobb súrlódások. 1671-ben az adószedés miatt támadtak bonyodalmak Pest vármegye és a török között. A „kettős adóztatás” — vagyis az, hogy a hódoltsági falvaknak mind a töröknek, mind a vármegyének, illetve az államnak kellett adót fizetni — kétségtelenül súlyos teher volt, de a magyar államiság fenntartását jelentette. 1671 szeptemberében a budai basa megtiltotta a vármegyének a pénz és a búza beszedését. A vármegye a katonaság segítségét kérte, ez azonban csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. Az udvar követet küldött a törökhöz, így keresett megoldást, ám a tárgyalások nem vezettek eredményre. A vármegye ennek ellenére — mit is tehetett volna — a következő évben kiküldte a szoigabírákat az adó behajtására. Kandó János szoigabírót ekkor — mint Szakály Ferenc írja —„a nép okulására, összekötözött kézzel kísértette végig a falvakon” a török, Egry Márton szolgabírót pedig a budai basa „halállal fenyegette, ha az adókivetést azonnal abba nem hagyja”. A szolgabírákra azokban az években sok megpróbáltatás várt: Pest vármegye közgyűlése 1671 decemberében arról tájékoztatta Szelepcsényi érseket, nádori helytartót, hogy Piispökhatvan népe súlyos bűncselekményt követett el: „megverték és megsebesítették a megye szolgabíráját, amikor az Piispökhatvan és Györke határait akarta felülvizsgálni”. Pogány György
