Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-12 / 239. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. OKTÓBER 12., SZERDA 7 Horn (zárójelben) nép-nemzetinek érzi magát A z erőszak (közvetlenül fegyveres vagy pénz-hálófonadéko- san áttételes, egyre megy) természetellenes helyzeteket hoz létre, rendszerint kiheverhetetlenül megnyomorítva az áldozatot. Ilyen természetellenes helyzet Magyarországon a szociálliberális- nak becézett „koalíció”. Most zajlott éppen a Magyar Szocialista Párt kongresszusa, s a kongresszus hátterében baljós, sötét árnyak rajzolódnak fel. Vajon miért előzte meg ezt a kongresszust határozott jellegű, zártkörű pártvacsora a diszkrét Benczúr-szállóban? Horn Gyula nem vett részt ezen a vacsorán, viszont a Magyar Nemzet október 7-i számában kolum- nás interjút adott Moldoványi Tibornak, s ez az interjú választ ad kérdésekre, s új kérdések feltevésére ösztönöz. A szcenárióhoz hozzátartozik, hogy éppen akkor, amikor Horn Gyula az újságíró kérdéseire válaszolgatott, Békési pénzügyminiszter „kihallgatáson” verejtékezett Madridban Camdessus úr (egy bankár ,JFoch marsall”) előtt, s olyan alamizsnafeltételeket fogadott el magyar koldusi mivoltában, melynek teljesítésére Horn Gyula aligha lesz képes. Mert Hóm Gyula ebben az interjúban kijelentette: „Zárójelben megjegyzem, hogy én is nép-nemzetinek érzem magam.” Ennek a vallomásnak felmérhetetlen jelentősége van. Ez véletlenül sem jelenti azt, mintha Hóm Gyula akár a leghalványabb szellemi rokonságban volna Csurka Istvánnal. Azt jelenti, hogy a „nép-nemzeti” fogalomnak többféle értelmezése van, azt jelenti továbbá, hogy a „népnemzeti” és baloldali nem okvetlenül ellentéte egymásnak, vagyis hogy „nép-nemzeti” és „szélsőjobboldali” nem azonos, végső fokon pedig leleplezi azokat, akik az elmúlt négy évben dühödten „lepo- pulistázták” az emberi jogok legszélesebb kiterjesztésének híveit, minden emberre, magyarokra is, tiltakozván az ellen, hogy bárkinek, önmagán adományozott „magasabb intelligenciahányados” alapján, joga volna a magyarokat megfosztani nemzetiségétől és hagyományaitól. Mindamellett Hóm Gyula, a szövegösszefüggésben, három tévedést is elkövet. Az egyik a ,népnemzeti” terminológiának alkalmazása. Ez ugyanis helyesen „népinemzeti”, vagyis olyan nemzeti, aki a magyar történelmi társadalommegosztás értelmében a nem úri néprétegeket kívánja a nemzeti életműködés tudatos hordozóivá tenni. A másik tévedés az, mintha az elmúlt négy év kormányzati politikája „nép-nemzeti” lett volna. Éppenséggel nem az volt; nemzeti jellege a posztmonarchikus hagyományőrzésben gyökerezett. Harmadik tévedése az, hogy „ezzel a fogalommal visszaéltek, csak azért, hogy megkülönböztetést tegyenek az emberek között”. E nnél a tévedésnél azonban meg kell állni. A miniszterelnök úgy érzi, hogy őt kizárták a nemzethez tartozók köréből, holott ő, a nép fia (munkáscsalád gyermeke), oda tartozónak akarta tudni magát. 1956-ban, nevelők befolyása alatt levő fiatalemberként, még a nemzetellenes oldalon volt, bár elképzelhető, hogy akkor azt tartotta „nemzeti” oldalnak — csakhogy azóta sok idő telt el, s azóta férfivá serdült: vajon ez idő alatt nem értette-e meg jobban 1956 jelentőségét? Nem szólalt-e meg a lelkiismerete? Külügyminisz- tersége alatt szokatlanul sokat törődött a határon túl élő magyarokkal. Megmaradt baloldalinak; baloldali az, aki a szárnyalókat visszatartja inkább, csak hogy ne legyenek lemaradók. Sohasem tudta pótolni azt, amit gyermekkorában nem kapott meg. Megmaradt a mindennapok pragmatikus emberének, s a népet, melyhez való hűségét önbecsülésének, sőt önazonosságának alapjaként határozta meg, csak jelen állapotában érzékelte: magyar múlt és magyar jövő hiányzott reflexeiből és gondolkodásának is csak perifériáján maradt. Ebből a belső zavarból egyfajta pragmatikus technokráciába menekült. Történelmileg megbocsáthatatlan hibát követett el az elmúlt négy év nemzeti establishmentje, amikor — megérezvén, hogy néptömegek bizalomtőkéjének megszerzését tekintve Horn Gyula a legveszélyesebb rivális — támadásainak középpontjába helyezte. Tette ezt akkor, amikor az MDF „paktumot” kötött azokkal, akiknek hangos kommunistaellenessége csak izzó magyargyűlöletüket leplezte, amikor a parlamentben a legönmérsék- lőbb és legracionálisabb ellenzéki frakció a szocialista volt. M ost itt az eredmény: a szociál- liberáis koalíció, ami azt jelenti, hogy a legveszélyesebb ellenség szabadult rá nemzeti elkötelezettségű és szocialista magyarokra egyaránt. Ebben az inteijúban, feltűnő módon, egyetlen szó nem hangzott el a koalíciós partnerhez való viszonyról. Mindössze egyszer, egy kormányszférában megkockáztatott bírálat: „a Művelődési Minisztérium túlságosan lassú”. Ez a minisztérium SZDSZ-vezetésű. Azt viszont hangsúlyozta, hogy a demokratikus baloldalt „Magyarországon egyedül az MSZP képviseli”’. S ezt hamarosan követte az a mondat, mely szerint szükség van az európai jobboldalra, mert „csak az erőpluralizmus alapján lehet elképzelni a különböző társadalmi érdekcsoportok képviseletét a politikában”. Annak, aki a nemzeti lét mai állapotából — a valóságból — indul ki, világossá kell hogy váljék: nem lehet többé egyetlen tömbként kezelni a „szociálliberális koalíciót”. Szeme előtt ki kell rajzolódnia a háttérnek: annak a megindult hadműveletnek, mely belül a Mérleg utcából, kívül az IMF és a Világbank párnázott ajtai mögül Horn Gyula és a szocialista kormányzat megbuktatásáért folyik. Véletlenül sem azért, hogy helyét nemzeti irányzatú kormány foglalja el. Azért, hogy az ország szőröstül-bő- röstül azoknak a fogságába essék, akik falánk pókként ülnek az IMF és a Világbank finom hálójának közepén. Miközben itthon Horn Gyula határozottan kimondja: „amit a gazdasági racionalitás nem lát át, azt a politikának kell figyelembe vennie, majd megtenni a szükséges lépéseket... Számomra elfogadhatatlan, ha valaki kísérletezni akar a társadalom kockázatára. Nekünk alkalmazkodnunk kell az emberek tűrőképességéhez, igényeihez” — miközben a szocialista vezetésű Munkaügyi Minisztérium deklarálja, hogy „a készülő privatizációs törvény lesöpri az asztalról a foglalkoztatáspolitikát”, s a dolgozó népet (melyik ez a nép: vajon nem a magyar?) vállalkozóstul, munkavállalóstul kizárja a tulajdonszerzési folyamatból —, eközben érdemes szemügyre venni, mi az, amitől Békési László már megkönnyebbült Madridban (mi lehetett, ami szorongást okozott neki?). Az IMF kiköti, hogy 1995-ben a folyó fizetési mérleg hiánya nem lépheti túl a kétmilliárd dollárt, az államháztartásban a folyó bevételek és kiadások közti különbség nem lehet negatív, az elsődleges költségvetésnek minimum nullszaldósnak kell lennie. A deficit csak az adósságszolgálati terhekből állhat, és 1995-ben nem haladhatja meg a GDP (bruttó^ nemzeti termék) 5 százalékát. így már csak 500 miiló dollárral „lógunk”. Mi ennek a következménye? Békési pénzügyminiszter szerint: először is az egyensúlyi követelmények megtörik a gazdasági növekedést, másodszor csak csökkenő fogyasztás mellett lehet az IMF követelményeit teljesíteni, a béreket, a szociális juttatásokat, egyáltalán a vásárlóerőt vissza kell tartani. M iért lépnek ki sorban a felkért tanácsadók abból a törzskarból, melyet Horn Gyula maga köré szervezett? Nos, menekülnek a bukásra ítélt abszolút többség fejének környezetéből. Világgal labdázó tőzsdekalandorok nyomorra ítélték ezt az abszolút többséget és magát nyíltan nemzetinek valló abszolút kisebbségét. Szolgaságra ítélték a magyar népet, s halálra: helyére már tervezik az új telepeseket. A tervezett menetrend: gazdasági csőd; a szocialista kormányzás megbuktatása; társadalmi robbanáshelyzet előidézése; ennek megelőzése kényszeres közbelépéssel; teljhatalmú „liberális” adminisztráció. Ahogyan a dráma halad a kifejlet felé (s milyen gyorsan!), úgy marad el a vágtató idő mögött a nemzeti erők összefogása; december közepére már az sem lesz elég. A menthetetlenül egyfordulós helyi választásokra az egységes nemzeti tömbnek már készen kellene állnia, hogy 1995-ben, világban- kár-sokkoló fordulatként, immár a szocialistákkal fogjon össze a megszállók ellen. Csak az egységes és teljes nemzet az, mely az „ellenállhatatlannak” ellenállhat. Miként Ju- lianus baskír-magyaijait a mongol áradat, úgy söpörheti el a Duna— Tisza-táj maradék magyarságát a pénzgigászok irgalmatlansága, hogy talán csak a délkeleti Kárpátok völgyeiben maradjon hírmondónak néhány százezer székely, keleti „rétoromárí’-ként a románok között. Most látszik, mennyire hiányzott az 1989-es palettáról a keresztyénszocializmus: az lett volna az átmenet kulcsa, híd a bérmunkásszürkére csiszolt, pragmatikus szocialista tömegek (mert, most derült ki: voltak, akik 1990-ben az MDF-et nézték annak, ami most számukra az MSZP) s a keresztyén polgárságzsenge között. L étkövetelménnyé válik a létükben fenyegetettek legszélesebb összefogása, egyszerre népi és nemzeti, beleértve Horn Gyulát, Csurkát és Torgyánt, bele Pozsgayt, Orbánt, Surjánt és Für Lajost. Lepecsételt, de kibontható panorámák rejlenek Horn Gyula nagyon visszafogottan szemrehányó mondata mögött. Ész, ész, ész kívántatik, politikai intelligencia és négy szócska: a haza minden előtt. Sándor András A Legfelsőbb Bíróság dr. Kiss Zsigmond tanácsa 1994. szeptember 20-án büntetlennek nyilvánította a Hunnia című folyóiratot az 1991 tavaszán ellene felhozott súlyos vád, a közösség elleni izgatás tekintetében. Ezt a hírt a Pest Megyei Hírlap szeptember 20-i számából tudtam meg, melyben a felmentett folyóirat főszerkesztője, Kunszabó Ferenc „A Hunnia folyóirat bűntelen!” című írása olvasható. A cikk emlékeztet a baloldali sajtó 1991-es hecckampányára, s nehezményezi, hogy most viszont hallgatnak. De azt is kijelenti, hogy a vádaskodás idején „a kormánykoalíció és a jobboldali sajtó... mélyen hallgatott”. Amilyen örömmel olvastam a jó hírt, hogy az igazságszolgáltatás igazságot szolgáltatott, annyira megdöbbentett Kunszabó közlése, mely szerint a jobboldali sajtó mélyen hallgatott annak idején. Nem tudom, hogy a Ring című hetilap hova sorolható, de az tény, hogy ez a közéleti, gazdasági és kulturális lap soha egy fillér támogatást nem kapott sem a Soros Alapítványtól, sem az állami vagy pártokhoz közel álló alapítványoktól, sem a kormánytól, sem egyetlen párttól, s csak hősies és áldozatos munkával tudta fenntartani magát 1989 decemberétől 1993 tavaszáig. Olvasói azonban szerették, és hűségesek voltak hozzá. Nos, ebben a lapban 1991. szeptember 24-én (34. sz.) megjelent egy „Cél szentesíti...?” című írás, melynek felcíme így szólt: .Jogsértések Hunnia-ügyben”, alcíme pedig a következő volt: „A pártos és a pártatlan igazság.” A Ring 34. számának címlapján nagy betűkkel szedve a Hunnia szó 'áll, alul pedig ez: .Jogsértések Hunnia-ügyben. Török Bálint írása a 36. oldalon.” Ebben a cikkben sok ma is aktuális (és holnap talán még aktuálisabb) gondolat található, ezért úgy vélem, hogy érdemes néhány részletéi idézni. Akkoriban tettük meg az első lépéseket a pártdiktatúrától a jogállam felé. A diktatúra, mert nincs igaza, csak hatalma, igaztalan eszközöket is igénybe vesz. S csak egy véleményt kedvel. Pedig: „A véleményalkotás mindenkinek szuverén joga. így Gadó Györgynek is joga van azt gondolni, hogy ha valaki kisebbíteni akaija a zsidó áldozatok számát, az köValóban hallgattunk? zösség elleni izgatást követ el. De Padányi Viktornak (a vád alapjául szolgáló cikk szerzőjének) is joga van úgy vélni, hogy »a német és magyar nácik által politikai és faji gyűlöletből ok nélkül... embertelenül lemészárolt zsidók száma« mintegy tízezer. És ugyanúgy joga van Efraim Kishonnak is abban a hitben élni, hogy 1944-ben 900 000 magyarországi zsidót pusztítottak el. (Ezt állította egy tévéadásban.) Mindhárom vélemény lehet igaz, de lehet téves is!” Más dolog a vélekedés szabadsága, és egészen más az, hogy nem tízezret vagy kilencszázezret, de egyetlenegy embert sem szabad megölni származása, vallása, véleménye, világnézete miatt. A szabad vélekedésről és az objektív igazságról ezt írtam 1991-ben: „A zsidóság egyes képviselői abban a tévhitben élnek, hogy az áldozatok nagyobb száma a tettesek nagyobb bűnét jelenti. A magyarság egyes képviselői abban a tévhitben élnek, hogy az áldozatok kisebb száma kisebb bűnt jelent. Egyik sem igaz! A tízparancsolat azt mondja: »Ne ölj!« Se sokat, se keveset. Egyet se! Ez a dolgok erkölcsi része. Az objektív igazság megkeresését pedig bízzuk a tudományos kutatókra!” Gadó György figyelemirányító felhívása után sajnálatos mulasztások és törvénysértések történtek a Hunniával kapcsolatban. Erről is nyilatkozom: „Jogállamban csak bírói ítélet alapján lehet lefoglalni bármit. Budapest főügyésze mégis enélkül koboztatott el sajtótermékeket. Ez náci-kommunista eljárás! Tudom, a diktatórikus módszerek nagyon »hatékonyak«, de alkalmazásuk végül oda vezet, hogy több tízezer, több százezer, több millió embert semmisítenek meg — »rövid úton«. így volt ez a nemzetiszocialista és a kommunista rendszerekben egyaránt!” Az áldozatok tízezres vagy kilencszázezres számáról a következők olvashatók Ring-beli írásomban: „Ha a Padányi- cikkben valóban vannak »közösség elleni izgatás bűntettét« kimerítő részek, akkor a Btk. megfelelő paragrafusai szerint kell eljárni az igazságszolgáltatás illetékes szerveinek. Az, hogy a szerző tízezer áldozatról beszél, az szerintem — minden tudományos kutatás nélkül is — cáfolható, sőt komolytalannak nevezhető állítás. De ugyanilyen komolytalan Efraim Kishon zsidó író tévébeli kijelentése, mely szerint több mint egymillió zsidó élt Magyarországon (valójában 800 000), s szerinte ennek 90 százalékát, tehát mintegy 900 000 zsidó honfitársunkat pusztították el 1944-ben. Ez a Braham által elfogadott 550 000-hez képest további 350 000 ember halálát jelenti. Ha Stark Tamás tudományos értékű megállapítását (hogy ti. az áldozatok száma 310 000 és 390 000 közötti lehet) is figyelembe vesszük, s a Braham és Stark közötti 450 000-et tartjuk reálisnak, oda jutunk, hogy Padányi ugyanannyival kevesebb áldozatról beszél, mint amennyivel többről Kishon.” Mindkettő alaptalan, de egyik sem meríti ki a közösség elleni izgatás tényét. Vagy igen? Akkor viszont nemcsak Padányi állítása, hanem Kishoné is! Felmerül hát a kérdés: hol marad Kishon és a Televízió „feljelentése”, illetve „alkotása”? ... Vagy csak a Hunnia Füzetekben nem szabad légből kapott számokat közölni? A tévében lehet? (Melyiknek nagyobb a publicitása?) A kormánnyal két vonatkozásban foglalkoztam. Egyrészt: „A sajtó szerint Boross Péter belügyminiszter ez ügyben elzárkózott a nyilatkozás elől. Annyit azért mondhatott volna, hogy ellenez minden törvénysértést. Kár, hogy nem tette. Mert az egy percig sem lehet kérdéses, hogy az előfizetők névsorának elkobzása alapvető személyiségi jogokat sért.” Másrészt feltettem a kérdést: „Nem kelíene a Hunnia- ügyben előforduló jogsértések — különösen az alapvető személyiségi jogot sértő névsorelkobzás — elkövetőit és főleg elrendelőit eltávolítani az igazságszolgáltatásnak még a környékéről is?” ... „Nincs jobb- és baloldali jogsértés, csak jogsértés van! A különböző nemzetiségű, vallású, világnézetű emberek biztonságát csak a törvények megtartása garantálhatja. Mindannyiunknak erre van szüksége!” Ma is! Egyébként a Hunnia-üggyel az Új Magyarország is foglalkozott annak idején. Török Bálint
