Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-26 / 251. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 26.. SZERDA 13 Szegény Horn Gyula fél Tisztelt Főszerkesztő Úr! Mellékelten megküldöm levelem, melyben 1994. október 23-ai élményeim hatására, Horn Gyulával kapcsolatos gondolataimat írtam le. Sajnálom szegény Horn Gyulát, szörnyű utat járt be, és valamilyen szereplési vágy vagy hatalomvágy még mindig hajtja. Sajnálom, mert nem veszi észre, hogy amit csinál, az már olyan mértékű tartásnélküliség, megkockáztatom gerincnélküliség, mely emberi formájának elvesztését is jelentheti. Tetszeleg önmagának és a világnak abban, hogy ő a bolsevizmus lebontásának nagy alakja, mert hiszen ő volt, aki lebontotta a vasfüggönyt, holott ő csak háttérből engedett, olyan pozícióból, amelyben semmit sem kockáztatott, ami személyes. Ugyanis moszkvai megdorgálás és támogatás esetén éppen olyan szigorral járt'volna el a vasfüggöny tényleges lebontói ellen, miképpen Kádár eljárt a forradalom résztvevői és vezetői ellen. Nem volt tehát veszítenivalója, ami volt viszont azoknak, akik ténylegesen megnyitották a határt, s akik elől elorozta a történelmi szerepet. Sajnálom szegény Horn Gyulát szerény erkölcsei miatt. Azt mondja a közmondás, aki hazudik, az lop is. Én most azt szeretném bizonyossá tenni, hogy aki lop, az előbb-utóbb hazudni is fog. Ez a tétel jól látszik Horn Gyula politikai karrierjén. Ellopta a hősnek járó dicsfényt az igazi hősöktől, majd reformernek álcázva magát a hazugságok hosz- szú sorában bizonygatta, hogy nála és pártjánál komolyabb reformerek nincsenek széles e hazában, hogy szakértelemben felülmúlhatatlan a csapata, hogy nehezebb helyzetben van az ország, mint 1990-ben volt, hogy lesz szociális paktum, s hogy lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér 3.60-ért. Sajnálom szegény Horn Gyulát, hogy annyi figyelmeztetés ellenére sem képes belátni: a hazug embert hamarább érik utol, mint a Sátán kutyáját. Sajnálom szegény Horn Gyulát, mert az ügynöktörvény aláírása után, régi kísérletező énjét meg nem tagadva, elindult a parlamenti választásokon és ismét nyert. Sajnálom, mert megint torzított a lelkén. Sokáig nem kívánta magát miniszterelnök-jelöltnek neveztetni, mert az április elsején aláírt törvény értelmében még csak képviselő sem lehetett volna, nemhogy miniszterelnök. De segítségére jött egy lehetőség: a magas választási arány és a koalícióval elérhető kétharmados többség. Mivel a törvény július elsején lépett volna életbe, ezért június 28-ra össze kellett hívni az országgyűlést, hogy ha az ellenzék akadékoskodik, július elsejére meg lehessen változtatni a törvényt. Sajnálom, mert ezért a kollaboráció- ért meg kellett ígérnie a köztársasági elnök újraválasztását és el kellett viselnie a koalíciós partner tudálékos kotnyeleskedését, s megint egy olyan helyzetbe kellett belemennie/ amelyben roppanhat a gerinc. A koalíciós partner alapvető céljai közül egyet, a világkiállítás lemondását még úgy ahogy könnyű volt megtennie, de még ott van a médiatörvény, s ott van a köztársa- ságielnök-választás. Sajnálom szegény Horn Gyulát, mert ő, aki személy szerint is közreműködött abban, hogy a Kádár-rendszer a forradalom hősei és vezetői ellen példás megtorlást alkalmazhasson, most ott hajlong immár másodszor nemzeti történelmünkben csak Muhi, Mohács, Világos csatamezejével összehasonlítható sírkertjében. LaHISTÓRIA A mágikus jószágőrzés* I A pásztorkodó, állatte- • nyésztő ember számára mindig gondot okozott a jószág őrzése. A számadónak, bacsónak, csobán- nak, pakulárnak segítettek ugyan a bojtárok, csórin- gok, esztrengahajtók, hon- elnyikok, s fontos segítőtársuk volt a kutya. Az Alföldön századunk végéig a ménes, a gulya, a nyáj őrzésére komondort és kuvaszt tartottak a pásztorok. Ez a két nagy testű, bátor, erős eb egyaránt megvédte az állatokat a betyároktól, tolvajoktól, farkasoktól. A komondor — régi magyar néven komondor eb — kun eredetű szava nyelvünknek, s az eredeti jelentése ’kun eb’. Valószínű, a kuvasz elnevezés is valamelyik török nyelvből került át hozzánk. A 18—19. századi — pásztortanyát ábrázoló — képeken csak ezt a két kutyafajtát láthatjuk. A betyárvilág eltűnésével, a farkasok kipusztulásával a kuvaszra és komondorra többé nem volt szükség. A kuvasz visszaszorult az Északi- és Keleti-Kárpátokba, ahol a magyar, szlovák, lengyel és román esztenákon még találkozunk ezzel az éber, hamis kutyával. A székely juhász világos szőrű kuvaszokat tart, hogy a sötétben meg lehessen különböztetni a támadó medvétől és farkastól. A csíki juhászok néha levágják a kuvasz egyik fülét, mert csonka füllel •— állítólag — jobban meghallja az 'idegen, á vad közéledését. *Részlet a szerző tanulmányából. Ezt teszik a gömöri barkók, a hortobágyi pásztorok a pulijukkal. A gubancos szőrű komondor az alföldi tanyák házőrző ebe lett. Mindkét kutyafajta nyakára szeges örvet tettek, hogy a farkasok harapásától védjék. Ilyen örve- ket nálunk már a 15. század végén említenek. Az örv az ókorban és középkorban Európa-szerte ismert volt. A komondor és a kuvasz mellett — mint erről a csontleletek tanúskodnak — a honfoglalás idején már volt agarunk is. Ez azonban akkor is a vadász segítőtársa. A puli kimondottan terelőállat. Korai kutyaábrázolásainkon nem tűnik fel. Valószínű, csak a 18. század végén a merinói juhval s a morva, német, spanyol juhászokkal került hazánkba. (A 15. század közepén megjelenő és cseh eredetű birka szavunk egy morva juhfajtát jelentett.) Erdélyben már nem tartanak a juhászok pulit. A ménest sem tereitették pulival, mert a lovak eltaposták volna. A puli, pudli, pumi talán német eredetű szavunk. A puli egyik változatának estreiber, estrei- ger (’Österreicher’, ausztriai) a neve. A Hortobágyon, a Nagykunságban a puli német és magyar változatát tartják. Az utóbbi szájpadlása fekete. A pásztorok a pulit adták- vették, de birkáért, jó bicskáért cserélték is. Puliért pulit is adtak. A komondor, a kuvasz és a puli név, adási szokásai bizonyítják, hogy a magyar pásztorkodás különböző történeti rétegébe tartoznak. A Nagykunságban és másutt is a kuvasznak, komondornak folyónevet adnak (Tisza, Duna, Szamos, Maros, Kadarcs, Zagyva). A folyó nagyságával a kutya nagyságát, bátorságát, tekintélyét, méltóságát fejezték ki. A folyónevet azért is adták, hogy ne vesszen meg a komondor, a kuvasz. A névadási szokásról ír Szirmay Antal Hungária in parabolis (1807) című munkájában, elmondva, hogy az olyan kutya nem vész meg, amelyik közeli folyóvíz nevét viseli. Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényében is a babonás béres a komondornak azért adta a Maros nevet, hogy meg ne dühödjék. A németeknél (Al- pesek, Bajorország, Veszt- fália stb.) hasonló okból adnak a pásztorkutyának folyónevet vagy csak Víz, Folyó, Áradás néven említik, hogy meg ne rontsák. A pulinevek egészen mások (Csárdás, Fickó, Fürge, Ürge, Bogár, Bojtár, Suszter stb.). A vásárolt, cserélt kutyát a hóna alatt tartott kenyérdarabbal szoktatja magához a pásztor. Az Alföldön az elveszett, elkóborolt kutyának a nevét a kéménybe, csizmaszárba kiáltották bele, vagy baltát tettek a kemencébe. Akkor visszajött. Szatmárban, Zemplénben, a Hajdúságban, a Nyírségben a kerékagyon háromszor, hétszer, kilencszer kiáltották kereszT tül az.elkóborolt kutya ne* vét, hogy hazatérjen. A Hortobágy körüli falvakban a szabadkémény alatt tartotta maga előtt a szekérkereket a kutya gazdája. A gyimesi csángó pásztor a puliszkával teli üstbe, a savós dézsába kiabálta bele: Maros, gyere elő! íróink is megemlékeznek erről a szokásról. Tömörkény István szerint (Gerendás szobákból) a gazda a kocsikerék „véglyukán” át kiabálta be a kürtőbe, hogy az elkódor- gott bornyú térjen haza. Móra Ferenc Georgikonjá- ban leírja, hogy a kutya gazdája leveszi a kocsi jobb hátsó kerekét, feláll vele a kerítés kapujába, s a világtájak felé négyszer átkiált a keréklyukon: „Dollár, akármelyik sarkában tartózkodói a világnak, holnap estig gyere haza!” A szokásnak kétségkívül mély gyökerei lehetnek a néphitben. A kárpáteurópai folklórban nem találom az analógiáját, de ide tartozik az a német szokás, amikor a kerékagyon át a sárkányt hívja magához az ember, s valamilyen feladattal bízza meg. A kutyán kívül a jószágot különböző ostorokkal, botokkal őrzik, terelik. Igen jelentősek a különböző terelőszavak is, amelyek között ősi, valószínűleg preindoeurópai- indoeurópai szavak is vannak. Ilyen a kárpáti övezetben, az Alföldön is ismert, a juhokat irányító, terelő prrr!, brrr! hangcsoport, amely végső soron a birka szó őse. Terelő- és hívószavakból gyakran kialakulnak állatnevek. Az alföldi pásztorok karikás ostorának az a változata, amelynél m agát az ostort oldalt kötik a nyélhez, valószínűleg a honfoglalás kájként hajlongani e történelmi gyalázat helyén csak úgy lehet, ha bele sem gondol abba, hogy mily köny- nyű a „nemzeti nagyiét nagy temetőjében” színész- kedni, s mily nehéz lehetett egyetlen embernek is meghallgatnia azt, hogy „most pedig átadom az ítéletvégrehajtónak”, s mily nehéz lehetett összekötött kézzel és lábbal várni a nyakba tett kötelet! S nem egy sír van ebben a Nagy Temetőben. Mily sok Hősnek kellett ezt átélnie! Ha szegény Hóm ezt egyszer végiggondolná, nem tenné be a lábát a Sírkertbe sem, nemhogy méltó bocsánatkérés és megkövetés nélkül a 301-esbe. Sajnálom, mert ő nem gondolja végig: odamegy és fél, fél, s így 1994. október 23-án vele együtt eljött a félelem is az ünnepségre. Hosszú gyaloglással lehetett megközelíteni a 301-est, mintha ez egy szűk kör ünnepe volna és nem az egész nemzeté. Rengeteg rendőr vette körül a díszpáholyt, mely mellett korábban ott állhattunk, sőt az üres helyekre az épp ott álldogáló ’56-osok le is ülhettek. Most a „díszvendégek”, az egykori megtorlók közelébe sem lehetett menni. Hosszú kordonok tereltek messzire minket, ünneplőket és kíberek kísérték a három „méltóságot”. Azok, akiket olyan fölénnyel választott meg ez a nép, nem tudom, miért veszik körül magukat hat-hét fegyveressel, akik közül többnek a fülében a fülhallgató, egyiknél diplomatatáska, melyben lapul a géppisztoly. Sajnálatra méltó változás. Eszembe jut szegény Antall József: egyedül ment, állt oda és hajolt meg, nem félt, mert tudta, nincs mitől félnie. Egyébként jobb, ha tudja Horn Gyula, ’56-ban az ávó jobban fel volt fegyverezve, mint az a hét kíber, s jobb ha tudják, a kíberek is. Ezek után még jobban sajnálom Horn Gyulát, mert bár sápadt, nemcsak vérszegény, szegény... Egy ’56-os (Név és cím a szerkesztőségben) előtti időkből maradt fenn. Az ostorral nem ütik a jószágot, hanem hangos szavak kíséretében a szükséges irányba terelik. A Nagykunságon egyszerűbb kötélostor volt a korda, amellyel a birkát hajtották a fejőshez. Erdős területen a pásztor nem használ ostort, mert a fáktól, bokroktól nem lehet vele csapkodni, megakad az ágakban. Tanulságos példája ez a természeti környezet és egyes használati eszközök kapcsolatának. A botoknak számos változatát ismerjük. A juhászkampó inkább foglalkozási jelvény, s korábban veszedelmes verekedőeszköz volt a pásztor kezében. A terelésnél, őrzésnél alig van szerepe. A juhász a kampóval fogja ki a nyájból, a falkából a juhot. A feltartott bottal a pulit is irányítja. A kampó feje díszesen faragott, vasból, rézből öntött, de vannak egyszerű fakampók is. A Kiskunságban a gyíksárkányra emlékeztető kampót a katolikusok, a kakasformát a reformátusok kedvelték. (Folytatjuk) Gunda Béla Vármegyei orvosi állások szervezése A közegészségügy szervezeti keretei a 18. században kezdtek kiépülni az országban. 1738-ban a Helytartótanácson belül létrejött a külön egészségügyi bizottság. Feladata elsősorban a közegészség- ügy felügyelete volt, illetve a külföldön szerzett orvosi diplomák honosítása. Mivel hivatali szervezete és főleg az egyes vármegyékben orvosai nem voltak, így komoly eredményeket az egészségügy javításában nem tudott elérni. Tevékenysége kimerült abban, hogy — amúgy hasznos — utasításokat, rendeleteket küldött a megyéknek, amelyek ezeket azután vagy végrehajtották, vagy nem. Többnyire nem, márcsak azért sem, mert alig voltak orvosok a vármegyékben. Hogy legyenek, a királynő, Mária Terézia 1752. október 26-án rendeletet hozott a vármegyei orvosi állások kötelező létesítéséről. Az utasítás előírta, hogy minden megye legalább egy, közpénzből fizetett „orvostudort”és egy sebészt köteles alkalmazni. Az orvosok a szegény betegek gyógyítása mellett az egészségügyi igazgatás teendőit is kötelesek voltak ellátni, így a járványügyi rendeletek betartásának ellenőrzését, törvényszéki szakértői véleményezést. A rendelet végrehajtása a megyék egy részénél nehezen haladt, akadt vármegye, amelyik csodálkozott: minek orvos, hiszen lakik náluk égy borbély, s elégedettek vele. Pest vármegyében jobb volt a helyzet, 1726 óta fizetett orvos gyógyítót" ta a betegeket vármegyénkben. Pogány György
