Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-24 / 249. szám
J • PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 24., HÉTFŐ 13 Aggódó levél Erdélyből Tisztelt Szerkesztőség! Véletlenül került kezembe az önök által szerkesztett újság, amelyet nagy-nagy megelégedéssel olvastam végig. Csak csodálni és tisztelni lehet azt a bátor szókimondást, a tartalmi gazdagságot, a valós tények bemutatását, amely az önök újságjában megfigyelhető. Biztosan nem könnyű ellenállni annak a nyomásnak, amely a lapokat a Népszabadság színvonalára szeretné züllesz- teni. Gratulálunk önöknek hősies munkájukért, amely- lyel az elvakultak szemét szeretnék felnyitni. Mert felfoghatatlan, érthetetlen az, ami ebben az évben történt. Az a magyar nép, amelyet a nagyvilág csodált szabadság- szeretetéért, most önkéntesen a rabigát kész a nyakába venni. Meg is fogja kapni, mert a hatalmon lévő triumvirátus gondoskodik róla. Nem szükséges különösebb képesség azt megfigyelni, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök úr mindig azonnal tettre kész, ha a koalíció határozatait szentesíteni kell. Az undor, a hányinger fogott el akkor is, amikor győzelemittas képpel kitüntetéseket adott át több olyan hírhedt alaknak, akik az elmúlt négy év alatt külföldi, főleg amerikai kapcsolataik révén Magyarország becsületét, hírnevét gyalázták. (...) Most vajon kinek készíti elő, kinek fényesíti Göncz úr a kitüntetést? Hajdú Jánosnak? Cseppet sem volnék meglepődve! Jómagam, aki önöket panaszaival zavarja, romániai magyar vagyok. Egyike azoknak, akik kirekesztettünk, kizárattattunk a nagy családból. Ezt is elviseljük, bár az elmúlt négy év alatt nagyon jóleső érzés volt tudni, hogy minket is emberszámba vesz valaki, nem pedig „boz- gor”-nak, „banghin”-nak (hazátlannak, barbárnak) tekint (gyermekeinknek ezt kell tanulniuk saját fajtájukról, román nyelven). De lehet valamit tenni kommunista és SZDSZ- uralom idején? Őszintén szólva, ők sem kellenek nekünk, csak sok esetben kényszerpálya az úr. Számunkra felfoghatatlan az is, hogy miért erőszakolja olyan kitartóan a magyar kormány a román—magyar alapszerződés aláírását. Ezen nagyon sokat töprengtem, és bár önöket ez a dolog untatja már, mégis egy-két gondolatomat elmondanám. Szentségtörésként hangzik, de az az érzésem, hogy Kovács László nem ismeri eléggé sem a román nép történelmét, sem jellemét. Eddig egyetlen ígéretüket be nem tartották, pedig például az 1919-es gyulafehérvári határozat is biztosította a nemzetiségi jogokat, de a mai napig írott papír maradt. A kolozsvári ásatásokért szólt Kovács László Melescanunak, de tett valamit? Semmit! Az új tanügyi törvényen még nem száradt meg a tinta, hadd tanulják magyar gyerme- keiftk a dicsőséges román nép történetét román nyelven, és még más tantárgyakat is! A konzulátus ügye meg egyenesen nevetséges! Temesváron magyar konzulátus?! Tudott dolog, hogy a Bánátban a legkisebb létszámú a magyar kisebbség, de földrajzilag is oly távol van Temesvár a magyarlakta vidékektől, hogy szinte félhavi fizetésbe kerülne például Sepsiszentgyörgyről az ÚJ odáig (ha van egyáltalán fizetése és nem munkanélküli). Ezt elfogadni a román diplomácia diadalát és a magyar csődjét jelentené. (Funar nevetőgörcsöt kapna tőle.) Az is olyan szánalomra méltó érv az alapszerződés mellett, hogy sok nyugati államférfi dicsérte, vállon veregette a magyar külügyminisztert ennek megvalósításáért. Ugyan már! A Nyugat sohase segített rajtunk, és szeretnék, ha egy alapszerződéssel legkisebb gondja se legyen a kisebbségekkel. A romániai magyar kisebbségnek pedig azt jelentené, hogy az átkos trianoni békeszerződésre ráteszik a pontot, szentesítik, megváltoztathatatlannak nyilvánítják. Pedig még Mitterrand is másképp vélekedett. Még azt megkérdezném Kovács úrtól, gondol-e arra, hogy ha nyélbe ütik ezt az egyezséget, újabb, de még nagyobb népvándorlás indul Magyarország felé, újabb gondokat okozva ennek a szegény, amúgy is rengeteg gonddal küszködő koalíciós kormánynak. Ha elég pénzem volna (39 évet tanárként dolgoztam, és ezért kapok forintra átszámítva 6 ezer 500 forintot), megrendelném Kovács úrnak az Erdélyi Naplót, amely Nagyváradon jelenik meg hetente egyszer, mert ebből fogalmat alkothatna mindennapjainkról, és merem állítani, gondolkodásra is késztetné. Dr. M. Tamás Irén Nagybánya (Románia) Köthetünk-e alapszerződést? Nyílt levél a miniszterelnöknek Tisztelt Horn Gyula úr! Ön, aki deklaráltan 10,5 millió magyar miniszterelnöke, örökre lemond a volt magyar területekről. Lemond az ott rekedt magyarokról, nem segíti törekvéseiket, az anyaországhoz fűződő reményeiket nem táplálja. Ön a szlovák, a román és a szerb vezetés barátja kíván lenni. Nem számít, hogy ezek a törvényhozó testületek, ezek a kormányok s helyi adminisztrációik most is, de már jóval több mint fél évszázada lábbal tiporják a Trianonban és Párizsban reánk erőszakolt békeszerződéseknek a magyar lakosság autonómiájára, állam- polgári jogaira vonatkozó előírásait. Most azt állítja Ön, hogy csak ezekkel az államokkal együtt jutunk Európába, s ezért kell megkötnünk a barátsági szerződéseket, újra elismerve az igazságtalan határok sérthetetlenségét. Megfeledkezve Románia területi követeléseiről Ukrajna és Moldova irányában, a szerbek önző koncepciójáról Szerbia határaival kapcsolatban (Koszovó, Szandzsák, Bácska, Bosznia). Megfeledkezve Szlovákia, Románia és Kis-Jugoszlávia alkotmányáról, melyben e többnemzetiségű országok nemzetállamnak deklarálják magukat. Ha jól belegondolunk, ilyen alkótmány- nyal bekerülni az egyesült Európába szégyen a befogadóknak, s siker e „nemzetál- lamok”-nak. Szerény véleményem szerint, de azt hiszem, a politikában járatos honfitársaim szerint is, addig nem szabad barátsági szerződést kötni ezekkel az államokkal, amíg alkotmányuk a múltból itt maradt, eleve magyarellenes cikkelyeket tartalmaz. Horogh Zoltán Vecsés HISTÓRIA Attila és Árpád kardja (VI.) A szent kard öröklődő hite Mi nem látunk semmi komoly okot az óvatoskodásra, hogy ezt a nemében legremekebb szablyát miért ne lehetne Árpád kardjának tartani. Több mint valószínű, hogy nemcsak a kései hagyomány kezdte ezt a fegyvert Attila kardjának tartani, hanem egy ősidők óta meglévő hagyomány már Árpád életében ennek a kardnak tulajdonított jelképes erőt, és halála pillanatától bizonyosan ezt hitték róla. Nyilvánvaló, hogy még akármilyen ősi jelképek sem tartanak ki örökké, elkopnak, és tárgyi megvalósításukat, jelesen most a szent kardot, időnként meg kell újítani, azaz újra kell kovácsolni. Árpád kardjáról, a bécsi szablyáról eleink tehát azt hitték, hogy Attila kardját személyesíti meg, jóllehet bizonyára Árpád életében készült. Jó lenne tudni ehhez, hogy Rómában a város alapítását követő hosszú évszázadok során hány, a római birodalmi hatalmat megjelenítő fasces (a konzuli uralmat jelképező vesszőkö- teg) vagy sella curulis (ítélőszék) készült. Ezért mondjuk azt, hogy Anony- musunk nagyon pontosan rögzített egy ősi hagyományt. Árpád többek között azért is Attila kései utódjának és országa örökösének tudta magát, mert Attila jelképes kardját forgatta kerében. Az Árpádház kétségtelenül önmaga számára alakított ki egy ilyen mitikus hagyományt, Etelközben való hatalomra kerülését, vagy már a honfoglalást követően. Viszont abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ezt nem a semmiből kellett megteremtenie, istenektől való eredetére hivatkozva, hanem rendelkezésére állott egy régről őrzött, az isteni származásnál mégis valósabb hit, mégpedig az, hogy nemzetsége Attila utóda. Ezzel egyszer s mindenkorra vállalta az Attilától való származásnak Európa szemével nézve minden előnyét és hátrányát: magára vette ezzel az Attila fegyvereitől rettegő európai félelmet és a hunok iránti gyűlöletet egyaránt. Ebből ezeregyszáz éves történelmünk során először rövid ideig a tőlünk — a hunokkal azonosított magyaroktól — való félelem volt a meghatározó (a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!), majd azóta mindvégig az irántunk főleg a környező népekben élő, szinte engesztelhetetlen gyűlölet. Most pedig tehát azért ne foglalkozzunk tárgyilagosan saját ősi hagyományainkkal, mert valahol valakik esztelenül gyűlölnek bennünket? A harmadik ág tehát a honfoglaló Árpád népe saját török hagyományvilága, benne a szent kard hitével, amely a hun birodalom bukását követően nemzedékről nemzedékre öröklődött a végtelen füves pusztákon a Kárpátoktól keletre és a Kárpátokon belül is, és tért vissza még egyszer és utoljára Attila ősi földjére 895-ben. A szent kard hitének ilyen továbbélését az 5—9. században régészeti leletek sora bizonyítja! Romantikus képnek vehetik ugyan egyes olvasóink, de nagyon is meglehet, hogy a nemes szablya akkor is ott volt Árpád oldalán, amikor vitézeivel Attila városában, Óbudán, római romok fölött lako- mázott. Mivel a szablyát később évszázadokig Nagy Károly kardjának tartották, és 570 éven át a német-római császárok koronázásánál szerepelt, mondhatjuk azt is, hogy ezen az óbudai lakomán Európa ősi, régi és új hagyományai találkoztak, és ez a találkozás ebben a szablyában testesült meg, jóllehet ezt Árpád Aquincum romos, épületei között még nem sejthette. Ne feledjük, hogy manapság már nem az antik Európa véres kezű pusztítójának tartja Attilát a kutatás, hanem akarva-akarat- lanul egy új európai rend előkészítőjének. Amely új rend először csak a germán népeknek a civilizált Európába való beilleszkedését hozta magával. Négy és fél száz év múlva követte, Attila kardjának a jele alatt, a magyarság megkeresztelkedése. Nem tehetünk mást, mint megállapítjuk: az Árpád kezében forgatott Áttila-kard csírájában éppen az a jelkép volt, vagy ha úgy tetszik, azzá a jelképpé lett, amely nemcsak halálos harcok fergetegét hordozta magában, hanem hű volt a haladékony időhöz is. Szűz Mária országának csatlakozását jelentette az ősi Európához. Ezért nem tartjuk a magyar önvigasztalás időszerűtlen téveszméjének és délibábok ker- getésének, mitikus torzképnek, ha új adatok segítségével a szorgos kutatás által mára szinte érthetetlenné bonyolított kérdésben új felfogások jelentkeznek. Főleg nem tekinthetünk ilyen szemmel Szörényi Levente rockoperájára, az Atillára. Eközben a józan ész nem kívánja a magyarokat a hunoktól származtatni, pusztán csak azt akarja tudni, kik is voltak Árpád magyarjai. Elvégre Bóna István is azzal kezdi a valóságos Attiláról írott cikkét (Rubicon 1993:6, 4), hogy a történettudomány még ma is gyermekcipőben jár. Lehetnek így olyan régi rejtélyek, amelyeket a história még nem oldott meg. Nem téveszme és nem délibábok kergetése tehát az, ha valaki tudni szeretné, Árpád fejedelmünk tényleg Attila utódjának hitte-e magát. Meggyőződésünk, hogy így hitte! Az elmúlt évtizedek aczé- los gonoszsága, és kebelünk bűnös elhűlése miatt is már-már feledésbe merülő ősi nemzettartó hagyományt keltett új életre Szörényi Levente rockoperája. Jóllehet minden költői joga megvolt arra, hogy szabadon bánjon a mondavilággal (és Prágát akár a tenger mellé vigye), hiszen még egyszer Borzsák István útmutatásához fordulva — alias in história leges obser- vandas, alias in poemate, azaz mások a történeírás és mások a költészet törvényei — hűen idézte fel megírt és meg nem írt múltunkat, legendabeli történelmünket. Azt tehát, ami a hűlőben lévő kebleknek is erőt ad évezredes és megpróbált magyarságuk megőrzéséhez. (Vége) Makkay János a történettudomány doktora Nagy Imre rádióbeszéde 1956. október 24-én a Magyar Rádió hírei gyorsan követték egymást. A kormány hajnalban sugárzott közleménye elkeserítette a hallgatókat, hiszen azt tudatta, hogy előző nap „Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat”. 8 órakor tudatta a rádió, miszerint a Központi Vezetőség javasolja Nagy Imre miniszterelnökké választását. Az új kormányfő első rendeletét nem sokkal később hallhatta az ország aggódó népe: ez a statárium bevezetését tudatta „a nép- köztársaság megdöntésére irányuló” cselekményekre. Nagy Imre ezekben az órákban — sőt még néhány napig — láthatóan nem döntötte el, vállalja-e a forradalmat. Délben közvetített drámai hangú beszéde is fenntartásait tükrözte. A miniszterelnök fegyverszünetet hirdetett, felszólított mindenkit, hogy térjen vissza a békés munkához. Beszédében programot is bejelentett, bár ez nem volt új: az 1953-as kormányprogramot hirdette meg. Alighanem sokan csalódtak szavait hallgatva, mikor reményét fejezte ki, hogy „a magyar népre támaszkodva a kommunisták vezetésével” a kormány ezt megvalósítja. Programja lényegét úgy foglalta össze, hogy az a magyar közéletet demokratizálja, lehetővé teszi „a szocializmus építésében a mi nemzeti sajátosságainknak megfelelő magyar út” megvalósítását. Pogány György *
