Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-15 / 242. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. OKTOBER 15.. SZOMBAT A Kurír intelligenciahányadosa Kíváncsi vágok, hogy miért haragszik a Kurír Kéri Editre és meddig képes ünnepi tort ülve sértő jelzőket dobálni a művésznőre, ha történetesen egy bírósági pe során (első- vagy másodfokon) elmarasztaló ítéletet hoznak ellene? A „nemzet csotrogánya” és „dívája” kifejezéseket bátran alkalmazók feltehetőleg nem érzékelik, hogy meddig lehet (és illő) „elmenni” egy idősebb hölgygyei szemben, aki (helyettük, miattuk vagy értük) volt börtönben, aki csíkos rabruhában „fogadhatta” látogatóba hatéves gyermekét, akinek derékba törték színészi pályáját, és most TIZENEGYEZER FORINTOS nyugdíjjal „élvezi” a kádári puhított diktatúrából örökölt jólétet, és aki sajátos módon harcol a jogtalanságok, visszaélések, „átmentések” ellen a közéleti tisztaság feltételeinek biztosításáért. Merthogy a Kurírnak egy szava sem volt, amikor Kéri Editnek igazat adott a T. Bíróság, egy szava sem volt, amikor igazolást nyert Gadó B. vérbírói „munkássága”, Pető apuka ávós múltja, és Pető Iván tagadási manővere. Az is elkerülte figyelmüket, hogy tonnaszámra(l) tüntettek el levéltári anyagokat és „pufajkásokat” dédelgettek a HM-ben, mivel ezeket is Kéri Edit tette szóvá! Sohasem hagyják ki viszont sértegető „tájékoztatójukat”, ha K. E. (átmenetileg) nem képes meggyőzni a bíróságot igazáról, hiszen csak úgy tolonganak a „bátor” tanúk tömegei, csak úgy ontják a bizonyító erejű dokumentumokat a „kiherélt” levéltárak és a krónikus amnéziában szenvedő (volt) személyzetis elvtársak. Szabó András alkotmánybíró úr múltját sem sikerült még megnyugtatóan tisztázni! Az már kiderült, hogy egy gyorstalpaló tanfolyam eredményes elvégzésével Szabó úr a néphadsereg politikai tisztjévé avanzsált! Megítélésem szerint — esetleg —, kereshettek volna ebbe a „tisztes” testületbe olyan szakembert, akinek nem volt olyan múltja, amely egy kissé mégiscsak meghatározza politikai arculatát. Még akkor is, ha nem volt ávós, vagy ha a bizonyítás netán még várattat magára. A Kurír állításával ellentétben viszont Kéri Edit sajnos nem lehetett a „nemzet dívája”, mert (ha nem tudnák) a díva azt jelenti, hogy: ünnepelt színésznő, filmcsillag! Csak lehetett volna, de nem állt be olyan gyorstalpaló tanfolyamokba, amelyek zöld utat biztosítottak a siker felé! Ennek a megértéséhez persze megfelelő (minimális) IQ-érték szükségeltetik, amivel nem minden tollat ragadó rendelkezik. Bokor Imre Az értelmiség felelőssége Természetesen a hazával és a magyarsággal kapcsolatos felelősségről lesz szó, egyetlen szociális réteg — az értelmiség — vonatkozásában, mivel ilyen felelőssége csak neki van. Az 1989 óta eltelt időszak politikai eseménysorozata — különös tekintettel a ’90—94-es kormányzati ciklus által kiváltott társadalmi reflexekre, majd a ’94-es országgyűlési választások eredményeire — különös nyomatékkai veti fel értelmiségünk közelmúltjának, jelenének, társadalmi szerepének és felelősségének kérdését. Ha meggondoljuk, hogy másfél emberöltő alatt mennyi és mily iszonyatos szenvedés és megpróbáltátás, illetve vérveszteség után jutott ez a réteg abba az állapotába, amilyenben 1989-ben láthattuk, és a vélt vagy valós rendszerváltoztatás, óta magatartását tapasztalhatjuk, ítéletünket ugyancsak óvatosan kell megfogalmaznunk. És mégis... Mégis azt mondjuk, hogy az értelmiség felelőséggel tartozik a nemzetnek, a népnek, amiért a nagy lehetőség pillanatában és azt követően mindmáig nem biztosította a magyarság visszatalálását abba az eszmei hazába, ahonnan 1945-ben kiűzték. Az általánosítással természetesen ebben az esetben is csínján kell bánni, mert e felelősségnek foglalkozási körök és korosztályok szerint más-más tartalma van és eltérő súllyal nehezedik az érdekeltek lelkiismeretére. Sajnos azonban összegezésként mégis ki kell mondani, hogy az az értelmiség, amely már a Rákosi—Kádár rendszerben nőtt fel, végezte el tanulmányait és alakította ki egzisztenciáját, illetve szakmai karrierjét, szükségszerűen és erősen különbözik elődeitől, sőt teljesen más úton jár, mint szülei, szakmai ősei, valamint az az értelmiségi maradvány, amely világképét, nézetrendszerét, erkölcseit, hazaszeretetét tekintve még — ha alkalmazkodott is — őrizte lelkében és elméjében Szent István Magyarországának ezeréves lángjait és legalább magánéletében, gondolataiban megmaradt kereszténynek és magyarnak. Így, ebben a sorrendben. E nemzedék tagjai azonban ma már csak utolsó mohikánokként tengetik maradék életüket és jószerivel már erkölcsi javaik átadására sem képesek, így hát nem lehet csodálkozni, hogy az 1990-től az 1994-es választásokig az ország értelmiségének nagy része együtt ordított a sarló-kalapácsos urakkal, hiszen annak öntudatlan (vagy éppen szerepvállaló) balekja, zsoldosa, vagy egyszerűen csak cselédje volt. Van, aki az értelmiség hiányáról beszél, panaszolva, hogy viszontagságos történelmünk vészkorszakaiban mindig akadt értelmiség, amely — „muszáj Herkulesként” — mintegy átvette a politikától az igazi, nemzeti érdekű irányítást, célt és cselekvési programot szabva meg. Legutóbb a Kádár-korszak értelmiségének nemzeti nagyjai — akiket talán helyesebb az „írástudók” címmel illetni — őrizték a lángot és szóltak a nemzethez, már amennyire ez lehetséges volt. Csakhogy a nép időközben megkötötte a maga „paktumát” a Kádár-rendszerrel, együtt az értelmiség dandárjával, amely már fütyült a nemzetvédelemben betöltendő szerepére és inkább Wartburgra és hétvégi telekre gyűjtötte cselédbérét. Ami pedig az értelmiség „krémjét” illeti: ez a minitársadalom utálkozva távolodott el történelmünktől, sorsunktól, hagyományainktól, nemzeti érdekeinktől. Négy és fél évtized alatt előbb marxista-leninista szellemiséget sugárzott a katedráról, a színházi deszkáról, a filmvászonról, a képernyőről, sőt olykor a szószékről is, hogy a könyvekről, az újságokról ne is beszéljünk, majd pedig — az úgynevezett rendszerváltástól kezdve — a proletárintemacionalizmust nihilista kozmopolitizmusra váltva együtt fújta a Kádár-nosztalgia nótáit. Mondjuk ki: az időközben megalkuvóvá váló, nemzettől és hazától elidegenedett értelmiség jelentős hányada számára a rendszer megváltozása egyszerűen rossz üzlet volt. Nem véletlenül állapítja meg tehát egyik jeles szociológusunk — az 1994-es választásokról szólva —, hogy az MSZP jelentős mértékben támaszkodott az egykori MSZMP-tag értelmiségiek szavazataira. Mindazonáltal finomítani kell a képet a különböző értelmiségi rétegek viselkedésének elhatárolásával. Más volt például a műszaki értelmiség önfeladása, mint a pedagógusoké. Felelősség tekintetében mindenesetre a legnagyobb teher a tudatbefolyásoló mesterségek papjait nyomja. A sajtó, a könyvkiadás, a színház, a rádió, a tévé területén működött a legtöbb „valódi” marxista-leninista-sztálinista, illetve a foxi-maxi egyetemek zsoldosa. Ezért vagyunk hát borúlátóak e fáklyavivő társadalmi csoport mai állapotát illetően. A nemzeti-keresztény konzervativizmusnak pillanatnyilag gyengék az esélyei. Mégis — előbb vagy utóbb — értelmiségünknek ki kell kászálódnia marxista-leninista kényszerzubbonyából, mert másként nem jut vissza önmagához. Ne hagyjuk, hogy a neoliberális had felfalja értelmiségünket, hiszen minden tizedelés és irtás ellenére, mi vagyunk többen. Itt az ideje, hogy alkalmassá tegyük magunkat a magyarság nemzeti azonosságtudatának őrzésére, ápolására, az ifjúság történelmi értelemben vett kereszténynemzeti nevelésére, hazaszeretetének, erkölcsiségének, európai műveltségének — egyszóval teljes emberségének kialakítására. Ez nem politikai kérdés: ez a megmaradásunk feltétele. Ébredjünk hát fel Csipkerózsika-álmunkból! Kajetán Endre X Tyugdijas közösség tagjai hívtak beszélgetésre né- i x hány nappal ezelőtt: találjunk már együtt valami vigasztalót, mert a napok ugyan úgy tűnik szürkén tel- nek-múlnak, de a mindennapi megélhetés gondjai csak a nyugtalanságot növelik valamennyiünkben: mi lesz holnap? Nem szónoki kérdés senki részéről, kizárólag a létbizonytalanság naponként jelentkező súlyosbító tényei, mert minden drágul, szó nélkül, de vészesen. Hol a határ? Meddig lehet még két és fél millió ember életét nehezíteni? Már az ország egynegyede vagyunk, akik abban a tévhitben nélkülöztünk; országot romokból építve, majd jó részünket meghurcolva, kirekesztve, magasabb iskolákból kizárva, tűz körül ólálkodóktól megfi- gyelten, otthonunkból is kiűzötten, de a munkák nehezét vállalva, mert egyszer milyen könnyű lesz nekünk. Építenek számunkra nyugdíjas üdülőket, a gyógyfürdőket kedvezményesen látogathatjuk, bejárjuk a környező országokat, és ki győzné felsorolni mi minden jót tartogat számunkra az élet... Aztán elkezdődött a friss felsorolás a sok jóról. „Már az utolsó pár szál deszkára valót, a temetkezési költségeket sem tudjuk összerakni, ma meghalni is kész anyagi összeomlás”. „Gyertyás, lámpás telet ígértek számunkra Békési úrék, mert a 30-40 százalékos villanygáz emelést nem tudjuk megfizetni”. „Már a tej, kenyér se mindennapi nekünk, meg kell nézzük egy héten hányszor engedhetjük meg magunknak.” „Hallod-e — mondja valamelyik nap a férjem: mi régen kocsonyát a disznó lábából, fejéből, húsából főzöttet ettünk, nem tyúkka- paróból. Mit mondhattam volna, hogy az volt a jó világ!” „Míg valamit tudok lendíteni, addig csak megleszünk, de ha leejt a lábamról az itt fáj, ott nyilall, hát akkor mit csinálhatunk?” „Gazdátlan öregség szakadt miránk, éppen arra a mindig sokat vállalt korosztályra, amelyik mindenen keresztül ment, amit ember képes elhordozni. De mit is beszélek. Ezt, ha úgy olvasta volna valaha az ember, legyintene, hogy jó ésszel kitalálták, mert ennyit nem lehet kibírni”. Kibírták. Átélték. Belerokkantak, vagy belekeseredtek, de vannak. Vagyunk, két és fél milliónyian. Aztán elkezdtünk számolgatni. Nyolcszázalékos nyugdíjKészülődés a télre emelés, nyolcszázalékos forintleértékelés. (Azóta újabb 1,1 százalékkal ismét leértékelték, szinte észrevétlenül.) Hol érjük utói az árakat? Mindenki tudja, aki megtanult összeadni meg kivonni, hogy elkölteni csak abból lehet, ami van. A megélhetés alsó határa a tízezer forintot jóval fölözi, ahol pedig csak egyedül- valóságban él egy ember, ott ez a pénz mire elég? A kiadások, amelyek meg sem látszanak — lakbér, villany, gáz, víz, a napok múlásával való köznapi kiadások javíttatásokra, elvitték a tízezer forint háromnegyedét. Tartalékaink? Ugyan miből lenne nekünk tartalékunk? Mi egy teljes életen keresztül mindenért csak fizettünk. A fejünk felett való lakásért, az iskolába járatott gyermekeinkért, s még ez mind semmi, hanem a többi mindenért; a szovjetbeli háborús károkért a jóvátételt a mi nemzedékünk állotta. A koreai mérgezett legyes háborútól Vietnamért, Angoláért, Kubáért, Chiléért, Kambodzsáért, Guatemaláért, meg a sínylődő közel-keletiekért, meg azért is, ha két állítólagos partizán a kommunizmus nevében felrobbantott egy hidat, mi azt mindig úgy támogattuk, mint a nagy, szent világforradalmat. A legveszekedettebb hazugság volt a föld akármely pontján. Még soha senkitől, elsősorban az új örökösöktől, a szocialistáktól, a valamikori pénzközvetítőktől nem hallhattuk, hogy azt a két és fél millió nyugdíjast az előbb említettekért kárpótolni kellene. Mi csak azt látjuk: tegnap csillagos elvtárs volt, ma vállalkozó, kapitalista. Negyvenöt kemény esztendőn keresztül ő vezette a harcot ellenük. Most ilyen ex, vagy olyan ex részvényese, igazgatósági tagja, kft. elnöke, mellette képviselő, vagy akár még feljebbvaló, de a sokat emlegetett szociális érzékenységet úgy vetette le magáról, akár a munkásőrzubbonyt, mivelhogy annak még most nincs itt a divatja. — Tessék már mondani, ugyan milyen tőkéből lettek egyszerre vállalkozók a tegnapi elvtársak? Vagy a párt arról is gondoskodott, hogy a nagy fordulat után mindenki kapjon titokban kézbe egy-két milliót az újrainduláshoz? És vége-hossza nem volt a sok miértnek, hogyannak, mikéntnek. Természetesen előkerült a perdöntő érv: de hiszen mi választottuk magunknak ezt a kormányt. Nem bizonyíték, hogy ma az emberek nagyobb része nem vállalja, hogy őket támogatta, mert a valóság nyomaszt, szembenevet mindnyájunkat, hiszen az ő kezükben a hatalom. Fölényesen, gúnyosan, kioktatóan, holnap, ha kell, fenyegetően, de minden az ő kezük ügyében. Oktatásügy, tájékoztatás, hétköznapi szabályok-rende- letek, tehát a holnap és a ma együtt, egy kézben. A mikor ezeknek mérlegelése is kimerülőben volt, egyik résztvevő — mellékesen történész, volt egyetemi tanár — mindnyájunkat elgondolkodtatott. „A mohácsi győzelem után másfél évtizedig a török nem szállta meg az országot. Várakozott. A magyarok királyt választottak, majd megbánták. Egyik csapat Bécsig szaladt, más csoport siránkozva füstölgött magában, csak az ország, ä gazdátlan ország védelmére nem készült senki. Török Bálint, Fráter György, Pe- rényí Péter és annyi kiváló hazafi nem találtak egymásra. 1541-re, mire újra nagy haddal megérkezett a török, és elfoglalta Budát, becstelen uraink egy része ide is, oda is kiárusította az országot. Semmit nem ajánlok magunknak, tisztelt együttgondolkodók, csupán annyit: készüljünk fel az ország védelmére. Négy esztendő alatt is olyan rombolás mehet végbe, a szádé- szes agytröszt vezényletével, hogy eladják alólunk a földet — házat — hazát, akkor aztán igazán siránkozhatunk, mert mire észbe kapnánk azt sem tudjuk, kik vették meg? Két és fél milliós hatalmas erő passzív ellenállása képes megbénítani az ország kiárusítását, de csak akkor, ha nem személyekben, nem pártokban gondolkodunk, hanem egyetemesen, nemzetben. Tanuljunk közvéleményt formálni és teremteni, mert azt nem gátolhatja meg senki.” Késő őszre, hosszú télre, úgy hiszem, hasznos elfoglaltság nyugdíjas atyámfiai. Fábián Gyula
