Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-15 / 242. szám
É PEST MEGYEI HÍRIAP IRODALOM 1994. OKTÓBER 15., SZOMBAT 7 Turcsány Péter Sólymok, sólymok az őszben Kápáját az esti óra nyugodni térő sólymokra kéken reáborítja, lecsöndesül a róna, rónán a sárga boglya s boglyában az ősz titka, s a kukoricás a csűrben sárga szemekkel révülten pislog a tehénkére, már téli hóval álmodik, dolgos népeknek álmait morzsolja évről évre; kinek-kinek az ő sorsa morzsolódik csontra-torzsra fények-ámyak kezében, betakarításra várva tetteink tengeriszára zörög a szélben régen; s a sólymok, a’ sólymok dőlnek ága hegyére az ősznek magányosan, de sorban, várja őket gyors vadászat, tetemszagú avar-bánat, az erdő belerokkan. Lesz-e csűr még, lesz-e égbolt, tejjel habos égi kék folt, kemencés holnapután? Vagy csak a fagy citeráztat falu szélén félszeg házat, ránk hogyha dől január? Sárospataky Csaba Orare pro nobis 'Én magyar vagyok, te magyar vagy, ő magyar. Árokparton felejtett száraz fű az ország, a csend fecskéi most a csontváz telet hozzák, letakarom árva hegyünk piros és fehér virággal, letakarom didergő dombunk zöldellő faággal. Száraz nevetésünkből halotti csokrot köt egy kövér kéz a hangtalan, sivár temetésre, csóvából nem röppen fel a fény, szögesdrót kúszik a málott kerítésre, Kopott köhögés már a szó, fekete kendőbe ima reszket, ablakunk helyén kemény árnyék, lábunk nyomán halvány keresztek. Mi magyarok vagyunk? Ti magyarok vagytok? Ők magyarok? Ki kérdi meg, beengedjük e dőlt szobáinkba a rettegést, ki kérdezi, meghívjuk e ágyunk mellé az éhes telet, kinek mondhatjuk el,' csak korhadt fa áll elásott mosolyunk felett, ki hallja a sárba mártott hegyek panaszát? Ki érti a csonka rúdon felejtett zászlót, ki érti a melegétől megfosztott napot, ki várja a kivert szemű holnapot? Mert jönnek a csatornából az árnyak és még mindig patkányok, büszkén menetelnek szűk ruhánk korcába és még mindig tetvek. Lepusztult asztalunkra kifakult vörös szegfűt tesznek. Ki hívja meg otthonunkba a rettegést, hogy megmutassa arcát, ki kéri ágyunk mellé a porkoláb telet. Kinek fáj egy megvert, lobogóval letakart ország? Nádudvari Anna Párizsi utcákon (Részlet) A Clichy bulvárnak azon a szakaszán, ahol a kirakatokba tett pornográf fotók csábítanak a bárokba, nem látni — legalábbis nappal, mikor arra járok — sétáló, kínálkozó lányokat, hanem a Nagybulváron, talán, a kevésbé elegáns részén, a Saint-De- nis és Saint-Martin kapuk környékén, mintha látnék. Ahogy bámészkodom, lődörgők ott, engem is kerülgetni kezd valaki, egy néger férfi, s mindenféle ráérős négerek, sietni kezdek, de azért tanúja vagyok, mikor egy fiatalember elkap egy lányt, megrázza, lökdösi, a képébe ordítja: azt csinálod, amit mondok! Rendben?! Nemcsak a fekete alvilág, egyszer jól öltözött, ünneplő feketék is megriasztanak a Chaillot-palota teraszán, ahol szónokokat, vezérénekeseket vesz körül egy kilencven százalékban néger csapat, mivel nevetnek, tapsolnak, közéjük nyomak- szom, hogy együtt örüljek velük, ám én csak csendesen, egy termetes nő felfigyel rám, odaszól: madame, gyerünk! — nevetek, csatlakozom a tapshoz, és mielőbb elpárolgók. Mutatvánnyal, zenéléssel, ünneppel, látványossággal aránylag kevésszer találkozom Párizs utcáin. Néhány magányos erőfeszítést tapasztalni: a Chaillot-palota közelében bábos produkál- tatja marionettfiguráit, a Louvre oldalához vezető művészetek hídján aranyos figura áll mozdulatlan, odaérve hozzá látom, hogy felöltöztetett egyiptomi múmiát alakít valaki tetőtől talpig aranyszín selyemben, még az arcát is selyemálarc fedi. Más Chaplinnek maszkírozta magát, a Notre-Dame előtt egy néger szoborrá merevedik, időnként pózt váltva. Nagy sikert aratnak, nem sok ügyet vetnek rájuk az arra haladók, a pénz sem gyűlik a földre' melléjük helyezett tálba. Annál többen megszakítják útjuk a Saint-Germa- in-des-Prés temploma tövében már-már női hangon éneklő fiú miatt, engem is ottmarasztal nemegyszer az estében, ahogy magnetofonzene mellett, a maga elé tett kottát figyelve újabb és újabb dalba kezd. Elismerő tapsot váltanak ki azok ketten is, akik a Forum des Hal- les-nál csövekként tekeregnek, hajladoznak, összemennek, majd kinyúlnak, annyira „élethűen”, hogy amíg le nem vetik magukról a csőszerű burkot, szinte elhiszem, hogy valóban tárgyak mozognak előttem. Ám, akiket elnéznék akármeddig, a görkorcsolyás ugróbajnokok. Vasárnap esténként sietek a Notre-Dame- ba, ahol hangversenyt adnak — ingyen -—, és először is, másodszor is lekésem ezt a hangversenyt, éppen tódul ki a nép, mire odaérek. Ennek köszönhetem, hogy tanúja leszek a Notre-Dame előtti ugróbajnokságnak vasárnapról vasárnapra. Az utat lezárták, az autóforgalom szünetel: kérem, itt most ugrunk. Messziről futnak a versenyzők, görkorcsolyával a lábukon, a tempó szélsebes, felszaladnak az átlósan emelkedő deszkaalkotmányra, ahol dobbantanak, szökkennek és átviszik a magasba eléjük helyezett lécet. Vagy nem viszik át. Többnyire ekkor is talpra esnek, mint a macska, egyensúlyozva gördülnek, míg lefékezik maguk. Van mikor hárman egyszerre indulnak, szorosan egymás után futnak, gyors egymásutánban dobbannak a deszkán, szinte egymást érve röppennek át a léc fölött. Erre, a hármasugrásra a legjobbak vállalkoznak. Hamarosan már ismerem az erejüket, ügyességüket itt próbára tevőket, tudom, melyik, akinek szinte mindig sikerül az ugrás, melyik, aki gyakran kudarcot vall. Majdnem mindegyik fiú néger, egy fehér akad köztük, egy egészen fiatal kissrác, de az aztán tehetség, nagyon kivételesen fordul csak elő, hogy leveri az akármilyen magasra tett lécet. A léc pedig mind feljebb és feljebb kerül, átívelve a két állvány között, melyeken tíz centinként számok jelölik a magasságot. A kíváncsiskodók kérdezgetik egymást: mennyi? Két méter harminc? Ő! A legnagyobb magasság, amelyet kivárok a két méter hetven centi, ekkor már ritkán szánják rá magukat az ugrásra, inkább csak ide-oda sikla- nak a görkorcsolyás fiúk, a közönség hosszú percekig hiába vár, hogy lásson is valamit. Elégedetlenségre semmi jogunk. Az akrobatikus mutatványokat nem annyira pénzzel, mint lelkes tapssal jutalmazza a közönség, s a fiúk is inkább a maguk mulatságára, mint pénzszerzési célból szerepelnek. Nagy néha ugyan körbehordoznak egy tányért, de alig-alig hull bele valami. (Ezt látva egyszer az egyik bajnok hetykén a zsebébe nyúl, s ő dob pénzdarabot a tányérba.) Szóval, tapasztalom, s a párizsiak nem túlságosan adakozó fajták. Még a sikeres produkciókat nyújtónak is olyan gyéren csurran-csep- pen, hogy méltán gondolhatom: ilyen zsugori honfitársak, s ilyen árak mellett, mint amilyenek itt vannak, ugyancsak felkophat az álluk. Mégis mennyien próbálnak szívére hatni az utca népének! A metrókba sie- tőknek. A templomokba tartóknak. Itt is, ott is koldus ül, előtte kartonpapíron szöveg, a visszatérő kifejezései: éheg vagyok... adjatok, azért, hogy egyek, azért hogy , éljek. Közömbösen mennek el mellettük. Sose veszem észre, hogy bárki is adakozna. De hát bizonyára előfordul olyan is. Állatok a tükörben Az elmacskásodott kutya Az elmacskásodott kutya nemigen fogad szót. Rá kell förmed- ni szigorúan. De nem keményen, mert megsértődik. Érzékeny a lelke. — Linda, te bestia! A szőnyegre piszkoltál... — Cézár, az apád mindenit! Ne vicsorogj a kisbabára! Az elmacskásodott kutya ilyenkor behúzza a farkát. Szégyenkezik. Tökéletesen érti az emberi szót. A hangsúlyt. Dorgálni mély hangon kell, mert attól fél. A férfiaktól is. Bezzeg a hölgyektől! Minden kutya ösztönösen imádja a nőket. Nem sokáig bírja a szigort, hozzánk kúszik. Megnyalja a kezünket, a térdünkre teszi a tappancsát. Ránk néz, és azt gondolja: — No hát, ne haragudj... Én is csak ember vagyok... Gyarló, esendő... Akkor meg muszáj simogatni. Magas hangon beszélni: — Szeretlek, rendes gyerek vagy... De tilos az ágyra mászni! Tilos csontot a szőnyeg alá kaparni! Cipőt rágni! Haragszom, ha bántod a babát! A macskát! Nagyon, de nagyon mérges vagyok, amikor megharapod a postást! Érted? Érti. Az elmacskásodott kutyát dicsérni kell, kényeztetni kell, meg babusgatni. Az elmacskásodott kutya nemcsak a főgazdához, a falkave- zérhez barátságos. Imád mindenkit, aki barát. Viháncol, ugrál, vigyorog és röhög, ha vendég érkezik a házhoz. Végignyal, óv, védelmez mindenkit, aki barát. Támad mindenkit, aki más törzshöz tartozik. Megmorogja a postást. De nem harap. Előbb vagy utóbb, minden kutya elmacskásodik. A snaut- zer is. A doberman is. A kuvasz is. Az elvadult kutya Felelőtlen és buta emberek szabadon engedik a kutyáikat, ha megunják őket. Az ilyen kutyák egy darabig macskák még. Néhány napig keresik az ember társaságát. Farkcsóválva közelednek vadidegenekhez és azt gondolják: — Fogadj magadhoz, jó kutya vagyok énj Hűségesen szolgállak mindhalálig... Két hét alatt elvadulnak. Öntudatosan poroszkálnak a kisváros utcáin, rá sem hederítenek az emberekre. Csalódottak? Nem tudja senki. Ha hívod őket, a fülüket sem mozdítják. Azt gondolják: — Ne haragudj, sok a dolgom! Meg kell élnem. Ma még nem ettem... És piacoznak, és kukáznak, és pocsolyából isznak, és egészen jól elvannak. Amíg el nem gázolják őket. Akkor a betonon fekszenek és meg vannak halva. Ä kutya sem sír utánuk. Sz. Szász Endre Pósa Zoltán Ébredés ’94 Reggeli sebtől duzzad a lábam Reggeli lázban izzad a kéz Jaj hova tetted isteni váram: Porba elomlott villog az ész Nincsen előtted Mária sarja Nincs az anyának földi helye Nem menekülsz el. Az atyja kegyelmét eltaszítottad. Ég a sebe... Nem vezet út sem a röggel imádott sóhaji hídra, jaj, van-e út Dudva csirája bontja az elmét Csak Te lehetnél az, ki lesújt. Utassy József Az én kicsi fiam Lent, Magyarország égalján hagytam: verjen félre egy nagyharang szoknyát, rúgja zeniten, köldökmagasban követelje, hogy világra lopják, mert Ő: az eljövendő ondó, ősömig, az őssejtig hiú, legeslegkisebbik fiú, halálnak is jövendőmondó, pöttöm, horizont alatti Hamlet, kezében huzamos koponyámmal az én üvöltő, kicsi fiam lesz!
