Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
ÜNNEP 5 H Sándor András A valóságos hiány: igazság, szellem és eró M agyarország népe élni akar, de mintha csak ma akarna élni, csak legsürgősebb élni valóját akarná biztosítani, mondjuk: holnap is fel akar ébredni. Mindezt szigorúan egyénenként akarja, azzal az engedménnyel, hogy az egyénbe beleértendő az az egy-két utód is (ahol van), akiben saját megvalósulatlan vágyainak beteljesülését álmodja. Ezért azt kell mondanunk, hogy ebben a pillanatban a legnemzetibb politikai alakulat a szocialista párt: ezt a jelenre korlátozódást képviseli. Vele szemben ott van a „konzervatív” nemzetiek perifériája, amely jobban kötődik a múlthoz, mint ameny- nyire képe volna a jövőről. S ugyancsak vele szemben (bár hivatalosan „házasságban”) ott áll ugrásra készen a kozmopoliták perifériája, amely el akarja felejteni, hogy magyarok valaha is éltek e mások számára „kinézett” tájon, s ha van jövőképük, az a legmaibb New York. Világosan kitetszik ebből, hogy 1994 októbere nemcsak hogy nem 1956 októbere, hanem olyannyira más póluson ül, hogy a mai nemzedék számára 1956 nem sokkal érthetőbb és világosabb, mint — mondjuk — a „hosszú parlament” ' problémavilága Cromwell Angliájában, a XVII. század végén. Az ugyanis, tudniillik, 1956 októbere, kollektív erőfeszítés volt, 1994 októberében viszont nemcsak a szomszédban nem akarják megadni a magyar nemzetiségnek a kollektív jogokat, hanem a magyarországi magyar nemzetiség is megtagadja önmagától az elemi kollektivitás természetességét. „Hála Istennek”, mondaná erre Konrád, „a legnagyobb magyar költő”, ha hinne Istenben. Csakhogy ez egyáltalán nem Istentől való dolog, mivel Istentől semmi sem való, ami egyoldalú. Az egész teremtésből (ha úgy tetszik, világegyetemből) nem volna semmi, ha csak pozitív vagy csak negatív töltés léteznék, s az ember sem lenne homo sapiens, ha csak elárvult individuumként vagy csak kollektív kétlábú hangyaként élne a Földön. Az ember úgy individuum, hogy kollektív lény és úgy kollektív lény, hogy individuum. A szocialista kormányzat ezt most oly módon gondolja, hogy megengedi a szellem szférájában az egyoldalú individualizmust, miközben egyoldalúan kollektív gazdasági kényszert tervez. Politikai koordinátákban ezt fejezi ki a nyaktörő koalíció a liberálcinikusokkal, amely koalíció a Lakitelektől elfajzott nacionálciniku- sok műve. Ehhez képest 1956. október 23. valóban mindinkább a mesék és mítoszok, való- színútlenül sejtelmes sugárzó fényében fluoreszkál. Reménytelen annak a társadalomnak a sorsa, amely, egyedi szellemének (illetve szellemhiányának) egyszerű összegeként nem kíván egyebet, csak annyit, hogy ellássák és szórakoztassák (mint a császárkori Róma: kenyeret és cirkuszt). * Ez az utolsó afféle példá- lózásként hat: mintha a magyarság a_ maga egészében ide züllött volna züllesztő évtizedek után. S ez nem is volna valószínűtlen, s cso- dálnivaló sem, ha nem lenne ebben az országban „feketegazdaság”. Ámde van, mégpedig az egész gazdaság tömegének 30 százaléka (egyharmada), s ez tekintélyes nagyság. A jelenség éppen ezért nem sorolható egyszerűen a bűnözés káte- góriájába, inkább jószerével gyanítható, hogy ez a nép a maga életszervező és „boldogulási” tevékenységét az állami keretek kikerülésével végzi, s nem kíván „tagdíjat” (értsd: adót) fizetni olyan regulációs szervezét- nek a fenntartására, amelyet nem érez magáénak. A demokráciát itt úgy fogják fel, mint függetlenséget egy olyan államtól, amely nem az itt élő népnek életkeretet adó adminisztrációs szervezete, hanem idegen érdekekkel összekacsintó, de rajta élősködő (belőle élő) bürokrácia. Ebben a tekintetben a magyar nem tapasztalt változást 1990 óta; szakasztott ugyanaz az életérzése, mint volt 1950—52-ben: „most is azok az urak, akik régen voltak, meg még új urak is vannak”. A méh sorsát érzi: amikor a kaptárban felgyülemlik a méz, a kasznár kiszedi (akár Kupának, akár Szabónak, akár Békésinek hívják), s csak annyit hagy, hogy a nektárgyűjtési folyamat abba ne maradjon. Ehhez képest másodlagos, hogy a kasznárnak nemzetiszínű pántlikája van-e vagy semleges, szürke öltönyt visel: a gazda ugyanaz. IMF és Világbank cégjelzést visel. Most már dereng: megkezdődött a haszonállatként megvett (visszavásárolt) magyar „beetetése” a hatvanas évek legvégén, 1990 után „más rendszerben” folytatódott, s most, hogy fel-felkap- ja a fejét, pattogtatják az ostort. íme a szocialista párt dilemmája. Magyar tőke nincs, és szabályszerűen felhalmozódni sem hagyják: a „feketegazdaság” a vad, a „csak- azértis” tőkefelhalmozás, mely nem hajlandó befolyni az állami bürokrácia és a termeléssel nem fedezett túl- elosztás csatornáiba. A Békési-program nem egyéb, mint a messziről jött parancsok legegyszerűbb, legkézenfekvőbb teljesítése: azt a juhot kell megnyírni, amelyik nem tud elmenekülni. * Valóságos rejtély, hogy a „konzervatív” nemzeti kormányzat után most a szocialisták is azoknak a kezében hagyják a hangszórókat, akik ellenük dolgoznak. Előre meg lehet jósolni az eredményt: a tudatok megzavarását és egy bizonyos ponton a csőd felelősségének a szocialistákra hárítását. A vezetés nagymértékben kommunikáció, kommunikáció a vezetettekkel. Napról napra, televízióban és rádióban nem szocialisták kommunikálnak, hanem a kommunikáció monopolistái, azok, akik addig, amíg gazdáiktól erre kapnak parancsot, szolgálnak, de ha lázadásra fognak parancsot kapni, lázadnak majd. Horn Gyula nyilván nem akar túlságosan nagy hatalmasságokat maga és pártja ellen ingerelni, hangsúlyozza tehát, hogy nemcsak tiszteletben tartja a független sajtót, hanem egyenesen kívánja is. Lehetetlen, hogy ne tudná: független sajtó nincs, s alig van fontosabb annál, kitől függ egy sajtóorgánum. A sajtó lehet meglehetősen tarka függőségű, és ez a sokrétű függőség adhatja ki — egymást kioltva és egyensúlyozva — a „független” sajtót a maga egészében. Ám az, hogy a konzervatív-nemzeti sajtó állandóan az elmúlással küszködik, szocialista sajtó pedig nincs, nem a független sajtó jelenlétét bizonyítja, hanem egyetlen tulajdonoskor elszánt uralmát az információban és kommunikációban, s fenntartott előjogát a tudatokon és lelkeken való uralomra. A televízió és az írott sajtó papírtömege úgy árasztja a szellemi szeny- nyet és züllést az ország lakosságára, mint bűzös tartalmát egy szippantókocsi. Ebben a tekintetben nincs különbség Kurír, Blikk és Mai Nap között, s bárki, akiben még van maradványa emberségnek és ízlésnek, megfosztva érzi magát a televíziózás jogától: készülékét nem kapcsolja be. Ebben a tekintetben a történelemtől ugyanaz a vádirat készül Horn Gyula ellen, mely immár elkészült Antall Józseffel szemben: emlékén az információ ellenséges kézben hagyása az árnyék. Ez nagyobb veszedelem minden gazdasági buktatónál. Minden anyagi veszteség pótolható. Ám amit a nemzet szellemben veszít, arra élete mehet rá. * A gazdaság, „a miből élünk” vitái, ellentétes érdekek feszültségterében, minden nemzedék életében újra meg újra fellángolnak. Ez a pillanat szintje. „A pillanatok zörögve elvonulnak”, de a nemzet életének árama megszakítatlan István királytól máig, s hogy megszakítatlan maradjon, az a ma élő magyarok felelőssége. Chur- chilltől a vért és könnyeket szokták idézni, de azt nem, ami megindokolja, miért merte ezt kimondani. Churchill azt értette meg, hogy egy nép szelleme mindennél fontosabb. S ez az, amit a magyar szocialisták még mindig nem fognak fel. Gondolkodásuk tengelyében az áll, hogy egy nép szociális elégedettsége fontosabb mindennél. Ezzel van kibékíthetetlen ellentmondásban a kollektiven, „államilag” alkalmazott kényszer, mint egyetlen modus vivendi a kormányzati felelősségre ítélt párt számára. A szellem energiája nélkül azonban a társadalom a Dárius kincsének birtokában is szociális konfliktusok martaléka lesz. A szellem energiája nélkül nincs önkéntes lemondás belátás alapján, s a fiskális kényszer viaskodássá válik a „ragadozó” állam és az egéruta-' kon menekülő állampolgár között. Mit tud elérni a pragmatizmus koalíciója az agyafúrt erkölcstelenséggel? S hol van az a tiszta, méltósággal teljes nemzeti erő, mely ha kell, tőkét gyűjt, de mindenekelőtt — mert a tőke megteremtéséhez is ez kell — a szellem és a távlatok alternatíváját kínálja az arasznyi jelen foglyainak? Hol van az a nemzeti erő, mely egyszerre modem az újérték-teremtés és konzervatív az értékmegőrzés értelmében? Hol van az a nemzeti erő, mely túl tud lépni a „politizálás” olcsó felszínességén és erkölcsi erejével nyújt támaszt a labirintusban keringőknek? Hol van Zrínyi, Széchenyi, Kossuth és Deák akár csak egyetlen örököse? Hol van ebből a nemzetből az erő? a megrázkódnék és fölkelne 1956. október 23. bebalzsamozott és frázisokkal tömjénezett múmiája, zászlajára azt a három szót kellene felírnia, melyet az ókori spártaiak találtak meg az eszményi állam oszlopaiként, de melyet ők sem tettek valósággá soha: erő — igazság — múzsák. Igazság és szellem nélkül nincs erő. Erő nélkül szélbe szálló szavak: szellem és igazság. Romlásnak indult hajdan erős magyar, nem látod...? Mennyivel tartoznak a Corvin közi srácok a Horn-kormánynak? 1956 ma már sokaknak történelem. Sokaknak pedig élő történelem. Mint a holocaust. Például azoknak, akiknek apját, testvérét, gyermekét, rokonát felakasztották. Vagy azoknak, akiket megkínoztak, akik hosszú éveket töltöttek börtönben. Vagy azoknak, akiket „csupán" továbbtanulásuktól fosztották meg, és így még ma is egészen mások az életlehetőségeik, mint akik tűzzel, vassal és a szabadságharcos vér kiontá- sával védték a morálisan védhetetlen zsarnokságot. A korábbi kormány életet visszaadni nem tudott. A börtönben eltöltött éveket sem tudta meg nem történtté tenni. És nem tudott kárpótolni elveszett életlehetőségért sem. Kidolgozott viszont egy kárpótlási renszert, amelyet nyilvánvalóan kompromisszumnak tekintett az ország lehetőségei és a szenvedés anyagi kárpótolhatatlansága között. Kétségtelen, a törvény hibával volt teli, és a „háló lyukait" túl nagyra méretezték. így hullott át rajta például a Dunaharasztin élő özvegy Balogh néni, aki máig sem érti, hogy a már nem élő, ’56-os férje után nem kaphatott kárpótlást, noha hat éven át a szénakazalban rejtegette őt. És ha a gettóba zárás kárpótlásra méltó, akkor szerinte a szénakazalban rejtőzködés is. A korábbi kormány elképesztő állapotban hagyta ránk az országot. Hogy milyenben, azt leginkább a visszarendezés simasága, akadálymentessége és az MDF-et meglepő sebessége példázza. Továbbá az, hogy négy év alatt nem nevelt ki tiszta múltú fiatalokból egy új elitet, nem épített ki infrastruktúrát, hátteret, ahol nemcsak kevésbé idegesen nyalogathatná ezer sebből vérző testét, de hatékonyan és a siker reményében készülhetne a visszavágásra. A balekság és bűnös mulasztás felsorolhatatlanul hosszú listáján előkelő helyet foglal el a kárpótoltak kiszolgáltatottsága. A korábbi kormánynak igenis tudnia kellett volna, hogy mi marad a kárpótlási jegyek értékéből, amennyiben azok árfolyamát egy olyan koalíciós kormány veszi a kezébe, melynek feje az ’56-os barikád másik oldalán harcolt, és amelynek kisebbségi partnerének irányítói szinte kivétel nélkül olyan családok sarjai, akik az ’56-os szabadságharcot leverő erőszakszervezetek és propagandagépezet hűséges katonái voltak. És most nézzük a dolgot még konkrétabban. Alulról. Ahonnan szavaznak. Tegyük fel, hogy egy ártatlanul meghurcolt ’56-os hat évet kapott'(ha tett valamit, akkor 10 év alatt nem nagyon úszta meg). Ez a kárpótlási jegyek értékét tekintve és kerekítve kb. félmillió forint. Ennek jelenlegi piaci értéke kb. 150 000 forint. Ez azt jelenti, hogy az ’56-os elítélt az életéből elrabolt minden napért 68 forint — ez körülbelül 50 amerikai cent, amelyet egy önérzetesebb New York-i koldus már visszautasít — kárpótlásban részesül. Ma. Holnap talán már annyiban sem. 150 000 forint persze manapság már nem elég arra, hogy az agg ’56-os a lakását — a fennmaradó néhány évére — egy picit jobbra cserélje. Különben is, statisztikailag kiszámított várható élettartamán már rég túljutott. És 150 000forint ma már semmi. A Magyar Rádió jelenlegi, MSZMP-s és MSZP-s múltú elnöke (tagsága jegelve) ennyit tíz nap alatt kap. A Magyar Televízió elnöke ezt az összeget sokkal gyorsabban keresi meg. A megtépázott, cekkerükben hullott almát hazacipelő ’56-osoktól láthatóan undorodó mélykútik, freyek és nikák pedig egy-két nap alatt vágnak zsebre ennyit, miközben a restauráció szellemét árasztják minden metakommunikativ mozdulatukból. Szép, új világ. Új Magyarország. Mint a mára gúnnyá változott napilapcím is hirdeti. Amely napilapban — és más lapokban — a kormányváltás óta alig szólalnak meg a volt politikai foglyok érdekszövetségeinek képviselői. Vajon mi lett velük? Meddig hagyják zuhanni szó nélkül a rájuk bízottak tulajdonában lévő „részvények" árát? 250 forintig? 100 forintig? Ameddig az egy kosár kalóriamentes szénre lesz elegendő? Vagy amikorra már az egykori rabok fognak tartozni a Hom-kormánynak azután, hogy a MÉH-be vitték a kárpótlási jegyeiket? A politikai foglyok érdek-képviseleti szervei gesztusra számítottak a Horn-kormánytól. A gesztust megkapták. Egy arcba rúgás erejéig. De az érdek-képviseleti szervek némán viselik a cipőtalp mintázatát orcájukon. Holott ha a biogilisz- tásokat a Parlamenthez lehetett vinni, netán a már csak elrozsdásodott láncaikat és bilincsemlékeket veszíteni tudó ’56-osokat is rá lehetne ültetni a Nagykörút csengő milliár- dokért felújított vágányaira. Vagy ha erre a fiatalító aktusra az egykori Corvin közi srácoknak már nincs ereje, a vezetőiknek nem lenne kötelessége a hangos protestálás? Vagy esetleg van egy szörnyű igazság, amiért némák maradnak? S ez valamiféle, csak az ő irányukba tett homi gesztus? Lovas István
