Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-12 / 239. szám
TAJOLO Kisoroszi, az elaggott falu Vallják: az ország legszebb vidéke Pest megye talán legszebb fekvésű, legvonzóbb településegyüttese a két ágra szakadó Duna által átölelt Szentendrei-szigeten található. A sziget területe 56 négyzetkilométer, s a történészek feljegyzése szerint valamikor itt tíz falut is nyilvántartottak. Közülük hatnak, főképp a 150 éves török uralom kíméletlensége folytán, törölte nevét a történelem. Várad, Torda, Bolgárfalva, Szentpé- ter, Tiburcmonostor és Bogdánrév elnéptelenedett. Ma mindössze négy település van a szigeten: Tahitótfalu, Pócsmegyer, Szigetmonostor, és mind közül a legkisebb lélekszámú: Kisoroszi. Kisoroszi persze csak ma a legkisebb lélekszámú, mert — történelmi léptékkel mérve — nem is olyan régen, még a második világháborút megelőző esztendőkben is kétszáznegyven füstjével, csaknem ezerkétszáz lakosával nagyközségként tartották nyilván. A kivételesen szép fekvésű, a sziget elkeskenyedő északi csücskén álló települést, akár egy félszigetet, három oldalról is a Duna vize határolja, a vizen túl pedig egyik oldaláról a pilisi hegyekre, a másikról a Börzsönyre látni. Elfogult kisorosziak azt vallják, ez a romantikát sem nélkülöző, gyönyörű táj az ország legszebb része. Menten adódik a kérdés: akkor hát miért e nagyarányú fogyatkozás. A fentebb említett 1200 lakosból ötven esztendő múltán ma csak 608-an élnek Oro- sziban. Ráadásul a lakosság 70 százaléka hatvan év feletti, idős ember. Ha ez a né- pességfogyási ritmus tartaná magát, úgy egy emberöltő alatt elfogyna a község. Csakhogy nem tartja magát, s ennek elemzésére rövidesen rátérünk, de előbb vizsgálódjunk, miért is következhetett be ez a fölöttébb elkeserítő demográfiai folyamat. A község mai vezetőin, Ujváry Pál polgármesteren és Nemesné dr. Killár Gyöngyi jegyzőn kívül ebben még a század elején született néhány tősgyökeres kisoroszi, közülük legfőképp Gyimesi Gyuri bácsi és Szabó Mariska néni is segítettek. A szomorú história kezdete a haza újkori történetének „hőskorára”, a padlásseprő ’50-es évek idejére temásra figyelő, egymás gondja iránt fogékony, szolidáris emberekké tette az itt élőket. A férfiak pirkadat előtt keltek, közülük néhá- nyan a dunabogdányi bányába mentek követ fejteni, legtöbbjük viszont a parti uszályokhoz igyekezett követ, fát rakodni, amivel aztán a sodrással egészen Pestig úsztak le. A mezei munka jelentős része az asszonyokra maradt, belterjes gazdálkodást folytattak, mindent maguk termeltek meg, amire megélhetésükhöz szükségük volt. A szigeti ember mindig tudta, hogy Isten gondviselésén, s a maga erején kívül másra nemigen számíthat. így is alakították ki az életüket: egyszerűen és célszerűen. A római katolikus és református felekezetű iskolákban osztatlan osztályokban egy-egy lelkiismeretes tanító irányítása alatt a 6 elemi során mindent megtanultak, amire az életben szükségük lehet. Lakájosán és praktikusan berendezkedtek, volt postaügynökségük, önkéntes tűzoltóalakulatuk, volt a falunak orvosa, állatorvosa, szülésznője. A társadalmi, társasági életet is a maguk igénye szerint alakították ki. A leventeoktató irányításával sportkört szerveztek és egy polgári lövészegyle- tet. Hogy semmiért se kelljen elmenniük a községükből, kereskedelmi és iparegyletet szerveztek. Volt a faluban agyagiparos, voltak ácsok, asztalosok, bognárok, kádárok, cipészek, borbélyok, építési vállalkozók, de volt dohánytőzsdésük, két vendéglősük, három fűszerkereskedésük, mészárszékük is. A komp, amely egyelőre még nem pihen, de félő, hogy november 1-től beszüntetik a járatokat hető. A tűzzel-vassal boldogítani akaró népi demokrácia előtt, itt szerény, de szorgalmas, tisztességes, magukkal, s a világgal is békében lévő emberek éltek. A szigetiét, a viszonylagos elzártság jellegénél fogva egyA háború utáni első időkben még évente 40-50 gyermek született a faluban. Ma? Alig néhány. Annál több viszont a temetés. Azokban a „népboldogító időkben,” a hatalom akkori urai, miként ígérték, megás felforgatták a világot. Minden régi holmit kidobáltak a faluból, a társasági élettel kezdték és az iparossággal végezték, megszüntették a felekezeti iskolákat is. Az iparosréteg egyetlen továbbélési lehetősége egy ideig a fáradságos ingázás volt a főváros és a környék ipartelepeire, majd az elvándorlás. A fiatalabb, ma ötvenes éveiben járó korosztályt a hagyományain és idős szülein túl már semmi nem marasztalta otthon. Ezt még csak tetőzte a téeszesítés. Formailag, a telekkönyvek tekintetében a földek ugyan a régi tulajdonosok birtokában maradtak, de erről őket nem világosították fel. Kívülről jött emberek mondták meg, hogy a községben hol, mikor, mit kell dolgozni. A tulajdon tudata nélküli bérmunkásokká váltak. Meg is lett az eredménye. A hajdani önálló falu egyre több behozatalra szorult. Az már egy későbbi, a ’70-es évek kommunista vívmánya volt, hogy az ösz- szekuszált közigazgatási rendszerben a falu elveszítette orvosát, de még iskoláját is. Az 1990-es demokratikus változások, no meg a rendszer teremtette lehetőségek folytán a kisközség megbízott irányítói elérték, hogy a faluba visszakerült az iskola alsó tagozata, s most legalább az apróknak nem kell ingázniuk. Óvodát létesítettek, nem kis erőfeszítéssel orvost kerítettek a falunak, aki egy kis gyógyszertárat is fenntart. Ugyancsak ők segítették a földkiosztó bizottságot abban, hogy mindenki ténylegesen is visszakapja a földjét. De a hátrányos helyzetű településen többet már nem tudtak lendíteni. Már az is nagy eredménynek tudható be, ha a időközben elaggott települést — kezüket, figyelmüket ütőerén tartva — még lélegzetvételre biztathatják. De igaztalan lenne megfeledkeznünk a közösséget mindenkor lelki támasszal ellátó két felekezetről. A kisoroszi római katolikus templom e hónap első vasárnapján ünnepelte 275 éves jubileumát, s az alkalomra megjelentetett kis emlékfüzetben arról a heroiz- musról is szó esik, ahogyan a lélek méltóságát építették az istentelenség megalázó világában. Hasonló missziót vállalt magára a református hitközség is az összetartás és megmaradás, az emelt fej és emelkedett lélek magasztosságának gondolatiságában nevelve híveit. Imént az új demokratikus változásokról szóltunk. Nos ezek révén további gyarapodást is észlelhetünk a községben. Golfpálya épült, lovasiskola, a sziget csücskén kialakítottak egy sátorhelyet, évente több száz turista keresi fel a vidéket. Ezek az új . létesítmények még szezonális munkát is biztosítanak számos itt élőnek. De ez még kevés, az ilyenformán épülő falu már nem ugyanaz a falu. Az eredeti közösség szétesésének folyamatát ez már aligha állíthatja meg. Mert más az két- három gondtalan hetet eltölteni ezen az idilli tájon, és más itt élni az esztendő minden napján úgy, hogy még a szigeten túli világgal való érintkezés lehetőségétől is megfosztják őket. Most is épp egy ilyen merénylet készül a falu ellen. Miután a Pest Megyei Révhajózási Vállalat tönkrement, félő, hogy november 1-jétől elveszítik kijárási lehetőségüket, beszüntetik a kompjáratot. Ez a haszonelvű világ emberekben már nem, csak pénzben képes gondolkodni. Nem kifizetődő a komp működtetése, azt mondják. Egy hajdan életképes közösség elsorvasztása kinek kifizetődő? Miután kellőképpen elsirattuk Kisoroszit, szóljunk még néhány szót életének új lehetőségéről. Mint mondottuk, ma már csak 600, kétharmad részt idős őslakosa van a falunak, ezzel szemben 3500 az üdülőlakosok száma. Ők egyelőre csak befizetett adójuk révén A ’70-es években elvett, s pár éve visszaszerzett iskolában osztatlan osztályokban tanítanak Vimola Károly felvételei járulnak hozzá a falu fejlesztéséhez, ám az utóbbi egy-két esztendő új jelensége, hogy közülük többen, felmondva fővárosi lakásukat, állandó lakosokként telepednek meg a faluban. A művészek már régen felfedezték a sziget e részét, s a régiek közül sokan jelentősen hozzá is járultak a község gyarapodásához. Közülük említésre leginkább méltó a század elején itt letelepedett Ujváry Ignácz festőművész, aki jelentős alkotásokkal gazdagította a római katolikus templomot. Ugyancsak nem üdülőként, hanem szolgálatot teljesíteni költözött ide két esztendővel ezelőtt Mokkái Lilla református lelkész asszony és félje, Illés Lajos zeneszerző, a méltán híres Illés- együttes alapítója, de már nemzetközi hírűvé avatták a községet. Az általuk létrehozott alapítvány, amely nevében hordja a Misszió a Magyar Kultúráért elnevezést, idén már második éve látott vendégül a felújított volt református iskolában erdélyi, kárpátaljai, s a határon túli többi magyarlakta területekről fiatal képzőművészeket, zenészeket, kézműveseket, előadóművészeket. Ezek a fiatalok amellett, hogy maguk is gyarapodnak, a község arculatán is otthagyják kezük, szellemük nyomát, hiszen alkotásaik egy része itt marad, előadásaikat itt rendezik meg. A többi „bevándorlóról” kevés szó esik. Jobbára pihenni járnak ide, talán idővel több hasznukat is veheti a község. Egyelőre csak büszkélkednek velük. Paizs Tibor Szukebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Kisoroszi római katolikus, barokk temploma a Rózsafüzér Királynője tiszteletére épült, akinek az ünnepét október 7-én tartják. Népiesen Olvasós Boldogasszony ünnepének is nevezik. A rózsafü- zér-imádkozás hazánkban meglehetősen korán elterjedt, de a Rózsafüzér Királynője mint templomtitulus ritka, éppen ezért fokozott figyelmet érdemel kisoroszi előfordulása. A Rózsafüzér Királynője kultusza a XV. század végén kezdődik a kölni domonkosok hatására, akik 1475-ben megalakították az első rózsafüzér-társasá- got (testvériséget) a közös ájtatosságra. Az első rózsafüzéroltárok is erre az időre vezethetők visz- sza ugyancsak a domonkos szerzetesek kezdeményezésére, arra a legendára támaszkodva, hogy Szűz Mária Szent Domonkosnak megjelenve egy rózsafüzért nyújtott át neki. A domonkos szerzetesből lett V. Pius pápa az 1571. évi lepantói tengeri csata előtt felszólította a katolikus Európát, hogy rózsafüzért imádkozva könyörögjenek a keresztény győzelemért, és miután ez október 7-én be is következett, a Rózsafüzér Királynője kultusza egyre jobban terjedt. Október 7-ét ünneppé azonban csak XI. Kelemen pápa emelte 1716-ban, szintén egy török feletti győzelem hatására, amikor Sa- voyai Jenő herceg Pétervá- radnál megverte a törököt. A kisoroszi templom régi oltárképe, a templom titulusának megfelelően, ugyancsak a Rózsafüzér Királynőjét ábrázolja, amint a felhők felett lebegve vigyázza a török és keresztény hajók közötti ütközetet Lepantónál. Ez az oltárkép — ismeretlen okokból eredeti helyéről eltávolítva — ma a szentély oldalfalán függ. A ko- rintoszi oszlopokból álló főoltár felépítménye azonban még a régi. Felette a barokk keretbe foglalt felirat a titulusra és az alapítás évére utal: In honorem SS Rosarii 1719. (A régi kép helyén az oszlopok közt ma a lourdes-i Mária szobra áll.) Az egyházi iratok szerint a kisoroszi templomot Starhemberg építtette, aki Savoyai Jenő 1716. évi győzelme idején III. Károly titkos tanácsosa volt. A török után a XVIII. században németeket telepítettek Kisorosziba, s így feltehető, hogy a Rózsafüzér Királynője kultuszát ők hozták magukkal. Bár a templomot csak később, 1750 körül építtette számukra Starhemberg, a főoltáron jelzett időpont betelepítésük, vagy a templomépítés elhatározásának, esetleg a rózsafüzér-testvéri- ség megalakulásának dátuma lehet. Savoyai győzelme Péterváradnál Magyar- ország végső felszabadulását jelentette, és ez a Rózsafüzér Királynője tiszteletének újabb fellendülést adott hazánk területén. Az ünneppé nyilvánítás (1716) és a főoltáron levő évszám (1719) időbeli közelsége ezt látszik igazolni. Ajánlatos volna a régi oltárképet eredeti helyére visszahelyezni, mert eltávolítása a főoltárról, egy hazánkban ritka vallástörténeti emlék, egy ún. ró- zsafüzéroltár megcsonkítását jelenti. Pamer Nóra %
