Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-11 / 238. szám
1 8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. OKTOBER 11., KEDD Hamarosan fél éve lesz, hogy a demokratikus kormány megbukott, s még mindig tartja magát a siralomház-hangulat. Alig érdemes egy egyébként tisztességes hazai vagy külföldi újságot kinyitni, kétségbeesett óbégatás- sal és bölcs elemzéssel van tele mindegyik: _ mindenki megmagyarázza, mitől omlott össze a világ. De hát csakugyan összeomlott? Az első döbbenet kétségbe vonta, van-e még a magyarnak Istene — de túl vagyunk az első döbbenetén, ideje volna felébredni és tudatosítani, hogy ha Istenre hárítjuk a felelősséget, akkor sincs okunk az elkeseredésre, hiszen amióta őseinket Ázsiából kergetni kezdték, százszor is voltunk ennél életveszélyesebb helyzetben. A történelem, nemcsak a miénk, tele van vesztes csatákkal, végzetes bukásokkal, átmeneti megsemmisülésekkel. A fehérhegyi csata után — most olvasom éppen — Csehország kétszáz évre eltűnt a föld felszínéről. Dehogy tűnt el, vígan él ma. is, sőt ma különösképp vígan, megszabadulva szlovákoktól, magyaroktól, kommunistáitól. Németország a harmincéves háborúban üres parlaggá égett, tanuljuk a történelemben. Tessék megnézni az üres parlag kultúrtörténetét, milyen gazdag volt a termése. Firenze műkincseit Savonarola máglyára vetette, lakosainak lelkét gúzsba kötötte — aztán Savonarolát égették meg, s menten helyreállt a régi rendetlenség. Franciaország felét elfoglalták az angolok, VII. Károly már a másik feléről is lemondott, de jött Jeanne d’Arc és kiverte az angolokat — meg is kapta jutalmul a máglyát Károlytól. Később a németek foglalták el fél Franciaországot, ekkor már az angolok segítették kiverni a németeket, a bukott franciákból gőgös győztesek lettek, a bukott németekből még gőgösebb vesztesek. Most mosolyognak egymásra, noha éppúgy győlölik egymást, mint azelőtt. _ s Azért sorolom a külföldi példákat, mert már unalmas a magyar történelem folyton fölemlegetett tatárdúlása, török hódoltsága, Habsburg elnyomása, Máj tény i síkja, Mohácsa, Világosa, Trianonja. Igen, minket mindig elpáholtak, megsemmisítettek, elnyomtak, és tessék, mégis itt vagyunk, itt is maradunk. Hozzászoktunk az elnyomáshoz, most kicsit lélegzethez jutottunk, de majd hozzászokunk újra. Ha Haynaut túléltük, Horn Gyulát is túl lehet élni. Ha már Haynaut említettem: egyetlen magyar embertől sem várható, hogy szeresse Haynaut, vagy például Konrád Györgyöt, aki gyűlölet-chartájával uszít a magyarok ellen. De azért ismerjük el, hogy nézőpontunk érthető bár, mégis egyoldalú, talán elfogult is. Haynau- ban csak a bresciai hiénát látjuk, aki halomra gyilkolta a magyarokat. Nem akarom idealizálni, mint Jókai tette Ankerschmidt lovag személyében, de nézzük meg osztrák oldalról. Haynau osztrák katona volt, aki megbízatását derekasan teljesítette. A megbízást Ferenc Józseftől kapta, valószínűleg Schwarzenberg herceg sugallatára. Büntetni kell a rebellis magyarokat, példát kell statuálni. Ugyanezt tette a második világháború után a nürnbergi törvényszék. A háború törvénye az, hogy a győztes letiporja a vesztest, és ez nem egyéni bosszú, hanem befejező aktusa a háborúnak, ami egyébként is gyilkolásból áll. Haynaunál sokkal vérengzőbb gyilkosokkal élünk ma együtt, adunk nekik magas nyugdíjat, érdemrendeket és egyéb juttatásokat, nyugalmas öregséget lopott palotáikban. K onrádot az teszi ellenszenvessé, ahogy ócsárolja az országot,- szavaival és tetteivel. Nemcsak itthon uszít a magyarság ellen a fasizmus folytonos hazudásá- val, hanem külföldi kapcsolatai révén olyan államokban is, amelyektől méltán várhatnánk megbecsülést, sőt támogatást. De emlékezzünk vissza: ez az ember egy humanista könyvével tűnt fel fiatal korában, amikor még jól tudott írni. Valamelyik tanács szociális osztályán, talán gyámhatóságán dolgozott akkor, és a szokásos hivatalnoki ügyintézés helyett az emberséges törődés szükségességéről szólt a könyve. Részleteire már nem emlékszem, a hatására igen: ahogyan reám, úgy más tisztességesen gondolkodó olvasóira is nagyon jó benyomást tett. Ez persze nem ok arra, hogy a legnagyobb mai magyar író szerepében tetszelegjen (bár őszintén szólva nem nehéz a törpék közt legnagyobbnak lenni), de ettől még lehetne kitűnő magyar ember. Mi váltotta ki belőle a gyűlölködés elementáris erejét? Nem tudhatom, csak gyaníthatom, hogy valamilyen személyi sérelmet országos méretűvé tágított, amint ezt igen sokan teszik. Amikor Benes a kassai törvényben az egész magyarságot egyetemlegesen háborús bűnösnek nyilvánította, akkor cseh hazafiúi érdek vezette: nyilván jól tudta, hogy hazudik, de ezzel a hazugsággal a népének akart használni. Ilyesmiről lehet szó Konrád- nál is? A kérdés nyitva marad; fennáll a reménység, Benedek István Ennek nincs címe hogy a magyar íróban előbb-utóbb újra jelentkezik a hajdani humanista. Mint prototípust említettem ezt a két példát, véletlenszerűen épp ezt a kettőt sók ezer hasonló közül. Vagy talán nem is véletlenül, hanem mert mindenki által jól ismertek. Alkalmasak arra, hogy elgondolkozzunk saját ítéleteink egyoldalúsága felől. Senkit sem akarok rábeszélni arra, hogy szeresse Haynaut vagy Konrádot, de arra igen, hogy próbálja több oldalról szemügyre venni a külföldi illetve belföldi ellenségét — és önmagát is. Túlságosan hajlamosak vagyunk az önérdekű ítélkezésre. Vegyük a Haynaukat. A háború rettenetes dolog, még ha önvédelmi harc is vagy szabadságharc. Az előszeretettel használt „dicső” jelző nagyon ritkán- indokolt. Szükségességét olykor meg lehet magyarázni, egy nemzet belekényszerülhet a harcba önhibáján kívül, de ez nagyon ritka. Gyakoribb, hogy hatalmas, ezért terjeszkedni akar (ilyenkor a megtámadottja az, aki önhibáján kívül kényszerül harcba), vagy az elnyomatás alól akarja fölszabadítani magát. Ilyen volt a ’48-as szabadságharcunk. E kétféle eredetű háborúra egyformán jellemző az, hogy mind a két harcoló fél meg van győződve a maga igazáról. Az osztrákok szemében rebellis lázadók voltunk, a mi szemünkben ők-gaz elnyomók. Mindkét ítélet helytálló, nem zárják ki egymást. A háború kitörésekor általában mindkét fél bízik a maga győzelmében, különben nem vállalkoznék a küzdelemre. Vannak eleve reménytelen helyzetek, amelyekben a bizakodás oktalan — ilyen volt például Karé- liában a finnek és a Szovjetunió harca —, de az esetek többségében senki sem láthatja előre a háború kimenetelét. ’48—49-es szabadságharcunkat úgyszólván megnyertük, amikor váratlanul az orosz cár besegített Ferenc Józsefnek. Szövetségesek előre nem látható bekapcsolódása döntötte el a két világháborút is, a németek mind a kettőt majdnem megnyerték. A „csodafegyverük”, amiben utolsó percig bíztak, vagyis az atombomba, már javában készült valahol Norvégiában, és ha az angol kémszolgálat idejében föl nem fedezi, . Hiroshima helyett tán London lett volna az első atomáldozat. K ülönös az, milyen hihetetlen gyűlöletet lehet az egymással szemben küzdő emberekből kiváltani, mihelyt nem emberek, hanem katonák. Félelmetes kái- ni örökség szabadul el. Míg a korábbi háborúkban az öldöklés a fegyveresek közt zajlott, a világháborúknak már több a civil áldozata a felfegyvérzetteknél. Azelőtt is égettek fel falvakat, hurcoltak el polgárokat, de korántsem oly tömegesen, mint a második világháborúban és utána. Ez minden nációra egyformán áll, mindegyik különösen büszke arra, mennyi várost tudott értelmetlenül földig bombázni és teljesen kirabolni (mint például Budapestet), mérhetetlen vagyont költve arra, hogy mérhetetlen értékeket és számolatlan emberéletet pusztítson el dühből, bosszúból, gyűlöletből, felszabadult rombolási vágyból. Sokmilliónyi ember pusztulásáról, ugyanennyinek a kifosztásáról van szó; mit számít ehhez mennyiségben az .aradi tizenhárom, vagy Haynau pár száz emberre lesújtó vérbírósága? Ennél százezerszer többen estek el névtelenül, ismeretlenül, hősiesen és értelmetlenül. A haynauk véres tevékenységét nem a bosszúállás indokolta, hanem a vélt törvényesség, „igazságszolgáltatás” egy igazságtól mindenképp távoleső helyzetben. Ez a háború természetes befejezése, amit persze szívtelen és kegyetlen katonára kell bízni, de a felelősség egyénileg nem’ őt terheli. Vagy csak annyira, mint bármely beosztottat, aki adott pillanatban kiadja a tűzpa- rancsot. Más a helyzet a konrádokkal. Ők nem kívülről foglalnak el, hanem belülről, hiszen magyarok, éspedig különleges joggal felruházott magyarok. Különleges jogukat a vélt vagy ténylegesen elszenvedett faji sérelmükre alapozzák, esetleg arra, amit nem ők, hanem felmenő rokonaik szenvedtek el, például a nyilas korszakban, ötven évvel ezelőtt. Az ebből építkező sértettség bosszúvágyat ébreszt és megtorló cselekedetekhez vezet. Magyarságukat csak bizonyos fenntartásokkal vállalják, esetleg nem is vállalják. A kiválasztottság vagy felsőbbrendűség tudata alapján hatalomátvételre jogosultnak érzik magukat. Mint látható, egyfajta pervertált fasizmus ez, fajgyűlölettel és annak összes következményével. A helyzetet azonban sok körülmény bonyolítja. Elsőként a magyarságuk. Minthogy évszázadok óta élnek magyar földön, beszélnek magyar nyelven, részesei a magyar történelemnek, tehát érzelmeikben a magyarságtudat akkor is központi helyet foglal el, ha okkal vagy ok nélkül dühösek a többi magyarra. És minthogy több mint évszázada leomlott minden törvényes válaszfal köztük és a többi magyar közt (ezt az egyenlőséget szüntette meg átmenetileg a hitlerizmus), tehát egyrészt a vegyesházasságok révén óriási fajkeveredés következett be, másrészt az óhéber hagyományok tiszteletének megtartása mellett minimálissá lett a vallási különállás: a konrádok nagy része kikeresztelkedett vagy ateista. További bonyodalmat okoz, hogy fajtestvéreik nagy része nem ért egyet velük, noha a fasiszta agressziótól féltükben ezt nem merik hangosan kinyilvánítani. A konrádizmus aránylag újkeletű szektásodás, amit a régtől magukat magyarnak érzők vonakodnak magukévá tenni. A hangoskodók sem magyarellenesek, csak egyfelől gazdaságilag és politikailag uralkodni kívánnak a többi magyar fölött, mivel szellemileg magasabbrendű- nek tartják magukat, másfelől külföldi kapcsolataik és anyagi támogatottságuk révén közelebb állnak az internacionalizmushoz, mint az átlagos magyarok. Ez nem volna baj, hiszen a nemzeti érzés nem ellentétes a nemzetközi illeszkedéssel. Várható, hogy a konrádizmus farizeus tolerancia- és békehirdetése mögött meghúzódó agresszió csökkenni fog, minthogy céljukat elérték és jelentős ellenállásba nem ütköznek. Tulajdonképpeni koncepciójuknak-az agresszió lelohadása után kell kiderülni, egyelőre a magyarság hergelésén és provokálá- sán kívül nincs határozott célkitűzésük. Várható-e a konrádizmus haynausodása? A veszély fönnállt, egy ideig úgy tűnt, hogy bosszúbitófák ácsolására készülnek. Ma ez a veszély lényegesen csökkent, nem mintha gyűlölködésük alábbhagyott volna, ám saját elvbarátaik annyi megtorolnivalót követtek el, hogy célszerűnek látszik inkább fékezni, mint serkenteni a bosszúhadjáratot. A mi dolgunk — mármint mindenkié, aki nem tartozik a konrádizmus szektájához — tudatosítani azt, hogy minden látszat ellenére ők is magyarok, és a maguk módján a nemzet boldogítására törekszenek. A nemzet nem egységes test, sok nemzetiségből, kisebbségből, felekezetből, szektából, ilyen-olyan pártból, individuumokból, hívőkből és hitetlenekből áll, sok közömbös és önző ember mellett kevés elkötelezettből. Ezen a sokszínű palettán van hely Konrád és hívei számára is. Jobban szeretnők, ha magyarságukat nem tekintenék se dicsőségnek, se szégyennek (ugyanez az óhajunk a többi magyarral szemben is), és ha mások nemzeti érzését nem sértenék, mert ezzel óhatatlanul antiszemitizmust provokálnak. Tisztában vagyunk azzal, hogy a „nemzeti identitás” és hasonlók hangoztatása az utóbbi időben túlságosan harsánnyá vált, de ismerjük ennek indokait, hátterét, mozgatórugóit, és ugyanolyan megértéssel fogadjuk, mint bármely felekezetnek vagy nemzetiségnek önigazolását. Végtelenül gyenge demokráciánknak évszázada kimondott, bár nem mindig betartott alaptörvénye az individuális és kollektív egyenjogúság, amihez elveinkben akkor is ragaszkodunk, amikor az igazságszolgáltatás gyakorlata valamilyen oknál fogva nem képes a megvalósítására. Ennek a nemzetnek évezredes tragédiája, hogy összefogásra képtelen elemekből áll. Nem görög sorstragédia ez, hanem az emberi természetben rejlő makacsság, önfejűség, összeférhetetlenség következménye. Lehet, hogy a sokat emlegetett „nemzeti identitás” sokszoros kevertségéből származik, hiszen már Árpád idejében sem volt „tiszta” a magyar vér. Mindegy, honnan szár1 mazik. így van, de nem szükségszerű, hogy így legyen. Történelmünknek mostani szakasza oly veszélyekkel terhes, amelyek csak közös erővel háríthatók el. Senkinek nincs joga másoktól azt kívánni, hogy pontosan az ő nézetét vallják. Veszekedve, vitatkozva, győzködve, de együtt kell megharcolnunk azt a harcot, amelynek a tétje: Magyarország. Nem fontos, hogy szeressük egymást. A négy szócska fontos, amit Kölcsey üzent: a haza minden előtt. Aki ennek szellemében bont zászlót, együtt megyünk vele, ha minden másban külön úton járunk is,Tegyen bár Haynau vagy Konrád György. N em jelenti ez azt, hogy ne küzdenénk erőnk minden megfeszítésével Konrád olyan nemzetbomlasztó lépései ellen, mint a magyar honvédség számbeli csökkentése, a katonai szolgálat megtagadására biztatás, vagy a drogok elterjedésének előmozdítása. Ezeket szép szavak köntösébe burkoltan sem lehet másnak tekinteni, mint olyan magyarellenes tevékenységnek, akár a külföldön hirdetett országócsárló propagandája. Ezekhez viszonyítva Haynau tiszteletreméltóan szolgálta hazáját és teljesítette a rá kirótt feladatot, de még ő is más hazát keresett magának, amikor utólag átérezte cselekedeteinek embertelenségét. Bár követné Konrád ezt az útmutatást: ha hazavesztő agressziójával felhagyni nem tud, térjen vissza békével másik hazájába, merthogy neki kettőt adott végzete, legyen annak koszorús „legnagyobb írója”. Próbálja meg ott hirdetni ezeket az eszméket, három nap után úgy kipenderítik onnan, hogy a lába sem éri a földet. Mert azok is szeretik a hazájukat, és ez ott nem szégyen, hanem alapvető emberi jog és természet adta kötelezettség.
