Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 1., SZOMBAT 13 Hála a morzsákért? § A média ellen indított nyári liberális villámháború „ elcsendesedett. Bár az újonnan alakult koalíció kezén lévő hangtompí- tós fegyverrel nem keltettek túl nagy zajt, a nyomában mégis katonásan aratott a halál. Kidőlt a sorból a nemzeti szellemnek még az írmagja is, hogy átvegye a helyét egy szakmailag langyos, de irányzatosságában annál harsányabb hírközlés és műsor- szerkezet. Egyszóval a televíziót odadobták koncként azoknak, akiknek legfőbb szívügye a médiumok nemzetietlenítése. így történhetett meg, hogy a Tv-híradó elejéről lekerült a nemzeti szín, és megszűnt a déli harangszó alatt bejátszott képsor, mely amúgy is silány történelmi tudatunkat lett volna hivatott erősíteni. Igaz is! Minek kellenek nekünk ezek az ósdi, nacionalista felhangú nemzeti jelképek? Talán még megsértenénk szomszédainkat, akik pedig mindig oly kínosan ügyelnek a mi érzékenységünkre. Bezzeg Funar és Meciar — akik mindig is nagy magyarbarátságukról voltak híresek — soha sem tennének a tévéjükbe román vagy szlovák jelképeket! Különben is kormányfőnk már bocsánatot kért a szlovákoktól, amiért annyit kellett bajlódni a bevagonírozá- sunkkal. Most miért rontsuk le ezt holmi trikolórral? Majd októberben belovagol Friderikusz herceg a reflektorfénybe, s akkor lesz minden: hernyóevés, szappanbuborék, csinnadratta, hű meg ha. Hogy illik ebbe a képbe egy erdélyi magyarokról szóló dokumentumfilm, egy Bánk bán vagy egy Sütő-dráma? Sehogy. Lehet itt médiahajót vízre bocsátani, ez a víz egyre zavarosabb és algásabb lesz. A nemzeti erők esetleg -— ha jól viselkednek és csendben maradnak — megkapják a hajó papírból készült változatát, s talán még Betlen János vállon veregetését is, miként a katedrán álló tanító bácsi meghúzza a „hülye gyerek” fülét. De majdnem el is felejtkeztem valamiről. Nekünk mindezért még hálásaknak is kell lennünk! Hogy miért? Mert időnként egy-két ellenzéki arca is felvillan a képernyőn. Mert mai liberális elitünk szerint ez maga a demokrácia tökélye, az objektív tájékoztatás netovábbja. Én egy kicsit másként értékelem a dolgot. Olyan ez, mint mikor valaki lefoglal egy lakást, s önmagától meghatódva ad a másik jogos félnek egy szekrényfiókot. Vagy amikor az egész kisajátított kenyérből embertársunknak morzsákat juttatunk, várva, lesve annak háláját. Úgyhogy, barátaim, most rebegjünk hálát a morzsákért! Földes György Nagykőrös Pontatlan emlékezés A Pest Megyei Hírlap szeptember 20-i számában a lap egyik olvasója, Petővári Gyula levelében emlékeit idézi apámról, Kodolányi Jánosról. („Emlékeim Kodolányiról.”) Sajnos Petővári Gyula emlékezete pontatlan. Az efféle emlékezéseknek mindig megvan az a veszélye, hogy hiteles történeti forrássá válhatnak, kénytelen vagyok tehát megjegyzéseket tenni a levélhez. Azt írja Petővári, hogy apám a Magyar Út szerkesztése végett járt Vácra, valamint Nógrádverőcére is, „ahol nyáron tartózkodott”. Nos, apám nem szerkesztette a Magyar Utat, voltak azonban kitűnő művész barátai (például Göllner Miklós, Kemény László síb.) Vácott, akiket szívesen meglátogatott. Nógrádverőcén pedig nem nyáron tartózkodott, hanem ott bérelt állandó lakást egy Duna-parti házban, s családostul ott lakott télen-nyáron. Apám sok zaklatásnak volt ugyan kitéve 1945 után, azonban „példátlan rendőri zaklatásoknak” nem. S még egy mondatot az akarattyai látogatásról. Az akarattyai kertben soha nem volt tölgyfa, tehát apám nem is ülhetett alatta. Ami pedig a munkáját illeti, soha nem dolgozott HISTÓRIA Herczeg Ferenc élete (III.) Az apa a mérgezett nyilak záporában A negyedik és ötödik gimnáziumot végezte Szegeden (1876—1878), s ennek a két esztendőnek sokat köszönhetett; erős,- izmos, sugár ifjúvá serdült; a Tiszában pompásan megtanult úszni, a parton sportfiúvá edzette magát, ráragad a magyar nyelvvel együtt a magyar .észjárás is, s emellett tovább csírázott lelkében a művészi ösztön: Laetus-klub néven diákegyesületet alapított, s lapot adott ki, amelyet nemcsak ő maga írt, de a saját kezével illusztrált is, mert akkor még habozott, hogy festői vagy írói hajlamainak adja oda magát. A szegedi magyar élet nem sokáig tartott. A gimnázium utolsó három osztályát Fehértemplomon, állami gimnáziumban végezte el, ismét sváb iskolában, ahol az egyik tanárnál volt kosztos diák. Itt már a nagy diákok életét élte; barátságba keveredett az ott állomásozó huszárezred fiatal kadettjeivel, s amellett, hogy összeírt egy végtelen terjedelmű hőseposzt, megismerte a mulatozó kedvű, kissé hetyke, de lovagias lelkű huszártisztek világát, amelybe később, fiatal író korában is nagy rokonszenvvel kalandozott el a fantáziája. A hetvenes évek végén volt ez: a császárhuszárok exkluzív és arisztokratikus életében sok volt a regényes elem; egy kis sziget a fejlődő polgári társadalomban, távol a gentry és a vidéki kurta nemesek hasonlóképpen zárkózott világától; furcsa és pittoreszk világ; Fehértemplom utcáin végigcsörtetett az öreg Ba- karcsich ezredes, egy táblabíró modorú, kedélyes és pátriárkális katona, aki részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban, és latinul szólította meg a fiatal diákot: elképzelhetjük, mily temérdek tarka impresszió telítette meg az érettségire készülő és eposzíró fiú lelkét. Ezekhez a hangulatokhoz 1880-ban egy tragikus benyomás is járult: meghalt Herzog Ferenc József, a család feje, és Ferenc, a legkisebb fiú most már kizárólag az anya dédelgetett s féltett gyámoltja lett. Lelkére az apa egyénisége mély és maradandó hatással volt, s az író, aki gyermekkorában szepegő engedelmességgel tisztelte benne a korlátlan tekintélyt, később is áhítatos kegyelettel emlékezik róla. Egy hírlapi cikkében írja: „Édesapám évei a kisváros polgári életének medrében folytak le, az én emlékezetemben azonban ő ma is mint az erő, a bölcsesség és a jellem mindenen túlemelkedő kolosszusa él, aki úgy tartotta markában családunk sorsát, mint a madárfészket. Mikor meghalt, én a gimnázium hetedik osztályába jártam, meglehetősen okoskodó és renitens fiú voltam, aki sok bosszúságot szerzett a tanárainak: de a megsemmisítő súlyú apai tekintély ellen gondolataimban sem mertem volna föllázadni. Igaz azonban, hogy édesapám idegen embereknek is feltétlenül imponált. Kemény, komoly, zárkózott ember volt, mint ma mondják: százpercentig férfi. Soha lágynak, meghatott- nak, bőbeszédűnek nem láttam. Az érzelgés semmi formáját nem bírta, és nem emlékszem, hogy engem valaha is megcsókolt volna. Pedig semmi áldozatot sem sokallt a családjáért, és minket, gyerekeket, a viszonyait túlhaladó módon tartott. Nekem leginkább a bátorságával és a tudásával imponált. A bátorságát a délvidéki földrengések alatt ismertem meg. A hónapokon át ismétlődő földlökések pánikban tartották az egész vidéket az édesapám azonban csak érdekes természeti tüneményt látott bennük, amelyet órával a kezében, derült kíváncsisággal figyelt. Nagy olvasottsága és csalhatatlan emlékezőtehetsége volt. Több ezer kötetes, nagyszerűen összeválogatott könyvtár maradt utána. A szépirodalmon (de főleg a memoárirodalmon) kívül a természettudományok, a történelem, filozófia és politika vonzották leginkább. Szenvedélyes kertész volt, és a gyümölcsöse, amelyben sohasem látott fajokat tenyésztett, nagy hírű volt a Bánságban. A kormánypártiságot tőle örököltem. Meggyőződéses Deák-párti volt, majd Tisza Kálmán hívévé szegődött. Azt mondta: „Mi itt a szerb— román határvidéken nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy a magyar kormánynak opponáljunk.” Úgy látszik, a balkáni telhetetlenséggel és fanatizmussal állandóan farkasszemet néző délvidékiek álmaiban már évtizedekkel ezelőtt kísértett Trianon lehetősége. Édesapámnak döntő része volt abban, hogy Ver- sec szép és gazdag várossá lett. Ugyanis ő ültette teli fasorokkal a várost, a nagy mocsár szabályozásával pedig — amely ellen érthetetlen szenvedélyes ellenzék szervezkedett — dúsan termő földbirtokhoz juttatta Versecet. A nyilvános szereplése sok izgalommal és ellenségeskedéssel járt. Gyermekkoromat betöltötte a vidéki pártharcok keserű lármája; édesapám éveken át a mérgezett nyilak záporában állott, hiszen még képes élc- lapot is szerkesztettek ellene, és aki ismeri a vidéket, az tudja, mit jelent ez. Az kint a kertben, hanem mindig a házban. Ifj. Kodolányi János A „merénylő” büntetlen maradt? Amit sokan annyira vártak — és jó előre beharangoztak —, az a beszéd most végre elhangzott. Nyugodtan elmondhatjuk, nem lettünk okosabbak tőle. A jelenlegi kormányfő, nem úgy, mint az elődje négy évvel ezelőtt, minden akadály nélkül elmondhatta nagy horderejűnek ígért „helyzetelemző” beszédét. No persze, akkor még nem voltak ilyen kiváló médiaelnökeink. Most sajnálhatjuk igazán, hogy az a helyzetfeltárás az ismert okok miatt elmaradt. Mert abban biztosan nem történt volna meg az azt megelőző több mint negyven év „jótetteinek” — a minapihoz hasonló — elhallgatása. A parlamentben kedden elhangzott „szózat” — nyilván az idő rövidsége miatt — jóformán csak az utóbbi négy év hibáit, válságteremtő politikáját elemezte, szinte szót sem ejtve a kivezető (lenini?) útról. Talán az sem meglepő, hogy sok egyéb mellett nem jutott idő az ország közbiztonságát érintő dolgokra. Pedig szívesen hallottunk volna például a májusi választások előtti — akkor még „merény- let”-nek nevezett — baleset részleteiről, mindarról, ami egy mámoros vidéki választási nagygyűlés után történt. Ez a sajnálatos esemény, tekintve, hogy az ország későbbi miniszterelnöke volt a szenvedő alanya, igencsak megérne egy alapos helyzetelemzést. Nyugodtan lehetne ez a baleset egy másik, rövi- debb parlamenti beszéd témája is valamennyi „illetékes” közreműködésével. Annak a „gaz” előző kormánynak — a többi „bűne” mellé — ezt még nem sikerült meggyőző módon a nyakába varrni. Pedig amíg ezt nem sikerül tisztázni, ki-ki elgondolkozhat a történteken. Nem utolsósorban az állítólagos „merénylő” büntetlenségén. Mika Miklós^ Budapest örökös izgalmak aláásták az egészségét, negyven- nyolc esztendős korában meghalt. Néhány órával a halála előtt behivatott a bátyámmal, és kezet fogott velünk. Ez volt a búcsúja. Néhány esztendeig abban a meggyőződésben éltem, hogy édesapám az emberi gonoszság áldozata volt. Később megértettem, hogy olyankor, mikor a maga. részén tudta az igazságot, túl kemény kézzel fogta meg a dolgokat. Egy erős egyéniség, amely ösz- szetörte magát a vidéki élet szűk korlátjain: ez volt az ő szomorújátéka, amelyet Ibsen is megírhatott volna. Az én írói ambícióimról nem vett tudomást. Ha tovább élt volna, akkor is író lettem volna, de előbb mindenesetre rendben levizsgáztam volna. (Folytatjuk) Surányi Miklós Fegyverszünetet kérő küldöttség Moszkvában 1944 augusztusára, szeptemberére — különösen a román Idugrás után — nyilvánvalóvá vált, hogy az előretörő szovjet hadsereg támadását a magyar honvédség képtelen lesz feltartóztatni. Azok a diplomáciai kezdeményezések, melyeket a nyugati hatalmakkal folytattak a magyar kormány képviselői, az angolszász politikusok elutasító álláspontja miatt eredmnytelenek voltak. Horthy kormányzó és köre számára nem maradt más mint a szovjetekkel tárgyalni. Iß. Horthy Miklós tudtával és támogatásával már 1944. szeptember 24-én megtörtént az első kapcsolatfelvétel: báró Aczél Ede vezetésével küldöttség ment át a frontvonalon. A delegáció elsődleges célja az volt, hogy „megtudja a Szovjetunió kormányának véleményét, hajlandó-e fogadni a magyar kormány fegyverszünetet kérő küldöttségét Moszkva igenlő válaszával a delegáció október 3-án érkezett vissza Budapestre, de addigra Horthy Miklós kormányzó már eldöntötte a fegyverszünetet kérő küldöttség elküldését Vezetésével Faragho Gábor altábornagyot, a csendőrség felügyelőjét bízta meg, aki 1940—41-ben Moszkvában szolgált mint katonai attasé. Faragho mellett Szent-lványi Domokos és gróf Teleki Géza vállalkozott a veszélyes útra. Komoly biztonsági intézkedések között — elsősorban a németektől kellett tartani — érkezett a küldöttség autóval Zólyomba, majd onnan repülővel indult Moszkvába, ahova október 1-jén este érkezett meg a delegáció. Pogány György
