Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
A forradalom humora A mikor 1956-ra emlékezünk, sok minden eszünkbe jut. A forradalom első, lázas napjai, a reménység napsugara... A győzelem mámoros öröme, a hősi halottak siratása... Az újjászületés, a pártok feltámadása, a hit a boldog jövőben, az aggodalom, vajon nem tapossa el álmainkat a szovjet csizma?... A forradalmat csak átélni, megvívni lehet, elmesélni nem. Akinek 1956 nem csupán történelem, hanem személyes élmény is, gazdagabb azoknál, akik csak hallomásból ismerik huszadik századi történelmünk legszebb napjait. Felfigyelt ránk a világ. 1956 óta tisztelnek, becsülnek minket, azóta igazán büszkeség magyarnak lenni. Az ország szíve egy ritmusra dobbant. Mindenki egy célért élt, harcolt. A vitákat félretettük nyugalmasabb időkre. Ám a békét, nyugalmat hiába vártuk. Éppen amikor elérkezett volna — hiszen november ötödikén, hétfőn mindenütt megindult volna az élet, a munka —, közbeléptek a szovjet tankok. Egy csúf vasárnap hajnalon a világ egyik legerősebb hadserege lánctalpaival lerohanta a kis Magyarországot. A másik világhatalom hallgatólagos beleegyezésével... A véres harcok után százak és százak kerültek hóhérkézre, ezrek és ezrek töltöttek hosszú éveket börtönben. Azokat az éveket, melyeket általában a legszebbeknek szokás mondani a világ boldogabbik részén. És százezrek lettek földönfutóvá... Igen, ez jut eszünkbe 1956-ról. Meg a pesti srácok, akik fiatalságukat áldozták a magyar szabadságért, s akiket a kegyetlen idő immár bácsikká, nénikké rokkanton, s akiknek jelenléte sokakat zavarba hoz, mi több, ingerel. Mert ők személyes tanúi a történelemnek. Amíg ők köztünk élnek, útját állják a történelemhamisításnak. Csupán egyvalami merült feledésbe: a forradalom humora. Pedig a magyar ember ez ügyben sem tagadta meg önmagát. Mi mindig, a legnehezebb időkben is tudunk nevetni. Akár önmagunkon is. Ez Isten különös adománya: talán ez segítette át népünket a történelem kegyetlen viharain. Az első vicc már huszonharmadi- kán este megszületett, amikor le- döntötték a Sztálin-szobrot, ám a csizmáival nem boldogultak, azok a talapzaton maradtak: „— Ki várja a legtürelmetleneb- bül a Mikulást? — Sztálin. Mert ő már október huszonharmadikán kitette a csizmáit!” A szabadságharc pesti srácainak némelyike még gyerekember volt, de felnőttként vett részt a küzdelemben. Róluk egész vicccsokor született. (Talán éppen ők találták ki.) Az elsőt maga Pong- rátz Gergely, a Corvin köz legendás parancsnoka mesélte: „—Miért volt ’56-ban sportnemzet a magyar? — Mert minden sarkon állt egy PUSKÁS ÖCSI.” * „A pesti srác lekváros kenyeret kínál egy orosz páncélos tornyából kinéző katonának. Az megijed és magára húzza fedőt. A gyerek megszólít egy felnőttet: — Bácsi, adja oda maga neki. Tőlünk, gyerekektől fél!” * , „— A mi utcánkba az orosz tankok nem mertek bejönni! — Miért? — Két óvoda is van benne!” * A november negyedikén beözönlő szovjet csapatok először az Üllői utat lőtték rommá. Néhány órával később már megjelent az egyik ház falán a kézzel írott „utcatábla”: SZOVJET—MAGYAR BARÁTSÁG ÚTJA * Halmai Imre, az ötvenes évek mulattatója kilépett a Fészek klubból, és így intette le az első közeledő járművet: „Tanxi! Tanxi!” Aztán külföldre menekült. Amikor ennek okáról kérdezték, így válaszolt: — Nem tudtam elviselni a fejlett szovjet technikát. — Hogyhogy? — Hazamentem, beszálltam a liftbe, megnyomtam a gombot... és lejött a harmadik emelet. * Amikor a Kádár vezette „munkás-paraszt kormány” megalakult, falragaszaik mellett megjelentek ezek paródiái is, kihasználva azt a tényt, hogy Kádár legszűkebb köréhez tartozott Apró Antal és Dögéi Imre is. „Sztrájkolok! Ellenforradalmárok! Hazaárulók! Számítunk rátok, támogassatok bennünket és dolgozzatok! Több ezer embér legyilkolásával tanúbizonyságot tettünk arról, hogy a dolgozó népet szolgáljuk! KÁDÁR APRÓ DÖGÉI” „Magyarországi polgártársak vigyázzatok!” Az országban körülbelül 10 millió függetlenségre és szabadságra vágyó ellenforradalmár bujkál. A letűnt arisztokratanegyedekben, mint például Csepelen, Újpesten, Angyalföldön, Óz- don, Diósgyőrön stb. több mint 9 millió volt földesúr, tőkés, tábornok, báró és bíboros sáncolta el magát. Az elsáncoltak születésük óta munkásoknak álcázták magukat. A banditák garázdálkodása után mintegy öt-hat életben maradt munkás és paraszt kormányt alakított. Örömmel jelentjük, hogy a kormány lelkesen felsorakozott önmaga mögé.” * A Szózatot ellenforradalmi dalnak minősítették. Egy ideig Vörösmarty sorait sem volt tanácsps elmondani. Bosszúból megszületett az aktualizált változat: Hazudnak rendületlenül, Ne higgy nekik, magyar! Bölcsődtől majdan sírodig A Tervkölcsön takar. A Szovjetunión kívül Nincsen számodra hely, ÁVÓ-val ver a sors keze, Itt élned s nyalnod kell. ” (Aki a fenti sorokat netán nemzeti Szózatunk megszentségtelenítésé- nek érzi, kérem, gondoljon arra: az ismeretlen szerző nem Vörösmarty örökbecsű sorait, hanem az ország akkori urait kívánta gúnyolni.) * V égül néhány villámkérdés és válasz: „— Mi az ENSZ új jelszava? — Leben und lében hagyni.” „— Mi a sztrájk? — Csúsztatás egy évtizednyi túlmunkáért.” „— Mi október huszonharmadika? — A magyarok beavatkozása saját belügyeikbe.” „— Mi november negyediké? — A Szovjetunió Magyarországot szocialista megőrzésre átvette.” Filep Tibor gyűjtésének felhasználásával összeállította: Szuhay Balázs Török Bálint • • Ötvenhat üzenete H armincnyolc évvel ezelőtt, 1956. október 23-án ragyogó nap köszöntött a magyar fővárosra. A ragyogó jelző csak az égitestre vonatkozik, mert a történelmi napra nincs olyan jelző, ami méltó módon kifejezné mindazt, amit október 23. és az utána következő napok jelentenek a magyar nép, de az egész emberiség számára. Szóval ragyogott a nap, melengette az emberek szívét, s a napsugarak cirógatása bátorítóan hatott a tüntetni készülő tömegre. Mert emberek, tömeg nélkül nincs lázadás, nincs népfölkelés, nincs forradalom. De miért csinált 1956. október 23-án a magyar nép forradalmat? Mert a kommunizmus évei alatt gyűlt az elkeseredés az emberekben. Egy darabig némán tűrtek, majd beszélni kezdtek a sérelmeikről. Először csak baráti körben, később nyíltan, mindenki előtt. Kiss Sándor, a köztársaság-ellenes koncepciós perben elítélt kiváló kisgazda politikus mesélte csodálkozva 1953-as szabadulása után, hogy abban a Pest környéki téglagyárban, ahol dolgozott, a munkások nyíltan szidták a rendszert, Rákosit és a munkanormákat. Bill Lomax a „Magyarország 1956-ban” című művében idézi egy budapesti marós visszaemlékezését: „A munkások mind elégedetlenek voltak. Amint két ember beszélgetni kezdett, mindjárt szidták a rendszert. A munkások semmit sem hittek el abból, amit a kommunisták ígértek, mert a kommunisták any- nyiszor becsapták őket.” De a parasztok sem voltak másként. Kuczka Péter „Nyírségi napló”-jából megtudtuk, hogy a szegényparasztok mennyire gyűlölték a kommunista rendszert. Hiszen alig volt olyan család az országban, ahonnan ne börtönöztek vagy internáltak volna valakit. Nem sok család volt, amelyet ne fosztottak volna meg valamitől, amelynek ne rabolták volna el javait vagy ki ne zsigerel- ték volna emberi energiáit. Az elkeseredés, majd a gyűlölet egyre jobban felhalmozódott a lelkekben. Ezt a helyzetet írta le az írók-újsagírók legtisztességesebb és legbátrabb része. De a forradalmat nem az írók, nem az újságírók, nem az értelmiségiek, nem — az akkor revizionistáknak nevezett — reformkommunis- ták készítették elő és robbantották ki. (Sokan közülük még a tüntetést sem helyeselték.) Ők csak tudatosították, leírták, amit a nép körében tapasztaltak. Ami október 23-án kirobbant, az a kommunista politika hatására halmozódott föl a nép lelkében. Vannak, akik azt állítják (s lehet, hogy ezek most el fognak szaporodni), hogy az ’56-os forradalom célja csupán a szocializmus megreformálása volt, az alapjában véve helyes eszmék megtisztítása az emberi hibák következtében rárakódott szennytől. A nép rengeteget szenvedett, de nagy- nagy türelemmel viselte el a kommunista politika embertelenségét, mégis, 1953-ban Nagy Imre karizmatikus egyéniségének, tiszta szavainak a hatása alatt egy kicsit megingott. Hátha, hátha!? De amikor az egyetlen elfogadott kommunista vezetőt durván félreállították, eltűntek illúziói. (A történelem a népet igazolta, a szocializmus valóban megreformálhatatlan!) Amikor 1956. október 23-án este a Kossuth téren a tömeg állhatatos követelésére megjelent Nagy Imre a Parlament erkélyén, s beszédét így kezdte: „Kedves elvtársaik!”, a tömeg félreérthetetlenül zúgta: „Nincs elvtárs!” A felkelt nép — íme — még az elvtársazást sem tűrte. Majd később, már a forradalmat vállaló Nagy Imrével visszaállíttatták a többpártrendszert. Ez se nagyon kvadrál a bolsevik szocializmus eszméivel. A fölkelt nép követeléseinek azonban nem lehetett ellenállni. A népfölkelés szó egyébként maga helyett beszél: 1956-ban a nép kelt fölt! De a népbe nemcsak a munkásság és a parasztság tartozik bele, hanem az értelmiség is: a társadalom minden rétege, pártonkívüliek és tisztességes párttagok egyaránt. A nép többsége mindvégig lelkesen részt vett a forradalomban. Persze mindenki a maga módján: ki fegyverrel, ki tollal, ki szóval, ki szervezőmunkával, ki élelmiszerrel, ki villanynyal, ki vízzel és így tovább. Amikor (csekély kivételtől eltekintve) a nép teljes részvételéről beszélünk, meg kell mondanunk, hogy a forradalom győzelemre vitelében legnagyobb szerepe a harcos népfölkelőknek volt, akik — nem kímélve legdrágább értéküket, az életet — fegyverrel harcoltak az intervenciósok ellen. Amikor ’56-ra emlékezünk, elsősorban a hősi halottakra gondoljunk. De ugyanilyen tiszteletet érdemelnek azok a hős lelkű férfiak is, akik az oktalan bosszú áldozataiként kerültek történelmünk nagyjai közé. A z 1956-os népfölkelés (forradalom) célja az ország függetlenségének, a nép szabadságának és a pluralista parlamentáris demokráciának a helyreállítása volt. Aki ma ’56 szellemében akar cselekedni, annak ma is vállalni kell ezeknek a politikai értékeknek a megőrzését és minél teljesebbé tételét. Ezekkel a célokkal összeegyeztethetetlen a hatalomvágy, ezeket csak önzetlenül lehet szolgálni. Olyan önzetlenül, mint ’56 hősei és mártírjai. Derűs forradalmárok az Üllői úti Kilián laktanyánál
