Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
A nemzet, amely szabadnak érezhette magát A tornác fehér oszlopaira felfuttatott szőlőn már meglátszanak a hideg éjszakák. Az öreg parasztház ajtaját benyitva elébb egy kis ebédlőbe, majd a tisztaszobába jutunk. A falon Kossuth, Petőfi, Ady réges-régi képei. A földön nyitott bőrönd, az asztalon könyvek, és újságok: itthon van Párizsból Terus néni fia, Harczy József költő, aki tizennyolc éves fejjel a forradalom őszén emigrált a francia fővárosba, s akiben a haza, a szülői ház, a falu, és magyarságának emlékei kiérlelt szavú verseket érleltek. Az éjszaka, a hideg sötét már kiült a szobaablakba. A fejét álomra hajtó falu közepén a lámpa alatt csak ketten ülünk: az emlékező tékozló fiú, és jómagam, a krónikás. Lassan előjönnek az emlékek, s a csendes szavak nyomán kitisztulnak a lélek történelmi fényképei: „Ötvenhat nyarán, az érettségi után megálltunk barátommal a Körtéren. Önkéntelenül szakadt ki belőlünk a kishitű sóhaj: milyen mélyre süllyedt a magyarság. Csak pár hónapot kellett várni, és az események megcáfolták szavainkat. Huszonkettedikén este gyűlé- seztek a műegyetemisták. Másnap délelőtt az ELTE bölcsészkarán — ahol én tanultam «— is terveztek ilyet. Reggel egy tanszékvezető tartott órát. A végén felálltam, és elmondtam: támogatnunk kell a többieket. Nem sokkal később a takarítónők egy köteg nemzetiszín szalaggal tértek vissza. Ma sem tudom, honnan szerezhették. A Petőfi téren felemelt két ujjunkkal esküdtünk: rabok tovább nem leszünk! Az egyik útkereszteződésben állt egy magas rangú katonatiszt. Őszintén elcsodálkozott, mikor láttára a menetelők elkiáltották magukat: éljen a magyar hadsereg! Életében először hallott a néptől ilyen dicséretet. A Rádiónál emlékszem egy idős nénike megdöbbent arcára, amint az odavezényelt magyar katonához szólt: »Fiaim, csak nem fogtok ránk lőni!« Emlékszem a katonára is, aki a fegyverét a tömegnek adta... Úgy volt, hogy én is megyek a Kossuth térre, de egy ismerősöm végül hazavitt Biá- ra. Jól tette, mert könnyen lehet, hogy én is e mészárlás áldozatául estem volna. Itthon már másnap felkerestek a barátaim, gondolkoztak, mit tegyünk. Először a rettegett rendőrségre mentünk, Csikorognak a hemyótalpas évek, álmomban még mindig félrebeszélek. Robbanások szívemben, szememben, villognak törött tükörnél élesebben. Mikor az őrség a levegőbe lőtt, piros lyuk lett a szíved fölött. Meglőtt szívetek szökell a Körtéren, a halál rángatja vonóját az ütőéren. Az igazságon a kétely csak átoson, s máris az ellenség talpa tapos Himnuszt éneklő szátokon. Kiket szárnyaló szabadság igézett, fiatal szívetekbe páncélos darázs petézett. A híres hadsereg gyilkoló varrógépei hülye mintákat róttak belétek, hogy »átvegyük« a parancsnokságot. Fegyvertelenek voltunk. Kértük a parancsnoktól, hogy vegye le a vörös csillagot. Felkiáltott: »szívesen, akár az égről is!« A faluban nem élt bosszúvágy. A rendőrparancsnok helyettesét választották meg a Nemzetőrség vezetőjévé. Mi, sihederek is kaptunk puskát. Mikor először hazamentem vele ebédelni, édesanyám szívéhez kapott. Bántotta, hogy egyetlen fiát puskával látja. De amikor indultam, megsimogatta arcom, és útamra bocsátott: »menjél, fiam, és vigyázz magadra!« A Szentháromság téren összegyűlt a nép. íme a szovjet népművészet. A múlékony idő éggé korhad fölöttünk, Napot hánytató köddé. Azután tisztító szél süvít, mint az eltévedt golyó, és örökre nyitva maradt szemetek általjár bennünket mint szent röntgensugarak. A csontjaitok nedve, ha akarjuk, ha nem a mindenki asztalán és levesében, így szürcsöljük az emléketeket naponta Boldog jólétben, hűtlen, öntudatlan. Párizs, 1963. Harczy József Mennybemenetel a Körtérén in Memóriám Benedikty Ernő' (1938—1956) ' Én Petőfi Sándor A szabadsághoz című versét szavaltam, amikor jött egy tank, a levegőbe lőtt, és szétzavarta a tömeget. Végigmondtám a verset, miközben betörte a bolt kirakatát is. A széttört üvegcserepek közül másnap Vácról szabadult rabok halászták ki az öltönyöket, és átöltöztek. Nemzetőrként az ávósok házát és a téeszt őriztem. A forradalmi bizottság ülésén elsírták magukat a kommunisták: értsék meg, mi jót akartunk a népnek! * Csend borult a falura, hozzánk is megérkeztek a szovjetek. A katonák fel-alá sétáltak a téren, én a kertek alatt siettem haza a sötétben. Sosem felejtem el Várnai Györgyöt, aki hangszóróval járta a falut, hogy buzdítsa az embereket: tartsatok ki, nekünk van igazunk! Az életösztön kerekedett felül bennem, és én is elhagytam az országot. Úgy éreztem, tanúskodnom kell Nyugaton, beszélnem, mert félretájékoztatták őket. Nem tudják, hogy ez a kis nép mit vitt véghez. Nem tudják, hogy kevés nemzedéknek adatik meg: látni a nemzetet együtt lélegezni. Nem érezték azt a fiatalos lelket, amely ezen az országon végigsöpört. Talán mi magunk sem tudjuk ma sem: milyen az, mikor egy nemzet végre szabadnak érezheti magát. * 1956 júniusában megálltunk barátommal a Körtéren, és a magyarság állapotán sajnálkoztunk. Pár hónapra rá kitört a tisztító vihar. Legyen ez üzenet a kishitűeknek: aki ma felsóhajt, '56-ra gondolva ne feledje: csüggednünk soha nem szabad!” Nánási Tamás A forradalom váci krónikása voltam Beszélgetés Gyombolai Mártonnal, a váci Karolina Katolikus Általános Iskola igazgatóhelyettesével „Az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak négy célja volt: az ország szovjet megszállás alóli felszabadítása, a kommunista diktatúra megszüntetése, hazánk államrendjének többpártrendszerű, vagy ha úgy tetszik, nyugati típusú demokráciává való alakítása, valamint a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságot is magában foglaló lelkiismereti szabadság megteremtése.” . A fenti idézet a Vácott élő Gyombolai Mártontól, a helyi Karolina Katolikus Általános Iskola igazgatóhelyettesétől származik. Azon váciak egyikétől, akik szűkebb pátriájukban a forradalom élére álltak, s ezért később hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönbüntetést kellett elviselniük. — A forradalomban mint az akkoriban indult Új Váci Napló című, ’57 elejéig megjelent újság főszerkesztője vettem részt. Szerepem a nemes harc országos és helyi eseményeinek krónikásként való nyomon követése, illetve Vác és környéke lakosságának jó értelemben vett eszmei befolyásolása volt — mondta Gyombolai Márton, aki 1956-ban 21. életévében járt, és a váci művelődési házban dolgozott mint oktatási előadó. — Sikeres volt ez a jó értelemben vett ideológiai ráhatás? — Tekintve, hogy a városban és vonzáskörzetében élők szinte egy emberként a forradalom mellé álltak, illetve hogy a forradalmat elcsúfító terrorcselekményre nem került sor Vácott és környékén, minden további nélkül kijelenthetem: sikeres volt. Az őrnagy a tömegbe lőtt — Ha az ’56-os forradalom szóba kerül, annak váci vonatkozásaként a Konstantin téri szovjet emlékmű ledöntését, illetve a városban lévő' hírhedt börtönben raboskodók kiszabadítását szokás megemlíteni. Miként emlékezik ezekre az eseményekre? — A szovjet emlékmű ledöntése emlékeim szerint október 25-én történt, több ezer ember részvételével, és teherautók segítségével. A jármű vekre azért volt szükség, mert kötelekkel, puszta emberi erővel nem lehetett boldogulni az emlékművel. Ami a másik esemény, a börtön fogjainak kiszabadítását illeti, erre az emlékmű ledöntésének másnapján került sor, mégpedig egy kis incidenstől eltekintve teljesen békés körülmények között. — Mi volt ez az incidens? — Az történt, hogy a börtön vezetésének egy tagja, Ádám orvos őrnagy, a börtönkórház parancsnoka a foglyok szabadon engedését követelő többezres tömegbe lőtt. — Egyéni akció volt a kórházparancsnok ellenszegülése? — Igen. A börtön többi vezetője nem használta fegyverét, kész volt szabadon engedni a rabokat. Ez Ádám megfékezése után rendben meg is történt. — Történt még valami említésre méltó forradalmi esemény a városban az előbbiek mellett? — Igen. Volt egy vérontással fenyegető, de végül is békésen zárult tüntető gyűlés a városháFeszült pillanatok a Köztársaság téren za előtti téren, és Csokonai Rádió Vác környéki Magyar Szabad Adó elnevezéssel alakult egy regionális rádióállomás. Letartóztatás és börtön — Mikor tartóztatták le? — Kétszer tartóztattak le: először 1957. február 2-án, három napra, majd június 24-én. — Hogyan emlékszik vissza erre a második letartóztatásra? — Június 23-án, vasárnap, egy rövid balatoni nyaralásról hazatérve egy, a Pest Megyei Rendőrkapitányságtól érkezett, másnap tartandó tanúkihallgatásra beidéző levelet találtam a postaládában. Nem volt mit tenni, a megadott időpontban, reggel 8 órakor megjelentem a kapitányságon. Itt több mint 6 órai idegtépő várakozás után egy őrmester lekísért az épület alagsorában lévő számos ügyeleti szoba egyikébe, ahol miután egy magas rangú tiszt kihallgatott, előzetes letartóztatásba kerültem. Kilenc hét múlva újabb kihallgatás következett. Ennek során lezáratott a jegyzőkönyvem, s ezzel együtt szertefoszlott a szabadon bocsátásba vetett reményem is: csatlakoztam az „Ismerd meg hazánk börtöneit” elnevezésű mozgalomhoz. — Hol raboskodott? — Előbb a Markóban, a Gyűjtőben, majd a váci, végezetül pedig a márianosztrai börtönben. Az első két helyen többek között Darvas Iván is rabtársam volt. — A letartóztatása bírósági tárgyalás nélkül történt, de később gondolom ebben is része volt. — Körülbelül fél év rács mögött töltött idő után bíróság elé kerültem, s az ügyemben első fokon eljáró Fábián-tanács öt év börtönbüntetést szabott ki rám. Ezt az ítéletet a másodfokon döntő Simor-tanács egy évre mérsékelte. — Gondolom a börtönből való szabadulás nem jelenteti teljes szabadságot. — Távolról sem. A hatalom évtizedekig megnehezítette az életemet: hosszú ideig csak fizikai munkát találtam. Hivatásomnak, végzettségemnek megfelelően tanárként csak 1963-ban tudtam elhelyezkedni, de akkor sem Vácott, vagy más városban, ahogyan szerettem volna, hanem csak egy eldugott kisközségben. A rehabilitálás éve: 1993 — A rendszerváltozás kezdetének éve óta valamennyi egykori ötvenhatos forradalmár előtt megnyílt a rég várt rehabilitáció lehetősége... — Ez valóban így van, s én éltem is a lehetőséggel: ítéletem felülvizsgálatát kérve 1993-ban az ügyben illetékes Pest Megyei Bírósághoz fordultam, mely még abban az évben rehabilitált. — Ugyancsak 1993-ban történt: az október 23-ai városi megemlékezés keretében több más egykori váci forradalmárral együtt ön is a Hazáért és Szabadságért Emlékérem birtokosa lett. — Ezt ma, alig több mint két hónappal az or? szággyűlési választások eredményeként bekövetkezett, s megítélésem szerint rendszervissza- változtatással fenyegető kormányváltás után talán szégyellni, titkolni kellene, ám én erre nem vagyok hajlandó: örömmel tölt el, hogy érdemesnek találtattam az emlékéremre. Ribáry Zoltán
