Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-25 / 250. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAC 1994. OKTOBER 25., KEDD Orbán Viktor október 23-i, Szentháromság téri beszede A nemzeti összefogás kivételes pillanata volt Tisztelt ünneplő közönség! Budai és pesti polgárok! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk arra a néhány csodálatos napra, amikor a magyar nép teljesítette a nemzeti függetlenségnek és politikai szabadságnak azt a mércéjét, amelyet 1848—49 forradalma és szabadságharca állított minden nemzeti megmozdulásunk elé. Ezen a napon a történelmi idők legsötétebb diktatúráinak egyikét készült lerázni magáról sok százezer bátor honfitársunk. A nemzet kinyilvánította politikai akaratát, előbb jelszavakért kutatott lázasan, majd higgadt tárgyalásokba fogott, s végül, szembefordulva a legyőzhetetlennel, fegyver- ropogássál és vérrel írta történelmének lapjait. H armincnyolc évvel ezelőtt ezekben az órákban lázas reményben für- dött a város, s kilencesz- tendei félelem, szorongás és kétségbeesés után boldogan lélegezte a szabadság levegőjét. Harmincnyolc évvel ezelőtt az utcán gyülekező apáink és anyáink, testvéreink és barátaink ezekben a percekben még nem tudták, hogy hamarosan golyózáport zúdítanak rájuk. Még nem tudták, hogy kit, melyik fegyvertelen társukat terítik le az ÁVH-s orvlövészek golyói. Még nem tudták, hogy a visszaszerzett szabadságot hamarosan kicsavarják a kezükből. Még nem tudták, hogy szovjet tankok lövik majd rommá otthonukat, dúlják föl Budapestet. Még nem tudták, hogy százakat gyilkolnak majd le, kínoznak és nyomorítanak meg a megtorló rezsim keretlegényei. Még nem tudták, hogy olyan gyalázat esik majd meg a magyar történelmen, hogy fiataloknak a börtönökben azért kell megvárniuk a nagykorúságukat, hogy utána felakaszthassák őket a szocialista törvényesség nevében. A harmincnyolc évvel ezelőtti boldog órákban még nem tudták, hogy a pártja és nemzete közül az utóbbit választó miniszterelnököt tőrbe csalják és felakasztják. Még nem tudták, hogy a kivégzettek testét majd kátránypapírba csavarják, s barbár módra arccal a föld felé vermelik el jeltelen tömegsírokban. Nem tudhatta ezt senki sem, hiszen ezekben a percekben a visszanyert öntudat és a titokban melengetett gondolat megvallásá- nak ereje villanyozta fel a várost. És bizakodás öntötte el a pesti utcákat, hogy a nemzet leránthatja magáról a ráparancsolt kényszerzubbonyt. Öröm feszült a lelkekben, hogy kilenc esztendő alatt az idegen megszállóknak és a nemzet árulóinak együttesen sem sikerült kiforgatnia a magyarságot önmagából. Kedves Barátaim! 1956. október 23. nemzeti ünnep. Mit cselekszünk, és mivégre, újra meg újra e nevezetes napon? Az ünnep rövid szünet a hétköznapok rendjében, amikor a lelassult időben kívülről, távolabbról nézhet magára az ember. Felszólítás ez arra, hogy elgondolkozzunk életünk folyásáról, összemérjük egykori vágyainkat mai állapotunkkal és reménybeli jövőnkkel. Nincs ez másképp a nemzeti ünnep esetében sem. A közös nyelvvel, kultúrával és múlttal rendelkező nemzeti közösségünk néz ilyenkor szembe önmagával. A nemzeti ünnepek szerencsésebb sorsú országok esetében nagy és sikeres közös vállalkozásokhoz kötődnek. Az olyan mostoha sorsú népeké azonban, mint amilyen a magyar, azokhoz a heroikus, a szabadságért és a függetlenségért vívott küzdelmekhez kapcsolódnak, amelyeket levert és eltiport az idegen megszállók és a nemzetüket elárulok egyesült ereje. Nemzeti ünnepeink arra emlékeztetnek bennünket, hogy nemzeti hovatartozásunk nem fikció, hanem politikai valóság. Ilyenkor újra és újra átjár mindany- nyiunkat az az érzés, amely saját nemzetünk szellemi közösségéhez kapcsol bennünket. Ez a kötelék legyen akár hittel és érzelemmel ápolt, büszkén megvallott, vagy csak szemérmesen számon tartott, esetleg tudomásul sem vett, ám történelmi pillanatokban mindig újra és újra összeköt bennünket. Éppen úgy, ahogy ez a harmincnyolc évvel ezelőtti napon is megtörtént velünk. T amási Áron Ábele arra a kérdésre, hogy mivégre vagyunk a világon, azt válaszolta: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. A mi nemzeti közösségünk sem adhat erre a kérdésre bölcsebb és mélyebb választ. Egy nemzetnek azonban nemcsak mindennapjaiban, de saját múltjában is otthon kell lennie. Az a nemzet, amelyik elfelejtette, vagy megtagadta múltját, vagy engedte, hogy azt meghamisítsák, s így elvegyék tőle, nos az a nép sohasem lesz otthon saját országában. Nekünk, ma élőknek is csak akkor lehet egészséges az öntudatunk, akkor lesz ép az arányérzékünk, akkor tudhatjuk, hogy merre menjünk, ha otthon vagyunk saját múltunkban, s pontosan tudjuk, honnan is jövünk. Az 1956-os forradalom a nemzeti összefogás kivételes pillanata volt. Azok, akik az 1956-os felemelő napokat egybevetik a békés rendszerváltás vitáival, akik a hajdanvolt egységet kérik számon a mai politikai pártokon, nem feledkezhetnek meg arról, hogy az 1956-os forradalom azért maradhatott meg az összefogás gyönyörűséges pillanatának, mert félbeszakadt. Félbeszakították és könyörtelenül megsemmisítették, mielőtt a jövő mikéntjéről szóló viták a maguk fékezhetetlen törvényei szerint kiteljesedtek volna. Senki sem hiheti, hogy ha a sors kegyesebb lett volna hozzánk, s nem' csupán néhány napot enged számunkra, akkor elkerülhettük volna azokat a kemény és elkeseredett vitákat, amelyek a békés rendszerváltás útját szegélyezik. A történelem azonban szűk marokkal mért. Ezért és csak ezért lehetséges az, hogy a pesti srácok, az akkori polgári pártok, a munkástanácsok és az akkori reformkommunista pártellenzék tagjai egyként tudhatják magukénak 1956-ot. O któber 23-ra emlékezve egyre többen tesznek úgy, mintha az ’56-os forradalom lényege, politikai természete az akkori kommunista párt frakcióinak küzdelmében állt volna. Egyre mélyebb, egyre hosszabb az a hallgatás, amely az akkori polgári politikai erőket övezi. Valójában azonban az akkori kommunista párt frakcióharcai arról a kérdésről szóltak, hogy rossz vagy jó szocializmusban éljen-e a magyar nép. A forradalom eseményei azonban zárójelbe tették ezt a vitát. A magyar nép ugyanis nem jó és rossz szocializmus között akart választani, hanem visszakövetelte a polgári élet esélyét. Az akkori miniszterelnök éppen azért maradhatott meg a polgári demokrácia mai híveinek emlékezetében hősként és hazafiként, mert a népakarat nyomására leszámolt szocialista tabuival és az orosz birodalom feltétlen szolgálatával, s az ákasztófa árnyékában sem tagadta meg azt a népet, amely bizalmát és reményét helyezte belé. Ezekben a harminc- nyolc évvel ezelőtti napokban vált bizonyossá, hogy a jó szocializmusról szőtt álmok délibábok, mert Magyarországon a Rákosi- féle szocializmus gyűlöletes és félelmetes erőszakszervezetei nélkül nem lehet semmiféle szocializmust sem csinálni. Ezekben a napokban vált 9 év után ismét bizonyossá, hogy bár a kommunista diktatúrának volt társadalmi támogatottsága, ez sohasem lett volna elegendő ahhoz, hogy a polgári Magyarországot akaró többséggel szemben szabad választások útján megszerezze és megtartsa a hatalmat. Tisztelt Emlékezők! Ma ismét megpróbálják elmagyarázni nekünk, hogy a forradalmárok meggy ilko-. lásából, az ország megfélemlítéséből, a rettegés légköréből kinőtt rezsim valójában egy modernizációs kísérlet volt. Ismét megpróbálják elhitetni velünk, hogy a kádári konszolidáció politikai bűneiért és hibáiért a magyar népnek olyan közös felelősséget kellene vállalnia, amely a kisemberektől az MSZMP Központi Bizottságáig terjedne, mondván, hogy mindannyian itt éltünk ebben az országban. Kétségtelen, hogy a múltunk közös volt ugyan, de nem volt azonos: a felelősségünk közös volt, de nem volt ugyanaz. Együtt éltek ebben az országban az 1956 után fogságot szenvedők és a foglárok. Voltak, akik szürke egyenruhát öltöttek, és- voltak, akik csíkos rabruhát. A történelmi tények azt mutatják, hogy a társadalom és a rezsim vezetőinek szembenállása nem szűnt meg a véres megtorlások befejezésével. A Kádár-rendszer nem modernizálni akart, hanem túlélni. Amennyiben modernizált, azt a ránehezedő nyomás hatására, meghátrálásként tette. S miközben lassú meghátrálása féken tartotta az indulatokat, megelőzte az 1956-hoz hasonló elemi erejű kitöréseket, egyúttal lassan, de biztosan szétbomlasztotta a szocialista rendszert, míg az végül 1990 márciusában végleg szétesett. A kádári konszolidáció politikai. vezetőit azért terheli történelmi léptékű felelősség, az 1963 utáni évekért is, mert — a maguk akkorra már kifinomult és csendes módján — újra és újra elfojtották azokat a kísérleteket, melyekből az országot teljes gazdasági csődbe rántó szocializmus helyett kinőhetett volna a polgári Magyarország. Ismét megpróbálják elhitetni velünk, hogy a magyar nép és szocialista vezetői valójában egyet akartak, s titkos munka- megosztással próbáltuk leleplezni közös szándékunkat a szovjet birodalom felé. Az igazság azonban az, hogy «közös szándéka nem a magyar népnek és elnyomóinak, hanem a szovjet és magyar politikai vezetőknek volt. Az igazság azonban az, hogy az-MSZMP hagyta kizsákmányolni hazánkat, felkínálta Magyarország emberi és természeti erőforrásait, katonai felvonulási területként bocsátotta rendelkezésre országunkat. Mindezért viszonzásul a szovjetek elfogadták, hogy Kádárék azt sugallják nekünk, hogy csak ők képesek bennünket megvédeni a szovjet birodalom már kényszerűen korábban is megismert durvább módszereitől. A történelmi tények továbbá azt is bizonyítják, hogy a régi rend hívei saját hatalmuk és kiváltságaik fenntartása érdekében kíméletlenebbül nyomtak el bennünket, mint azt Moszkvából elvárták volna. Hiszen a többi szocialista országban nem küldték bitóra a kommunista rendszer ellen lázadt, bebörtönzött felkelőket. Hiszen volt olyan szocialista ország, ahol nem számoltak le olyan kíméletlenül a független parasztsággal, mint ahogyan ezt a magyar szocialisták tették a téeszesítés során. Hiszen volt olyan szocialista ország, ahol nem számolták fel a magántulajdont olyan mértékben, mint a magyar szocialisták tették. Hiszen Hruscsov emlékirataiból tudjuk, hogy 1958-ban Moszkva felajánlotta számunkra, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyar- országról, és Kádár csak azt válaszolta, hogy szól majd, ha ez aktuális lesz. Hát nem lett az. H iszen a magyar néphadsereget arra hivatkozva küldték az ország vezetői a csehszlovák reformmozgalom elfojtására 1968-ban, hogy így védhet- jük meg gazdasági reformjainkat, amelyeket aztán saját maguk fojtottak meg, megijedve saját befolyásuk visszaszorulásától. Mindezt pedig külföldi kölcsönökből pénzelt látszólagos jóléttel fedték el, amelynek terheit az utánunk következőknek is viselni kell. Mansfeld Péterre és társaira akkor emlékezhetünk méltón, ha nem engedjük eltakarni azt, hogy az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak két öröksége van a magyar politikában. Október 23. a nemzeti függetlenség, a szabadság és a polgári demokrácia örökségét hagyta ránk, november 4. pedig a hazaárulás, a terror és a diktatúra hagyományát. A Kádár-rendszer a november 4-i hagyomány talaján állt, és utolsó pillanatáig büszkén vállalta is azt. Vessünk végre számot azzal, hogy október 23. és november 4. szellemi és politikai örökségének nincs közös nevezője. Hamis próféták hamis nemzeti megbékélést hirdető szavai nem vehetik rá a polgári Magyarország híveit, hogy koalíciót kössünk október 23. büszkén vállalt és november 4. ma már szégyenletesen mentegetett öröksége között. Ne akarjuk egybeforrasztani azt, ami nem tartozik ösz- sze. Hazánk jövőjéért, a mai fiatalokért és gyermekeinkért érzett felelősségünk sem engedi, hogy az ’56-os forradalom két ösz- szeegyeztethetetlen hagyománya között hamis megbékélést teremtsünk, és a mai demokráciát, a Kádárrendszerhez hasonlóan, történelmi hazugságra építsük. S aját történelmünkből tudhatjuk, hová vezet az összezavart történelmi emlékezetre épülő látszatmegbékélés. Bibó István figyelmeztet bennünket arra, az 1848 utáni idők példájával, hogy miféle tragédiába torkollhat, ha nem látunk tisztán saját történelmünkben. A hamis megbékélés hirdetői valójában erre akarják építeni saját politikai jövőjüket. Mi most azért emlékezünk itt, és nem másokkal máshol, hogy ne jöhessen el még egyszer olyan kor, amikor szobáink falán látszólagos békességben jól megfértek egymás mellett Ferencz Jóskák képei és az aradi tizenhármak. Természetesen van őszinte és igazi megbékélés, ami több generáció sok évtizedes munkájának eredménye lehet. De mi még nem vagyunk túl ezen. Mi, akik 1956. október 23-ának hagyományait őrizzük szívünkben, azt üzenjük 1956. november 4. örököseinek, hogy hamis megbékélés helyett érjük be a békés egymás mellett éléssel. Tisztelt Emlékezők! Azok, akik átélték a forradalom napjait, elvesztett rokonaikra, barátaikra, egykori önmagukra, reményeikre vagy megrabolt éveikre emlékeznek ezen a napon. De miért fontos, hogy évről évre azok is megemlékezzenek Mansfeld Péterről és a pesti srácokról, akik 1956 után születtek, s így felnőttkori esz- mélésüket már a szocialista rendszer felbomlása közepette, vagy azután élték át? A magamkorabeliek- nek és a nálunk fiatalabbaknak azért kell emlékeznünk, hogy megérthessük hazánk mai helyzetét. Ha nem értjük meg 1956-ot, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogy egy ország, ahol annyi életerő, dolgozni akarás és tehetség munkált, mint hazánkban, miképpen juthatott a mai szorult és nyomasztó állapotába. H a nem akarjuk, hogy még egyszer zsákutcába jusson a polgári Magyarország, akkor soha nem szabad megfeledkeznünk Mansfeld Péterről és társairól.
