Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-28 / 253. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. OKTÓBER 28.. PÉNTEK 9 A Magyar Nemzet 1994. szeptember 30-i számában Oláh Zsigmond írt cikket Az MDF megújulásának záloga címmel. Hívják vissza Debreczenit és Eleket alcímmel. Az abban írtak jó néhány állításával szeretnék vitatkozni, illetve azokat kiegészíteni. Rögtön az elején van egy mondat, amellyel kezdődik a cikk, s mellyel egyet kell érteni — bár szerintem nem ártana kiegészíteni. „Az MDF mint kormányzópárt helytállt.” Ide kellene a tökéletes meghatározás kedvéért (hiszen ez nem egy baráti beszélgetés pongyola meghatározása) a „helyzetéhez és lehetőségeihez képest” kiegészítés. Helyzetéhez, hiszen nemcsak kezdő kormánypárt, hanem kezdő párt is volt, akkor ismerkedve annak minden előnyével és hátrányával. Mondhatjuk erre: mint annyi más... ámde összehasonlíthatatlanul nagyobb és nehezebb feladat a vezető kormánypárté, mint a — sajnos — erősen háttérbe szorított partnereké vagy pláne az ellenzéké, melynek tevékenysége egy-két kivételes esettől eltekintve kimerült a győztes lejáratásában, akadályozásában. És itt jön rögtön az ominózus cikk második mondata: (az MDF) „Négy éven keresztül támaszt nyújtott a kormánynak”. Ez igaz, csakhogy a többpárti nyugati demokráciák gyakorlatával és a totalitárius rendszerek egy- párti szükségszerűségével szemben az új magyar demokráciában ez nem volt éppenséggel kölcsönös . Az említett formációkban mindig a párt tartja meg kormányát a politikai életben — emlékezzünk rá, hogy Margaret Thatcher kormánya akkor kezdett elbizonytalanodni többéves, nagyon erős gazdasági-politikai pozíció után, amikor saját pártjában támadtak riválisai s ez végül bukásához is vezetett, de nem a pártéhoz; vagy vizsgáljuk a kommunista társadalmak felbomlásának történetét a közelmúltban, amikor a pártok bukása sodorta el kormányaikat is — nálunk viszont ez a szükségszerű kapcsolat nem létezett, a kormány önmagát lebegtette fel éterinek vélt magasságokba, ezzel elérve saját instabilitását s elbizonytalanítva tömegbázisát. Nemcsak hogy nem nyújtott valódi támaszt (a kölcsönös szükségszerűség alapján) a pártnak, nem erősítette azt, hanem csak alkalomszerűen használta; tudatosan létesített kommunikációs szakadékot, sőt valami furcsán ostoba áldemokratikus szégyenérzetből következően nemegyszer tudatosan elhatárolta magát saját hátterétől (pedig a választásokat nem a kormány nyerte meg ’90-ben, hanem a párt). Nem az Antall-kormány szakmunkájával volt baj — hiszen miniszterei egyénenként összehasonlítva jobb szakemberek voltak a jelenlegieknél, nehezebb szituációban kerültek hatalomra és koncepciójuk is volt —, hanem a politikai strukturális és metodikai háttérrel. Hozzájárult a problémákhoz az is, hogy a háttérbe szorított párt vezetői közül jó néhánynak nem tetszett az egyoldalú kapcsolati rendszer, valamint hogy az így szinte tudatosan megteremtett belső elbizonytalanodást észlelve ezen változtatni akartak akár a kormány illetve annak vezetője elleni gyengébb majd frontális támadással is. Mindkét említett társadalmi berendezkedésben — tehát a demokráciában és a diktatúrában egyaránt — a párt határozza meg az általa adott kormány politikai irányvonalát. Jelen esetben ez nem így volt, annak ellenére — vagy éppen azért... —, hogy a kormányfő egyben a párt első embereként is szerepelt, de annak munkájában szinte egyáltalában nem vett részt (többek szerint nem is szerette azt) csak távolról és felülről „távirányította”. Ez azonban — főleg mivel nem jelentős múlttal rendelkező, kiforrott szervezetről és társadalomról volt szó — képtelen koncepció és feladat lévén, ha nincsen a kormányban illetve a pártvezetésben egy-két józan és nagy tekintélyű ember, vagy a párt teljes szétzilálódásához vagy a párt és a kormány szétszakításához vezethetett volna. Nem simultak el az ellentétek Oláh Zsigmond írásában elismerését fejezi ki mindenkinek: „kormánynak, pártvezetésnek, párttagságnak és kitartó — szenvedéstűrő hívének egyaránt”. Udvarias ember. Aztán hozzáteszi: „Most ellenzéki pozícióban azonban elérkezett az ideje az őszinte számvetésnek és megújulásnak.” Sokszor hangzott el ez a mondat mostanában, igazi tartalom és valódi belső szándék nélkül, pedig igaz: legalább most szükség van mindezekre. De vajon úgy, ahogyan a következő bekezdésben mindjárt rózsaszín szemüvegen át nézve próbálja láttatni a jelenlegi és jövő helyzetet? Tény: „a közvélemény-kutatási adatokból az olvasható ki, hogy a lakosság az MDF-et tartja az ellenzék vezető erejének” — ugyanis a Fórum kapta az ellenzéki pártok közül a legtöbb szavazatot (ez számszerűen még így sem jelent valóban sokat) és neki van a legtöbb tisztségviselt politikusa (ez viszont nem feltétlenül előny). De levezeti rögtön mindebből, hogy „az MDF esélyei jók arra, hogy a következő parlamenti választásokon újra győzzön” — s ez már naiv széplelkűség. Politikai elemzők és (jelenleg) ellenzéki politikusok egyaránt megállapították — a józan ész elvárásainak megfelelően —, hogy ’98-ra széles körű nemzeti összefogásra lenne szükség egy esetleges győzelemhez, egyelőre győztes párt meghatatározása nélkül. Figyelembe kell azt is venni, hogy jelenleg egyetlen ellenzéki pártnál sincsen minden AZ MDF ESELYEI rendben, nem simultak el a belső ellentétek, nem lett még valósan feldolgozva a vereség sem a pártok vezető szerveiben, sem a tagság, sem a szavazóbázisok köreiben. (Természetesen a koalíciósoknál is vannak problémák, de egészen más jellegűek.) Arra is gondolni kell, hogy nemcsak ilyen problémák állnak a jövendő győzelem útjában, nemcsak az általános bizalomvesztés, hanem az új hatalmi szerveződés is, melynek kiépítése már — természetesen — igen erős ütemben folyik. Nézzük csak meg a médiában történő báziserősítést, köztisztviselők és gazdasági vezetők tömeges cseréjét, az önkormányzati választások erőhatalommal történt egyértelmű átrendezését stb. Mindezt megteszi a jelenlegi kormány, mert megteheti, megkapta hozzá a szükséges szavazatokat. A vereség okozója a csurkizmus? Abban szinte mindenki egyetért, hogy az MDF-nek megújulásra van szüksége. A vezetők lecserélése, új image-formálás, a pragmatikus politika (mindez persze nem valósult meg) stb. Oláh szerint nem, csak egy politikai cselekedet hozhat megújulást. Ez így ostobaság. Ennek a pártnak először is szervezeti-szerkezeti-metodikai megújulásra van szüksége, ez lehet az alap, mellyel politikai cselekedetek gondosan megkomponált sorozatát végre lehet hajtani. A látszatmegoldások, a szőnyeg alá söprések nem hoztak eredményt a kormányzás éveiben sem. -Mérhetetlen politikai rövidlátás, elborult naivság azt hinni, hogy a Fórumban (a tényleg komoly károkat okozó) egyetlen ügy, egyetlen személy volt minden baj forrása, a népszerűtlenség — s így végeredményben a vereség — okozója: Csurka István és a csurkizmus. Ha mégoly jelentős személyiségnek tartja is valaki Csurkát, mindezt egyetlen ember „eredményének” tulajdonítani a problémák elkenésének szándékára vagy azok fel nem ismerésére mutat. Az MDF-nek most aztán igazán nincsen szüksége sem széplelkű szerecsenmosdatásra, sem pedig „utálatos képre”. Arra a tisztességre, önmagával és a társadalommal szembenéző bátorságra van (volna) szüksége, melyet egyesek elvesztettek az elmúlt években. Egyébként is: a kormány és a párt nem két éven át beszélt más nyelven, hanem sokkal tovább, valamint aki ezt a Csurka-jelenségre akarja ráhúzni, az nem ismeri az 1990-től számítható párttörténeti szakasz eseményeit. Még külső szemlélők, drukkerek, ellendrukkerek és gerjesztők is tudták-tudják hogy Antall József és Csurka viszonya az első percektől nem volt jó, s a később stílustalan belharccá váló eseményeket mindkét oldalról gerjesztették. A más nyelven beszélés okának én nemcsak ezt tartom (de hát O. Zs. erre szűkíti le az eseményeket), ugyanis még ellentétügyben sem kizárólag a két személy viszonyulásairól volt szó, hanem sokkal összetettebb problémáról, csak éppen Csurka taktikahiányos lénye; viselkedése volt a kulminációs pont. Antall József híres taktikai készsége itt saját pártján (és nem egy esetben koalícióján) belül nem működött. Óhatatlanul frakciósodott az MDF és ebbe vetette bele magát teljes hangerővel az úgynevezett liberális szárny Antall védelmében s egyúttal kihasználva a jó alkalmat saját pártbeli bázisainak erősítésére — s tette ezzel általánossá a párton belüli szakadás veszélyét. Ha Für Lajos tragikus méltósága és Lezsák Sándor okosan kemény dönteni tudása, befolyása nincsen, az ügy következménye pártszakadás és kormányválság lehetett volna. Tény: Csurka távozott és megalakította saját mozgal- mát-pártját, melynek a demokrácia szabályai szerint megvan, meg kell legyen helye a politikai palettán. Kialakította saját táborát. Igaz, részben az MDF akkori tagjai soraiból pártoltak hozzá, de hát vegyük már tudomásul: amikor ez megtörtént, demokráciát mondtunk a magunkénak -— abban pedig mindenki szabadon dönti el, hová áll. Azok az emberek pedig, akik a MIÉP-ben érzik jól magukat, már nem viszonyulnának ugyanígy a mai MDF-hez, tehát kár őket visszasírni. (Ezen réteg visszakívánásával, jelentőségük hangsúlyozásával együtt emlegetni Csurká- ék kis szavazóbázisát pedig egyenesen logikátlan.) Az pedig, aki ma elvi szembenállást és tisztázást akar Csurká- val, az ugyanolyan beteg, mint a párt, melyet még betegebbé próbál tenni. Nincsen itt már mit tisztázni! Az egyik jobbközép-középjobb irányultságú, az ország harmadik legnagyobb pártja, a másik bevallottan jobboldali (bár ezen a meghatározáson érdemes lenne elgondolkodni — és most nem a szélsőjobbra gondolok) és messze elmaradt a parlamenti limittől. Bármennyi ellentét is van közöttük természetesen — hiszen két politikai pártról van szó -—, egy dologban a MIÉP is megegyezik az ösz- szes parlamenti (és jó néhány más) ellenzéki párttal: a nemzeti oldalon keresi a helyét. El kellene már felejteni az egyesekben úgy látszik még meglévő Csurka-fóbiát, hiszen ma már nem ez a Fórum ügye és feltétlenül „lerendezendő” szükségszerűsége. És hogy mi Csurka István öröksége az MDF-ben? Hát az, kedves Oláh Zsigmond, hogy volt. Hogy ott volt. Aki ezt elfelejti és nem mer vele szembenézni, az gyáva. Az MDF pedig nem engedheti meg magának, hogy érzelmi külháborúba bonyolódjon. Elég neki a bel is. Nem a csurkizmus megoldása az MDF megújulásának lényege -— ez csak tudatos figyelemelterelés lenne más, sokkal fontosabb problémákról. Egyben feltétlenül egyet értek Oláh Zsigmonddal: egy párt identitása nem épülhet csupa negatívumra és homályos érzésekre. De ez mindenre vonatkozik! Oláh egyrészt már régen lefutott körök új raj ártatásával kötne le rengeteg más célra szükséges energiát a párton belül, belekergetve egy olyan ideológiai belháborúba, melyről — ha nem az ő oldaláról van szó — oly elítélően írt cikkében; másrészt pedig a nem konzervatív liberalizmusra jellemző agresszivitással próbálja egyedül üdvözítővé tenni saját frakciófelfogását. Netán úgy véli, a meggyöngült és még önmagát kereső párt jelen állapotában alkalmas egy belső hatalomátvételre? De hiszen a nemrég lezajlott országos gyűlés megmutatta, hogy többféle ideológiai árnyalatnak is helye van az MDF-ben, de nem kizárólagos joggal! A taktikai húzás nagyszerűségét véli O. Zs. megkoronázni azzal a javaslatával, hogy „az MDF vezetése rehabilitálja Elek Istvánt és Debreczeni Józsefet”, mert ezzel kezdődne a párt megújulása. Még egy mondatával egyetértek: „Az MDF mint politikai párt nem lehet meg elvek nélkül — morális tartás nélkül.” Akkor miért nem érti leírója ennek a mondatnak a tartalmát is? Ugyanis az MDF elnökségének nyilvános elismerése, hogy annak idején a két politikus kizárása a pártból „minden erkölcsi alapot nélkülözött” (O. Zs.), megkérdőjelezné a Fórum elmúlt négy évének hitelességét, annak minden cselekedetét, szélesebb körben a kormányét és a döntést jóváhagyó Antall Józsefét is. Komoly problémákat okozna a tagságnak, mely már feldolgozta ezt az eseményt (ma már lényegtelen, melyik része milyen indulatokkal) és most saját magával is szembe kerülne, elbizonytalanodna — még jobban a mai amúgy is meglévő identitászavarában. Ezenkívül látványosan demonstrálná a szavazópolgárok előtt, nem azt hogy végre minden rendben van, hanem azt, hogy még sincsen rendben semmi az MDF házatáján. Kiújulhatna az önmeghatározási harc, mert a liberális konzervatív frakció ezt komoly belső győzelemként értékelhetné (az is volna). Mindez pedig az önkormányzati választások időszakában történne. Visszatérésük zűrzavart okozna Oláh megemlíti érvként Debreczeni és Elek párthoz való hűségét. A hűség mellett viszont sok mindent lehet és kell elvárni egy pártnak, főleg az elithez tartozó tagjaitól. Többek között azt is, hogy éppen aktuális belharcai- kat ne vigyék ki az utcára. Ez is hozzátartozik az O. Zs. által emlegetett erkölcshöz — más egyebekkel együtt. Itt ma már nem csak a hűség a döntő tét. Amellett szomorú kimondani ugyan, de — bár igaz hogy erkölcsi tartás nélkül nagyon nehéz hosszú távon politizálni — az erkölcs és a pragmatizmus kapcsolatában sokszor nélkülözni kell az elsőt a második érdekében. Bárki, aki gyakorlatban is foglalkozott már politikával, ezt csak megerősítheti. Egyébként a visszavétel nem az erkölcsi lét függvénye a Fórum számára. Egyáltalában nem maradt „felmérhetetlen eszmei zűrzavar” utánuk a pártban. Visszatérésük okozna most újabb zűrzavart még akkor is, ha ők „azon a határon belül vannak, melyet az MDF szellemisége még megenged”. Visszavételük üzenet lenne a társadalom számára: az MDF nem tudja, mit akar. Ezek után már csak mellékesen említeném meg: erősen kétlem, hogy a két politikus olyan készséggel jönne vissza. Ez megint erkölcsi tartás kérdése, ami — szerintem — nekik van. Amellett elméleti munkásságuknak csak jót tett a pártonkívüliség — ez főleg Debreczeni Józsefre vonatkozik —, mely látványosabb és tömeghatásában is erősebb. Függetlenként, pártelkötelezettség és bel- harci pozíciók nélkül sokkal jobban szolgálhatják a nemzeti eszmevilágot, munkásságuk szélesebb körökhöz juthat el — s ez nem csekély előny az egész magyar politikai élet számára sem. Miért kössük őket egy fához, amikor most öVék az egész erdő? T udomásul kellene végre venni, hogy itt nem lehet szó személyekről akkor, amikor a tét az MDF politikai értékvilága, erkölcsi tartása, sőt, hosszú távon a jövője. Kicsinyes belharcok grandiózus javaslataival vagy alapvetően téves naiv koncepciókkal nyerni pozíciópontokat vagy elterelni a figyelmet az országos gyűlés második felvonásáról, az elnökség megválasztásáról nem méltó olyan párt tagjaihoz, mely a legerősebb ellenzéki párt, melynek esélye van, hogy a jövőben újra jelentősebb szerepet játszhasson a hazai politikai színpadon. De csak akkor, ha politikai vágyak és indulatok konglomerátuma helyett szervezetileg, szerkezetileg, mentalitásában és tudatában egyaránt párttá tud válni, akként tudja megnyerni, magába fogadni és megtartani híveit, szavazóit, s őket is — legalábbis valamennyire, a korosabb demokráciák mintájára — homo politicusszá tudja alakítani. Meg lehet próbálni, hátha sikerül. Szekeres László
