Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-26 / 251. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. OKTOBER 26., SZERDA Kátai Mihály rátalált álmai városára Napisten meghallotta a fohászt Harminc esztendeje lesz jövőre, hogy felfedezte magának a dél-itáliai Scilla városát a festő, Kátai Mihály. Amikor először meglátta, úgy érezte, járt már itt, s csak visszatért ide. Ismerős volt a mediterrán táj, az utcák, a színek, a fények, az illatok. Később is, már mint tűzzománc képeiről országosan ismert és népszerű művész, európai bolyongásai után rendre felkereste gyerekkori álmainak valóságos helyszínét. S évtizede már, hogy Scillát Szentendrén, a pismányi hegyoldalban is fellelte, megteremtette magának Kátai Mihály. Műtermének fő helyén nagyméretű olajfestmény, számára a legkedvesebbek egyike, újabb művei közül, Csilla, a scillai lány. — Annak, hogy ezt a csodálatos olasz kisvároskát megtaláltam, különös története van — mondja a Mun- kácsy-díjas festőművész. — Taorminába vitt volna az utam 1965-ben, de a nápolyi hajón megfáztam. Palermó- ban már lázas beteg voltam, félig öntudatlan-állapotban lézengtem a pályaudvaron, amikor valaki mellettem megszólalt. Egy hangot hallottam: ne menjek Taorminába, hanem menjek Scillába. Jó, de miért ide, s miért nem oda! Messinában már szabályosan forgott velem a világ, homályosan feltűnt a szemeim előtt a komp, s emlékszem, arra gondoltam, édesapám mindig a kompot festette, a tiszai kompot, s valami nagy vonzást éreztem, hogy fel- szálljak reá. Rázott a hideg, összekoccantak a fogaim. Később valaki felültetett a buszra, ami Scillába vitt. S egy- szercsak ott magasodott előttem a vár. A vár, amilyenhez hasonlót gyerekkoromban rengeteget láttam. Ostel- ló volt benne, ifjúsági szálloda, beengedtek, egy nagy teremben az egyik ágyhoz vezettek, s azután elsötétült előttem minden. Másnap reggel pedig egészségesen ébredtem. De olyan egészségesen! Úgy éreztem: olyan emeletesen egészséges, erős vagyok, mint azelőtt — s talán azután sem — soha! Ültem ott az ágy szélén, s hirtelen körülnéztem: hol van, hová lett a kék ruhás lány, aki az éjszaka sötétjében jött felém. De csak az egyforma szürke ágyakat láttam; a lány nem volt sehol. Pedig még a haja, a szeme színére, az arcának a vonásaira is emlékeztem. S emlékszem. Ő Csilla. Gyermekkoromban is sokszor találkoztam vele — A Csete György építész tervezte pismányi ház, műt» rém valóságos galéria. Sokat dolgozik? — Sokat. Különösen, amióta itt, Szentendrén a munkához megteremtődtek a megfelelő feltételek. A scillai témákhoz évekig nem mertem hozzányúlni, s most is csak néhány olyan képem van, amelyik Scillával kapcsolatos. Szívesen örökítek meg reneszánsz sztereotípiákat, amelyekhez modem elemeket társítok, de foglalkoztat egy etAnya gyermekével ruszk kereszt csakúgy, mint a teremtés pillanata vagy a mitológia. Kedves anyagom a fa, a figurákon átüt a fa csodálatosan szép erezete. Amikor a betűző napfényben a nyers anyagot simára csiszolom, érzem a tenger illatát. —Az alkotó- és egyben a lakótérnek a meghitt szegletében mintha háttérbe húzódnának a tűzzománc képei, holott Kátai Mihály neve évtizedek óta egyet jelent ezzel az ó'si s mégis modern technikával. A „Kátai-tűzzománc" fogalom. Lehetséges, hogy hűtlen lett a tűzzománchoz a hagyományos, a klasszikus táblaképfestészet miatt? A transzcendens festőművész — A ’60-as évek elején az Iparművészeti Főiskolán tanárunk, Z. Gács György biztatására többen kezdtünk el tűzzománccal foglalkozni, barátaim, kollégáim munkássága azonban más irányban folytatódott. Én viszont folyamatosan műveltem s képeim megjelentek a boltokban is. Ismert lettem, ezzel lettem ismert. Pedig én olajképeket akkor is, mindig is festettem, a főiskolán is a festő szakon végeztem, csakhogy ezeket hosszú ideig nem engedték kiállítani. Azt mondták, képeimen végighúzódik egyfajta transzcendens töltet, értelemmel fel nem foghatók, tapasztalat- és érzékfelettiek vagy éppen tudatalattiak. Szépek, mondták, de van bennük valami Otthonra lelve a pismányi hegyoldalon Talum Attila felvételei A Mester és Csilla, a scillai lány iszonytató. Mikor kértem, hogy ha lehetne, kissé pontosabban körvonalazzák a kifogást, akkor a válasz rendszerint elmaradt. Nem bennetek van talán valami embertelen? Akkor még magam sem tudtam pontosan megfogalmazni a merev elutasítás okát, holott az teljesen egyértelmű. A művészeteknek évszázadok óta megvannak a beprogramozott irányai, megvoltak az elmúlt évtizedekben is, és én azokkal szemben haladtam, vagy azokat derékszögben metszettem. Aczélék a képzőművészetet behatárolták bizonyos keretek közé, bizonyos kategóriákba, s aki ezeket a korlátokat tágítani akarta, azonnal megkapta, hogy retrogád művész. Hivatalosan: nem létezik — Viszont a tűzzománc képeit mindenki elfogadta. Elfogadta? —"Nem! Dehogy! — „Csak” a vásárló, a közönség fogadta el? A hivatalos kritika nem? — A hivatalos kritika nemhogy nem fogadta el, hanem egész egyszerűen azt mondta, hogy a tűzzománc nem képzőművészeti kategória. A műcsarnoki nagy, reprezentatív kiállításra például egy fadarabra elhelyezett konzervdobozt, mint műalkotást be lehetett adni, a fadarabon lévő lavórt azonban már nem, mert az zománcozott. Egyszer a szintén Szentendrén élő és alkotó Deim Pál festőművészt felbiztattam, csináljon meg egy tűzzománc képet, mit szólnak hozzá az okosok. Teljes lett a zűrzavar a körükben. Egyébként a nagy ellenzők valamit megsejthettek a tűzzománc körüli dolgokból, s a maguk szemszögéből igazuk is volt. Mert hogyan jöttem én rá, hogy a zománccal lehetne valamit kezdeni? Egy alkalommal, amikor a kollégáim hegesztőpisztollyal formálták a szobraikat, kiálltam a napra, s kértem a Napistent, segítsen, hogy a tűzzel én is tudjak alkotni. S mit tesz (Nap)Isten, két nap múlva szólt Z. Gács mesterem, menjek már ki a zománcgyárba, mert ott van egy különleges anyag... Nem akartam én „képzőművészetet” meg efféle fenn- költ és titokzatos dolgokat csinálni! Az ő képzőművészetük különben sem érdekelt. Mindezeken túl nekem ne határozza meg egy művészettörténész, hogy , mi a kép, a festmény, az alkotás. Az igaz, hogy a tűzzománc meglehetősen behízelgő anyag, már-már olyan, mintcsavarozott a „művész”, azt mondták: ez igen! Annál is inkább, mert ebben a műalkotásban benne van a munkásosztály kezemunkája is! Vannak tehát, akik nem szeretik az én művészetemet, dehát Istenem, ki kérte, hogy szeressék. Kiskunhalason igen — Vége Kátai Mihály tűzzománc korszakának? — Vitathatatlan, hogy a hagyományos festmény nagyobb alkotói szabadságot Müteremsarok, híres tűzzománc képeivel ha egy kép cukormázzal lenne leöntve, csakhogy valami lényeges az én műveimben mégiscsak lehet. Követőim ugyanis garmadával akadtak, de ők-szinte valamennyien eltűntek a semmiben. — Tartalmi okokból nem kötöttek bele tűzzománc képeibe? — Sose voltam a hivatalos kultúrpolitika kegyeltje, eleget fanyalogtak például bibliai tárgyú vagy népi hangvételű képeimen. Azt azért elértem, hogy egy idő után szalonképessé vált a 'tűzzománc, de az is hogyan! Ha három lábost egymáshoz enged. Most szinte kizárólag táblaképfestészettel foglalkozom. — Hol láthatók, műtermén kívül, alkotásai?' Mikor volt például legutóbb önálló kiállítása? — Néhány hete. Kiskunhalason. Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg. — Miért éppen Kiskunhalason? — Azt nem tudom. Ott volt éppen hely. — Szentendrén, ahol él? — Itt nincs képeimnek kiállítóterem, galéria. — Szerencsések a kiskunhalasiak. ,,,. Deregan Gábor
