Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-31 / 255. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP KULTÚRA 1994. OKTÓBER 31., HÉTFŐ 7 A Székelyföld építészeti kincsei Szentendreiek a szentendreiekért Áru végtelen idejű jótállással Bánovszky Miklós: Szentendrei utca A székelyföldi magyar egyházi építészetet bemutató, diavetítéses előadásra került sor pénteken délután a KDNP XII. kerületi székházában. Az Erdélyi Szövetség és a Népművészeti Baráti Kör közös rendezvényét Makovecz Imre gondolatai vezették be: Sokat kínlódunk azon egy ideje, hogy mit is jelent magyarnak lenni, hogy közérzetünkről szóljunk, hogy miért is van a magyarság ennyire szétszakítva — kezdte előadását az építész, majd így folytatta: minderről megfogalmaz- hatatlan, kusza érzelmekkel áthatott gondolatokat cserélünk. Nem jól vagyunk. Amiről tudunk, az csak az életünket befolyásoló impulzusok összességének egy kisebb hányada. Nem tudjuk, mitől vagyunk nyomottak, nem tudjuk, miért választottunk rosz- szul, miért átkozzuk a szabadon választott saját kormányunkat, miért felejtünk... Nincsenek stabil, megbízható fogódzóink. A magyar nép struktúrája az égiekhez van kötve. Odatartozik. De ha a nekünk dukáló égi birodalmat nem tudjuk megtartani, elvesztünk. Az erdélyi építészet ürügyén megfogalmazott gondolatait Makovecz Imre azzal zárta: le kell hántani a nosztalgiát a szemekről és a szívekről, ha Erdélyről van szó. Ez a Föld Istentől minden földi jót és szépséget megkapott, csak szem kell hozzá, hogy észrevegyük azokat. A XIII—XIV. században nemzetiségi kategóriában épületet emelni esze ágában sem volt senkinek, saját intim törekvéseik számára építették őket. Isten dicsőségére és önnön lelki épülésükre — sugalmazta a megszívlelendő tanulságot az építész. Sebestyén József építész előadása 180 színes diafilm kíséretében mutatta be a Székelyföld egyházi műemlékeit, az erdélyi tárgyi kultúra gazdag világörökségét. Mint bevezetőjében az építész elmondta, néhány éve az Európa Tanács elfogadta az európai kulturális örökség védelmére vonatkozó konvenciót. Akkor ahhoz a magyar állam is csatlakozott, s ezzel kinyilvánította azt is — egy inventarizációs program keretében —, hogy összegyűjti és nyilvántartásba veszi a kulturális emlékeket, hogy megóvásukért komolyan és hathatósan tenni tudjon. Ezt a munkát a gazdagabb nyugat-európai országok elvégezték, nekünk sem szabad késlekedni. A 10-14 éve készült szubjektív képsor gazdag és pontos keresztmetszetet nyújtott a Székelyföld sajátságos külső és belső építészetéről, a székely vártemplomoktól az omamentális templomfelületeken és festett, kazettás falmeny- nyezeten át az értékes barokk szobrokig és faragott kőemlékekig. (r. b. a.) Korán érkeztem a tárlatmegnyitóra Szentendrén a Pest Megyei Közművelődési Információs Központ Aktív Art Galériájába. Még fel sem gyújtották a villanyt, még el sem helyezték a művek mellé az alkotó nevét és a mű címét közlő felírásokat. így sem volt nehéz felismerni, melyik képet, melyik szobrot ki alkotta. A szentendrei Art-Éria Galériához tartozó művészek, akik most saját bemutatótermükön kívül is kiállítanak, mind más és más, egymástól jól elhatárolható, öntörvényű világot teremtettek. Hasonló stílus, rokonítható alkotásmód, köT zös technika nem fűzi egymáshoz őket, hanem éppen- hogy a különbözőség, a külön világok egymás mellett létezésének lehetősége az összekötő kapocs közöttük hosszú évek óta. A péntek esti megnyitón Wehncr Tibor művészettörténész beszélt róla, hogy mint a Magyar Művészeti Egyesületek egyik társasága, az Art-Eri tagjai is egyre reménytelenebb helyzetben vívják harcukat fennmaradásukért, az alkotás lehetőségéért és a megélhetésért — miközben egyre jelentősebb életműveket hoznak létre. Eleven, örökösen megújulásra kész, gondolatgazdag a művészetük. Műveik között válogatva nem érhet senkit csalódás, ezek olyan „áruk”, melyekre időben végtelen a garancia. Azonban — mint szóba hozta Wehner Tibor is — a vásárlók mégis ritka vendégek a galériában, a műtermekben. A mecénások váratnak magukra, a támogatás bizonytalan, rendszere kiépületlen, s csak nem múló döbbenettel kérdezhetjük: akik tehetnének valamit, mikor ismerik fel, hogy az „Európához csatlakozás” nem lehetséges kultúra és művészet vagy művészet és kultúra nélkül. A kettő így vagy úgy, egyik vagy másik sorrendben, de összefügg. A megnyitó díszvendége egy csendes, szerény úr, Politzer György volt. Takács Gábor, a helyszínül szolgáló intézmény igazgatója mutatta be mint a kiállítást támogató OTP szentendrei fiók vezetőjét, s köszönetét fejezte ki Vincze László pa- pírmerítőnek is, aki a gyönyörű meghívókat készítette el ajándékképpen. Valami elindult. Szentendrén néhányan megmozdultak, tettek valamit, nyilván felismerve: övék, elsősorban övék a közöttük élő, dolgozó művészek. A város nélkülük nem az lenne ami, akárhány műemléke, kellemes vendéglője van. Hiába olyanok, mint bárki más, hiába, hogy ha mennek az utcán, ha vásárolnak az üzletekben, nincs bennük semmi különös — mégis megváltozik tőlük a hangulat, a légkör. Mindig ott van velük, amit már létrehoztak s amin éppen dolgoznak. Megtekinthető most a dombon, a Pátriárka utca 7-ben néhány^ munkájuk. Aknay János, Asztai Csaba, Bak Imre, Bereznai Péter, Bukta Imre, Csorba Simon, Deim Pál, Farkas Adám, Gy. Molnár István, Hajdú László, Kótai Tamás, Lu- gossy László, Mészáros Dezső, Pirk János, Pirk László, Rákosy Anikó, Rényi Krisztina, Szirtes János, Vincze Ottó, Wahorn András, Zámbó István bemutatja egy-egy, legfeljebb két művét. Ha még nem is írták melléjük, felismerhető, melyiket ki alkotta. Nem csekély örömet okoz a felismerés, bizonyíték rá, hogy gazdagabbak lettünk valamivel. Megérintett bennünket egy alkotó szándéka, mondanivalója, gondolatokat ébresztett, melyeket korábban nem gondoltunk, érzelmeket indított el, melyeket eddig nem éreztünk. A már mesternek nevezhetők mellett alkalmat kaptak a bemutatkozásra néhányan, akik még nem tagjai az Art-Ériának: Lukács Tibor, Máriás Béla, Orbán Attila egy-egy képpel, Mata Attila, Márkus Péter szoborral tette le névjegyét. Nádudvari Anna Nem mindegy? Közszolgálati éjszakai félpornóőrület a kék-lila tévében — Nem mindegy? — hangzott fel tisztán és világosan az agyondol- goz(tat)ott Nika György szájából szombat este fél nyolckor, a Híradó kezdetekor, amikor Nika nyilván nem vette észre, hogy mikrofonja már „be van adva”. Gondolom, egy heves vita végső mondata lehetett ez, és aligha tételezhetünk fel szándékos kiszi- várogtatási óhajt Nika úr szavai mögött. — Nem mindegy, mit csinálunk ezeknek? Hiszen a rádiós krónikától kezdve az Objektívig kezünkben van az elektronikus hírközlés monopóliuma, régen túltettünk a Kádár-rendszer utolsó évein is, amikor még nagyon is eltérő hangulatú, irányzatú műhelyek működtek kü- lön-külön, s amikor a néző legalább a „sorok között” olvashatta ki, mit is próbálnak tudatni vele a többé- kevésbé profi tévések. — Nem mindegy, Kun- czéval kezdjük, vagy Fodorral folytatjuk a televíziós „közlöny-Híradót?” Hát nem mindegy? És aztán pár perccel este tizenegy előtt kezdődött meg a „nem mind- egy”-világ szuperlatívu- sza, Az éjszaka című lidérces álom, amely körülbelül úgy emlékeztetett a televízióra, mint a charentoni elmegyógyintézet ápoltjainak színköri előadása Marat igazi meggyilkolására. Egy gyógypedagógiai iskola amatőr filmeseinek önképzőköre működhet ilyen színvonalon, bár ők aligha használnak el eny- nyi működfüstölő vegyszert, hogy köddel pótolják a szellem napvilágát. Csaléteknek jó előre beharangozták, hogy a profi Belmondo profi filmje éjjel fél egy után kezdődik, mert így talán oda lehet láncolni a mazochista nézőket még a Györffy— Réz András—Bayer Zsolt-féle lila agyrémhez is. Nem tudom, hány önkínzó néző maradt fenn csaknem hajnali háromig, s az is kétes, tízmilliós vagy százmilliós nagyságrendben fizetett-e ezért a tömény álavantgárd-gyo- gyós maszturbálásért. A „gazdasági csődben” fet- rengő közszolgálati televízió ugyanis: 1. Reklám alig volt, s ez érthető, mert ki a fene hajlandó éjjel kettőkor hirdetni a nézők 1 -2 ezrelékének; 2. Az egész szennyáradatot nem a Magyar Televízió belső erői készítették, hanem a Mikró-Stú- dió nevű külső cég, amely bagóért nem szívesen vállalja egy ilyen monstre műsor elkészítését. (A monstre szót itt nem a nagyság, hanem — eredeti értelmében — a szörnyszülött szinonimájaként merem használni.) Györffy Miklós, a szadiszociális sajtó zseninek kikiáltott kedvence (Hornhoz és Vitrayhoz hasonlóan a most oly divatos pigmeustermet képviselője, gonoszabb nézők szerint a kertitörpe) interjút készít például egy Éva-kosztüm- ben pózoló hölggyel, akinek a következő legérdekesebb kérdést képes föltenni: — Ez szilikon? — Nem, a sajátom -r— válaszol a nőstény, számottevő keblére pillantva büszkén. Az alig egy-két riporter legnagyobb szellemi teljesítménye az, hógy még érdekes emberekkel (Sáfár Anikó, Lukács Sándor) beszélgetve is képesek a legunalmasabb kérdéseket föltenni, mintegy lerántva szegényeket saját szellemi színvonalukra. (Már csak Szegvári mély intelligenciája hiányzott ahhoz, hogy az IQ-fesztivál teljes legyen!) Nehéz, nagyon nehé^ki- ragadni bármilyen fénypontot ebből a ködös dögtemetőből, de talán mégis érdemes megemlíteni egy borzas, négyszögletes arcú nőszemélyt, aki az ágyon hanyatt fekve kérdezi „de jó kemény!” székét, hogy nem volt-e féltékeny, amikor hősnőnk a bútorüzletben más bútordarabokkal kacérkodott. Ugyané delnő egyszerűen közli velünk, hogy ő sem az ágyban vesztette el a szegény lány ama bizonyos egyetlen kincsét, hanem úgy, mint Petőfi (nem ágyban, párnák közt)... Megvallom, magam sem kínlódtam végig a hajnal óráiban ezt a „na-rni- lyen-zseniálisak-vagyunk- srácok” produkciót, hanem — hála a videónak :— vasárnap délelőtt, tiszta fejjel. Lehet, hogy ez volt a baj? Mert éjfél után tökrészegen, netán — Konrád atyánk jótanácsai szerint — kábítószeres révületben kellett volna néznem? Györffy Miklós, aki egy gusztustalan délutáni utcai ruhában stílustalankodta végig a kultúra és a szellemesség e szomorú temetését, a végén még bejelentette, hogy két hét múlva újra láthatjuk a műsort. És hajnali három körül felhangzott — Kölcsey szavaitól megfosztva, csak zenekari előadásban — a meggyalázott képernyőn a meggyalázott Himnusz. Nem mindegy? — szekszárdi — István, a király a Petőfi Csarnokban Koncertszerű előadás Az István, a király című rockopera élő, koncertszerű előadása lesz november 2-án este 8 órától a Petőfi Csarnokban. A híres Szörényi—Bródy—Boldizsár- darab előadásában közreműködnek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatói is. A főbb szerepekben: Istvánt Soós Péter, anyját Estefán Tünde, Gizellát Deák Nóra, Koppányi Földes Tamás, a regöst Kiss Sz. Péter alakítja. Rendező Cz. Tóth János. (Jegyek elővételben a Petőfi Csarnok Zichy utcai jegypénztárában válthatók.) Kistarcsai évforduló Két éve alakult Kistarcsán a Pannónia Népi Együttes. Ebből az alkalomból november 5-én 18 órai kezdettel „születésnapi” ünnepet rendeznek, bemutatják műsorukat a kistarcsai „csigaházban”. Adni ■ ■ m m orom
