Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-17 / 243. szám
1 i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 17.. HÉTFŐ 13 Összefogás magyar módra! Az első felkiáltás már a májusi választások előtt elhangzott az összefogásra, de a „külön” vezérek akkor így reagáltak: „Miért csak most? Talán így akar a farvizén bejutni?” Pedig a népi ész tudja (amit a vezérek nem!): jobb későn, mint soha. A józanabbja megpendítette ugyan: „Miért vagyunk mi több pártban?” Az eredmény ismeretes, ám tanulságra ez sem volt elég. Mohácsnak sem az volt a fő tragédiája, hogy „a nemzet színe-virága” ott veszett, hanem az, ami utána következett, így például az idegenek (később gyakran ellenségek) beáramlása, ami elvetette Trianon magvait. Ne áltassuk magunkat, és nézzünk a tükörbe. Nagyon szép a jelmondat: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” De ez csak a „színe-virágára” vonatkozik! Mohács előtt a pápai követ — aki a védelem felmérésére küldetett — azt jelentette megbízójának: „... ha Magyarországot három dénáron meg lehetne menteni, nem akadna három magyar, aki ezt összeadja.” Hát nem változott sokat a helyzet a közel fél évezred múltán. Az elmúlt télen a vajdasági magyarok pirongva jöttek koldulni, hogy éhen ne pusztuljanak. Nézz körül, találsz-e a környezetedben valakit — azt a néhány „színe-virágot” kivéve (talán a legszegényebbek közül), aki segített? A többség csak nyüszít, hogy drága a benzin... Es a mi nemzeti pártvezéreink? Külön-külön — egymással rivalizálva — akarnak megvívni a mai Szulejmánnal, mert ők erre „predesztináltak”. Ösz- szefogást sürgetnek, de A Attila és Árpád kardja (I.) így: fogjatok össze velem! Sőt azt, aki a közös szekeret húzni akarja, ellökik onnan, mert — állítólag — „nem azonos” az expótiltakozás nyomtatványa... Az Új Magyarország és az Új Demokrata toliforgatói azonos hadállásban egymást lövik eszeveszetten („.. .ámbár ezerszer vak dü- hedben, a véreidet — magadat tiportad...”). Csak meg ne tudja, „aki távol sír a nemzeten, hogy meg- útálni is kénytelen legyen”. Jó lenne az önzetlenül felajánlott testvéri jobbot elfogadni, mert a pártvezetők (a KDNP-nél is) köny- nyen magukra maradhatnak. Az ösztönös önszerveződés alul már elindult, de nehogy a „predesztinált- ság” és „a keresztény értékrend” emlegetése közben még Kanizsai Doroty- tya se maradjon, aki eltemessen minket. Cséplő István Kismaros Dessewffyre emlékeztek Szlovákiában 1988 óta emlékezik meg Kelet-Szlovákia magyarsága Dessewffy Arisztidről, az aradi tizenhárom egyikéről, aki a Kassához közeli Csákányon született 1802-ben (a templom falán egy emléktábla emlékeztet erre az eseményre), s aki özvegyemberként vállalt szerepet a szabadságharcban. Több jelentős csatában vett részt, és a rábízott egységekkel gyakran reménytelen helyzetekből sikerült kivágnia magát. Tehetségének köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán. A szabadságharc ideje alatt nősült meg újra. Az oltártól szállt lóra úgy, hogy többé feleségét sohasem láthatta. Haynau vérgőzös bosszúja pontot tett életére. Rokonai a megveszteHISTÓRIA Miról regélt Harangöntő András? Attila 453-ban utolsó nászéjszakáján fölöttébb különös módon, orrvérzésben meghalt, és halotti máglyáján még ki sem hunytak az utolsó zsarátnokok, mikor a sír fölött a dalosok siratóénekkel emlékeztek a nagy király hősi tetteire. Bizonyára így történt ez akkor is, mikor talán az Úr megtestesülésének kilencszáz- hetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába, a mai Óbudán, ahol a magyarok megtérése után a Bol- dogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak. Az énekmondók ugyanazok lehettek, akik akkor is ott voltak, amikor Árpád vezér meg minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Attila király városába. ... Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják ... Attila király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáz- tak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. A tekerőlantok, az édes szavú kobzok és sípok valameny- nyien megszólaltak, és az énekesek is éneküket mind előadták. így volt ez Attila lakomáján is, a kelet-római küldöttségnek adott ebéden, majd vacsorán, ahol szkíta lantosok Attila és elődei hősi tetteit és győzelmeit^ magasztalták. Áttilát és Árpádot azonban nemcsak a parasztok hamis meséi vagy a regősök csacsogó éneke köti össze, hanem olyan hagyomány is, amelyet Anonymusunk (ez mai oknyomozó történészeknek is dicséretére válhatna!) az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből ismert meg. Ez a hagyomány pedig azt mondta, hogy Árpád apja, Álmos vezér Attila király nemzetségéből származott. Maga Árpád, Hung várában tartózkodván, és meghallgatván a dölyfös Salán vezér követségét, nem gőggel, hanem tisztességgel válaszolta neki a következőket: Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna—Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. Ne szaporítsuk a szót! Anonymusnak a soraiból, majd krónikáink sok-sok adatából évszázadokon át az öröklődött ránk, hogy Árpád és nemzetsége, következésképpen az egész magyar nemzet minden tagja Attila és a hunok, azaz a szittyák véréből ered, illetve a hunok és a magyarok közös ősöktől származnak. (A szittya szó egyszerűen Etelköz és Levédia hajdani őslakóit, a szkítákat, nem török, hanem iráni nyelvű népeket jelent. Volt egy hosszú idő a középkorban, amikor majdnem minden európai nép rájuk vezette vissza nyelvének eredetét.) Követhetjük ezt a hun származást Kézai Simonon, Kálti Márk Képes Krónikáján, Thuróczy János Magyar Krónikáján, Bonfinin, Werbőczi Istvánon és Zrínyi Miklóson át akár a 18. század végéig, így Pray Györgyig, a Halotti Beszéd felfedezőjéig, vagy Virág Benedekig, a szabadságharcig, és akár máig. Ne fogadjuk el azt a félrevezető csacskaságot, hogy ez a hit csak az urak, a rátarti nemesség eredetmondája volt. Hiszen Mátyás udvarában, ahol a Róma-kultusz mellett valóságos Attila- kultusz virágzott (és Igazságos Mátyág külön figyelmeztette Bonfinit a hun történet megírására), még énekeltek a pogány világra emlékező regősök. 1721-ben pedig élt Békés megyében egy Harangöntő András, egy istentelen, gonosz táltos, aki erdők sűrűiben sötét éjjel maga köré gyűjtő társait és fölgyújtatá velük a babonahit tüzeit, s pogány módra énekelt, imádkozott velük, s fogadalmakat tett s tétetett a sötétség fejedelmének. Ki tudná ma már megmondani, hogy a rontóigék és pogány szertartási énekek mellett mi minden másról regélt még Harangöntő András azóta teljesen feledésbe hullott régmúltunkból. Az persze jogos felvetés, hogy a krónikákon kívül és lassan már csak a krónikákból ismerve, főleg az ősi, istváni jogait féltve vigyázó nemesség őrizte és ápolta a hun—magyar eredetmondát és hagyományt, az Árpádok Attilától való származásának hitét. A töröktől, tatártól, némettől, ráctól, Bástától és vlachoktól évszázadokig gyötört parasztság ugyanis alighanem mással volt elfoglalva, minthogy a régi dicsőségen és a nemes vérű ősök hadi tettein merengjen. Kételyekre már Thuróczy János mester utalt A Magyarok Krónikája első könyvéhez írott előszavában: amikor azután gondosan elolvasva tanulmányoztuk a régi időkben erről a tárgyról szerkesztett történeti műveket, láttuk, hogy Szkítiáról, a világnak arról a részéről, ahol állítólag a magyarok is felbukkantak, sok mindent kihagytak, mellőztek vagy más szerzők állításaitól eltérően tárgyaltak. ... Azt tapasztaljuk, hogy a régi kor történetírói a hunok, vagyis magyarok eredetét egymásnak ellentmondó módon írták meg, s mind mai, mind a régi idők emberei különbözőképpen vélekednek róluk, nem csekély ellentmondást tartalmaznak ebben a kérdésben. A bevezetés többi részéből azután kiderül, hogy éppen Attila tetteinek megfelelő és tárgyilagos méltatását hiányolja egyik- másik régi munkában. Azt hiszem, csak az idegen népek gyűlölködése fosztotta meg Attila királyt attól a dicsőítő tolitól, amely az általa aratott győzelmekhez méltó lett volna, ... ezért tapasztaljuk, hogy az általa véghezvitt tettek dicséretére semmit sem írtak, csupán az általa okozott nyomorúságot jegyezték fel siralmas énekben. A mai felfogással meglepően egybevágó értékelés, fél évezreddel ezelőtt! A hun tudatban való hit akkor rendült meg, amikor a korábbi évszázadok sejtései után Sajnovics János, Gyarmatin Sámuel, Reguly Antal és több más kiváló magyar férfiú munkája nyo- mán a szabadságharc és a kiegyezés közötti időre ismertté vált, hogy magyar nyelvünk bölcsője nem a harcos és vitéz hunok vagy szittyák vagy törökök között ringott, hanem az évezredek során getett aradi várőrség segítségével jutottak hozzá kettéfűrészelt teteméhez, és szállították titokban a Sáros vármegyében fekvő Margonyára. Miután felépült a sírkamra, ott helyezték végső nyugalomra a család több tagjával együtt. Mivel a kripta félreeső helyen van, a koporsókat több ízben felforgatták, a csontokat szétdobálták. Emiatt néhány évvel ezelőtt a kripta ajtaját lehegesztették. Falára húsz évvel ezelőtt került fel — a két ország megegyezése alapján — az az emléktábla, mely mindmáig hirdeti: a tábornok méltó emlékezetünkre. Az idei megemlékezésen részt vett Havasi Béla, a budapesti külügyminisztérium főosztályvezetője, Boros Jenő, Magyar- ország szlovákiai nagykövete, Váradi Lajos konzul, Pataki Imre katonai attasé, A Iáié te S/ecová, a település polgármestere, továbbá a Dessewffy-csa- lád, a Páneurópai Unió Borsod-Abaúj-Zemplén megyei küldöttsége, a Csemadok, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, a kassai Thália Színház, az Együttélés politikai mozgalom és a Magyar Polgári Párt képviselői. Beszédet mondott Boros Jenő nagyköyet, majd Orbán Endre, a Páneurópai Unió részéről. Szalonnasütéssel és baráti beszélgetéssel ért véget a megemlékezés. A kassaiak megkoszorúzták Dessewffy tábornok csákányi emléktábláját is és megálltak az első kassai csatában elesett honvédek sírjánál Magyarbődön. Ebben a csatában jeleskedett Dessewffy Arisztid is, és neki köszönhető, hogy habár a csata akkor elveszett, de mégsem fejveszett meneküléssel ért véget. Balassa Zoltán Kassa mindvégig erdőlakó finnugor népek ősi és békés világából származik. Az ellentmondás azonban csak akkor lett nyilvánvalóvá, amikor a múlt század második harmadában az is kiderült, hogy a hunok török nyelve viszont semmiképpen sem lehetett a finnugor család tagja vagy rokona. A millennium előtti években-évtizedekben arra viszont mégsem illett gondolni, hogy az ezeréves hont elfoglaló Árpád és népe valamikor hajdanában török volt (akik így vélték, mint Vámbéry Ármin is, az osztrák—német tudomány kegyvesztettjei lettek). Vagy ha mégis, akkor bonyolult és levegőben lógó elméletek (így például a rossz kifejezéssel a nyelvcserének nevezett nyelvváltás törökről magyarra) szükségeltettek a magyarázatára. Az adott feltételek és követelmények között a járható út tehát csak az volt, hogy mindenfele hun rokonságot, eredetet és Attila-tudatot ki kell irtani a nemzeti történet- tudományból, és az ilyesféle tanokat krónikásaink, kü- (lönösen Kézai Simon tudálé- | kos és késői kitalálmányainak, főleg német hagyományok zavaros átvételének kell tartani. Ez a felfogás érvényesült fél évszázadon át, leginkább Hóman Bálint tisztítótűz erejű munkásságáig. (Folytatjuk) Makkay János, a történettudomány doktora A török követ átutazása a megyén 1718-ban kötötte meg a bécsi udvar a törökökkel a pozsareváci békét, mely lezárta a több évszázados háborúk sorát és helyreállította az ország területi egységét. A békét huszonöt évre kötötték, ám időről időre meg kellett újítani. Az első megerősítésre 1720-ban került sor. A tárgyalások Récsben folytak, és az uralkodó, III. Károly utasította a megyét a hazatérő török követ ellátásával kapcsolatban. A nagykövet, Ibrahim basa hajóval indult a császárvárosból Belgrádig, útját azonban több helyen is megszakította hosszabb-rövidebb időre, így Pozsonyban, Komáromban, Esztergomban, Budán, Ercsin, Adonyban, Földváron, Tolnán, Baján. Budán a pasa négy napot szándékozott tölteni. A vármegye feladata volt a követ ellátása az alatt az idő alatt, míg Pest vármegyében utazott. Ez meglehetősen nagy terhet jelentett: naponta 230 font birkahúst, 70Ó porció szénát kellett előteremteni, igaz, azzal az ígérettel, hogy a költségeket a kincstár fizeti. A pasa tekintélyes kísérettel utazott: száz személy, 430 ló, 94 öszvér, 180 teve alkotta a teljes delegációt — illetve az ahhoz tartozó állatokat. A királyi leiratból az is kiderült, hogy „Szárazföldön mennek a tevék, lovak, öszvérek, juhok”.A nyilván festői látványosságot nyújtó karavánt azonban Pest vármegye lakói nem nézhették, mert nem a Duna mentén, hanem a Győr—Mór—Székesfehérvár—Simontornya—Báta- szék—Mohács útvonalon haladt. Pogány György
