Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM, 248. SZÁM Ára: 17,50 forint 1994. OKTÓBER 22., SZOMBAT Ünnepi számunk tartalmából 4. oldal SZUHAY BALÁZS— FILEP TIBOR A forradalom humora TÖRÖK BÁLINT Ötvenhat üzenete 5. oldal SÁNDOR ANDRÁS A valóságos hiány: igazság, szellem és erő LOVAS ISTVÁN Mennyivel tartoznak a Corvin közi srácok a Horn-kormánynak? 8. oldal Erdélyben híven őrzik a forradalom szellemét BESZÉLGETÉS TŐKÉS LÁSZLÓVAL SZITÁNYI GYÖRGY Orosz béke 9. oldal OBERSOVSZKY GYULA Mit mutogatod magadat te FÁBIÁN GYULA A hóhérok téged is halálra szántak 10. oldal FEHÉR FERENC Boldizsár János hányatott sorsa BANOS JÁNOS Mondatok siralomházból Nagy Gáspár És őszülnek őszök... Előbb a kétségbeesések aztán a kétségbevonások bizony barátaim jönnek a megrovások! Az indexbe nyarak kerülnek remegő forróságok fölött a vibráló levegőben tüntető furcsaságok. És őszülnek őszök hirtelen haraggal kékkel jelesen húznak itt valami vadlibaékkel... Szaggató huzatban földet ér vándorlásunk szédülünk kicsit és temetünk diáksapkákat ásunk! Bizony barátaim jönnek a megrovások előbb a kétségbeesések aztán a kétségbevonások. Pecsenyék a forradalmi tűzön Bevallottan szubjektív jegy­zet ez, megkeseredett és el­keserítő gondolatokat sor­jáztad), ami nem jelent — és másoknak sem sugall — önfeladást, belső összeom­lást, teljes reményvesztést. Fényűzés lenne ennyire en­gedni a sorsnak, kevésbé eufemisztikuson: a körül­mények hatalmának. Nem, csupán szembesítés, szembe­sülés egy adott időinterval­lumon belül a történelmi helyzettel, a lelkek állapotá­val. Itt és most az ötvenhat­ra való emlékezés erre pre­desztinál. Bár látszólag alig lehet valami újat szólani ró­la; mindent elmondtak és — a Kárpát-medencére mily jellemző paradoxon! — szinte semmit. Csúszká­lunk a felszínen. Hasonlato­san az orvostudományhoz, mely túlnyomó részben is­meri a test működési me­chanizmusait, korrektül le­írja, de amikor az alaplé­nyeg, a valóságos mozgatóe­rőfelderítésére kerülne sor, akad egy pont, amelynél megtorpan, nincs tovább. Csak hipotézis van, magya­rázkodás, a punctum sali- ens nem üzemel a titkok ka­pujában. Mindeközben fájdalma­san vesszük tudomásul, hogy lépten-nyomon lejárat­ják vagy kisajátítják 1956 eszmeiségét. Es persze tisz­tában vagyunk — kivált a klasszikus francia forrada­lom óta — néhány beigazo­lódott alapigazsággal, pél­dául, hogy a forradalom föl­falja saját fiait. Pontosab­ban: a fiúk egymást. Ebben — akárcsak az öngyilkos­ságban — mi jócskán meg­előztük a franciákat. A Bas­tille bevétele előtt úgy 275 évvel megcselekedett ittho­ni eseményekre gondolok, a Dózsa-féle parasztfelke­lés leverésére. A vezér tüzes trónra ültetése ördögien pontos. Egy frivolon átköl- tött Petőfi-sor fejezi ki a leg­markánsabban a lényeget: a Dózsa György húsából mindenki egyaránt vehet. Vettek belőle, és vesznek is. Ez nem éhe a szépnek. A pe- csenyesütögetés a forrada­lom lángjainál azóta is tart. Gebinben, kft.-ben és privá- tim; szélkakasok, köpönyeg­forgatók, „sehonnai bi­tang” karrierlovasok, cini­kus, kozmopolita nagyrab­lók szájainak a forradalom nevében, s köziben igyekez­nek üres külsőségekkel el­fedni a valódi, súlyos tartal­mat, amely ha teret nyerne, a vesztüket jelenthetné. O, a feltámadott nép ten­gere mennyi iszapot lökött a felszínre, mind a mai na­pig pazarul kiszolgálván, kényeztetvén a zavarosban halászokat. És felettébb ér­dekes: a nem is oly régen még békétlenséget szító, az ország felemelkedésének történelmi esélyét elárverez- tetők, a nemzetet külföldön lejáratok, akik a hatalo­mért való küzdelemben se Istent, se embert, se hazát nem ismertek, a megkapa­rintott nemzeti kondér köz­vetlen közelében a megbé­kélésről fuvoláznak (akár­csak Trianon és Poznan után a kielégült nagy- és kis hatalmak), de csak imi­tálják a szelídséges békét, port hintenek a világ sze­mébe. Közben irgalmatlan álnoksággal teszik lehetet­lenné a másként gondolko­dókat: szisztematikus leszá­molás folyik. A demokrá­cia ürügyén a diktatúra res­taurálása. Könyörtelen ki­szorítósdi. Avagy éppen be­kerítósdi? Magyarorszá­gon a magyaroknak ma­gyar rezervátum? Ha ez az „indiánprogram ” megvaló­sul, akkor lesz itt tiszta Amerika? Igen, a megbékélésről szól a hamis prófécia, negy­ven évre visszamenőleg is. Érthető: az új elit jelentős hányada a régi bűnökben gyökeredzik. Megkísérlik hát — olykor bizony siker­rel — az 1956-ban történte­ket, jól begyakorolt csúszta­tással a spanyol példára hi­vatkozva, polgárháború­nak feltüntetni. Holott itt egy maroknyi, a bajban amúgy gyáván szétfutó vagy meglapuló, szovjet tankokon hatalomra dübö- rögtetett csoport, „élcsa­pat” rémuralma elleni fel­kelésről volt, van szó. Ame­lyet, a magyar históriában is párját ritkító brutalitás­sal vertek le, toroltak meg. Ezek után nézzük a Kár­pát-medence újabb parado- xonát: az egykori áldoza­tok leszármazottai együtt koszorúznak az egykori ál- dozjatvadászókkal. Akiknek uralma éppen attól az Öt­venhattól legitim, amely­nek vérbe fojtásában ön­ként és tevékenyen részi vettek. Hogyan történhetett? Úgy, hogy bármily bestiális volt is a bosszú, a jövő fel­élésén alapuló hitegetés, hazudozás, nagy általverés —felejtünk. A rossz felejté­se jogos a túlélés érdeké­ben, de nem mehet az em­beri minőség rovására. Ber­zsenyi a maga korában ar­ról kesergett, hogy „romlás­nak indult hajdan erős ma­gyar”. Almában nem gon­dolta volna, hogy Árpád vére ilyen mértékben fajul tovább. Az utóbbi negyven év butító, jellemrothasztó tevékenysége beérett. Egy tál lencséért vállaljuk a tör­ténelmi amnéziát? A Pesti Srácok nem ezért haltak meg. A Mans­feld Péterek és vakmerő kis társaik, a szabadság- vágy elementáris hordozói, kiteljesítői és vértanúi vol­tak. 1956 igazságának az ő lelkesen odaáldozott fiatal életük ad hitelt és megren­dítő példát. Igazolták Ady — aki maga is ifjú szívek­ben élt, akár a forradalom — váteszi sorait: „Csak ak­kor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mer­tek.;’ És bátrak voltak, és fölé­be magasodtak a történe­lemnek ezek a fiúk, akiket kék koporsókban játszótere­ken temettek el, vagy kivég­zésük után dögtemetőben kapartak el a pribékek. Az ő vérüktől eleven az emlék, s szilárdul erkölcsi funda­mentummá. Vagy mégsem? Akkor jaj nekünk! Ha feledünk, őket alázzuk, gyalázzuk meg, tesszük értelmetlenné életfelajánlásukat. S ott, ahol egy egész nép felejt, megállíthatatlan az erkölcsi romlás, amelyet a fizikai megsemmisülés, a kihalás követhet. Ebben az értelemben a Pesti Srácok hősi halála a megmaradás esélyét jelentheti. Hullásuk hatalmas csapás, szegé­nyek, gyávák vagyunk nél­külük. Am hiányuk gazda­gíthat is: ha lelkiismeret- vizsgálatot tartva magunk­ba nézünk. Döbrentei Kornél Benedek István Számadás és lecke Hogy az elevenjébe vágjak: elég eb­ből a nemzeti kesergésből. Politoló­gusaink ám elemezgessenek, magya­rázkodjanak, bölcselődjenek, mi, cél­szerű szegényemberek érjük be any- nyival, hogy megbuktunk, punktum. Ezeregyszáz esztendeje sorozatban csináljuk ezt, mégis fennmaradtunk, most se fog bennünket elvinni az ör­dög. Legalábbis igyekezzünk meg­akadályozni. Október 23-án különösen időszerű fölidézni a rejtett kurázsit, amellyel kellő pillanatban asztalra tudunk csap­ni: eddig, s ne tovább. Ehhez persze olyan összetartás kell, ami félszáz évenként egyszer ha adó­dik a magyarnak. Most éppen nem adódik. Mert legalább egy olyan államférfi kellene, akire föl lehet nézni. Ami­lyent a reformkor minden bokorban ki­termelt, nem is egyet. Forradalmat meg szabadságharcot az ilyen kariz­matikusokkal is el tudtunk mi veszíte­ni, csakhogy egy bukott forradalom többet ér egy megnyert választásnál. Gondoljunk bele: Magyarország egész történeti fejlődését eltiport láza­dásainak sorozata teszi ki. Nem akarok itt történelemórát tarta­ni, mindenki tudja: harcainkat meghar­coltuk és mindig elveszítettük, ám a föld porából Anteusként megerősödve kászálódtunk fel. Ha van értelme Ady mondásának, a „nekünk Mohács kell” értelme: más ebbe belehal, mi egyet lé­pünk előre. (Folytatás a 6. oldalon) Magyar tankok a pesti utcán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents