Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER S„ SZOMBAT 13 Most jobb?... Tisztelt Szerkesztőség! Azoknak a tisztelt olvasóinknak teszem fel a címbeli kérdést, akik a Magyar Szocialista Pártra szavaztak. E kérdést az elmúlt hónapok eseményei, történései fogalmazták meg bennem. A demagóg szólamok által manipulált egyszerű nép azt hitte, ha régi urait (elvtársait) szavazza vissza a hatalomba, egy csapásra jobb lesz a sorsuk. (Bevallom. én is hajlottam arra, hogy egy nép akaratának higgyek...) Azt szerettem volna hinni, hogy a régi új népboldogítók valami „lejárt lemez” újrajátszásával próbálkozva, a „gulyáskommunizmus” gőzölgő üstjeiből jóllakatják a jólétre áhítozó társadalmat. Talán ha csak Horn Gyulán múlna mindez, így is történt volna! De a liberális csatlósok által kívánt (követelt) forgató- könyvbe mindez nem fér bele. Az amerikai finánctőke által diktált forgatókönyv lapjait a liberálkoz- mopoliták forgatják, a Világbank és az IMF bólintó egyetértésével. Nekik a legmagasabb szempontjuk az, hogy Soros György jól járjon az OTP bekebelezésével, és hogy idővel, a koldusszegény állampolgárok közreműködésével, gazdag országgá váljunk. A jelenlegi uralkodó elitnek nyilván ez a célja: ne alakuljon ki öntudatos, felemelt fejű polgárság, csak egy köny- nyen irányítható, ellehetetlenült nagy lumpenproletár réteg, amelyet demagóg ígéretekkel mindig befolyásolni és zsarolni lehet. Most, májusban is így történt! A padlóra esett magyar társadalom jó része elhitte mindazt, amit a szoci- álliberálisok ígértek. Aztán rádöbbentek őuraságaik (őelvtársaik), hogy tovább nyújtóztak, mint ama bizonyos takaró ér... Kiderült, hogy nemcsak a nagy akarásnak, de a nem akarásnak is csak nyögés lehet a vége! Mert Békési elvtárs/úr egy pillanatig sem akarta azt, amit Horn Gyuláék szuggeráltak a társadalomba, ő kezdettől az SZDSZ-es „piac- politika” híve volt, ami — mint tudjuk — egyenlő a sokkterápiával. A világbanki tanácsadók és más külföldi „jóakaróink” már dörzsölhetik is a kezüket: a magyar nép legpéldátlanabb megsanyargatása áll most a küszöbön. Az úgynevezett „luxuscikkek” felsrófolása mindig is „divat” volt nálunk, de most az alapvető élelmiszerek (liszt, cukor stb.) emelése is napirendre került. Amilyen nehezen és vontatottan fogadta el az új hatalom a nyugdíjak visz- szamenőleges emelését és folyósítását, olyan köny- nyen döntöttek a terhek példátlanul drasztikus emeléséről. Igaz, hogy az Antall-kor- mány és utódja is mindig a nép türelmét dicsérte (nem ok nélkül!), de ők legalább adtak a „látszatra”. így például a médiumokban és a törvényhozásban nem teremtettek diktatúrát. Manapság a rádióban, televízióban szinte már el sem hangzik bírálat, mintha csak a szerkesztők soha nem járnának a nép közé. Pedig én gyakorta hallok elégedetlen szófüzéreket. Bocsássa meg hát nekem a kedves olvasó a kárörvendő kérdést: tessék mondani, most jobb? S ha igen, hát mennyivel? Brezovich Károly Vác Ami csak itt történhet meg Bár a történelem |S| oktatása helyen- ként különböző megítélések, nemzeti hagyományok, elfogadott értékrendek alapján történik, a különbözőségek ellenére a történelem- tanításban mindenütt ugyanaz a szemlélet érvényesül, nevezetesen: a saját haza történetének, a jó és rossz harcának megismertetése, s ezen keresztül a hazaszeretetre, a nemzeti érzésre, az identitástudatra nevelés. Hazánkban azonban az 1950-es évektől nem az igazi magyar történelmet HISTÓRIA tanították az iskolákban, a közelmúlt históriája helyett pedig inkább a nemzetközi munkásmozgalom történetét tanították, s azt is hamisan, eltorzítva. Ennek az eredménye pédául, hogy a tévében szereplő vegyészmérnöknő soha nem hallott a Csele-patak- ról, az egyetemista diák úgy tudja, hogy Horthy Miklós Magyarország királya volt, a harmincéves gyógyszerész úgy hiszi, az Erdélyi Fejedelemséget Hunyadi János alapította meg, arról pedig fogalma sincs, hogy a nándorfehérvári csata színhelye a mai Belgrád volt. A sort még hosszan folytathatnám. Nem kis részben ennek a történelemhamisításnak és főként az utolsó negyvenöt év egész népbutításának tulajdonítható az idei választások közismert eredménye is. Túlnyomó- részt ugyancsak ennek a hamis, deheroizáló történelemoktatásnak a következménye a jelenleg tapasztalható itthoni magyarelle- nesség, nemzeti eszményeink és értékeink megtagadása, nemzeti érzésünk és szimbólumaink kigúnyolása, megcsúfolása. Ilyen vagy ehhez hasonló nemzet- és kegyeletsértő megnyilvánulások más országokban egyszerűen elképzelhetetlenek. (Csak egy jellemző példa erre: Magyar turistabusz érkezik a francia főváros főterére, ahol éppen egy ünnepi esemény zajlik nagy tömeg jelenlétében. Az egyik turista, meglátván a téren a város szobrát, mely a gall kakast ábrázolja, hangosan elkukorékolja magát. Az ott tartózkodó franciák majdnem meglincselték.) Azért elképzelhetetlen másutt ez a nemzetellenes, kegyeletsértő magatartás, mert ott az embereket másképp nevelték: a haza szeretetére, a nemzet szimbólumainak tiszteletére. Ott a közvélemény megvetésével kell számolnia annak, aki hazáját elárulja, s annak jelképeit kigúnyolja. Horváth László Százhalombatta Herczeg Ferenc élete (IX.) Háromszor írta le a kéziratait Herczeg Ferenc élete ismertetése során egyéniségének és társadalmi magatartásának jellemzésére többször használtuk ezeket a szavakat: zárkozott, hűvös, objektív, előkelő. Ritka vonások író és művészembereknél, de Herczeg Ferenc csak az íróasztala mellett éli ki író és költő mivoltát, s a külső életben finom modorú, konvencionális, udvarias és a formákra ügyelő gentleman; az irodalmat szent hivatásnak tartja és megbecsülvén, megköveteli, hogy azt mások is, a leghatalmasabbak, a legnagyobbak, de a legci- nikusabbak és legléhábbak is tiszteletben tartsák. Ám azt, hogy ír, magánügyének tartja, ennélfogva műveiről lehetőleg keveset beszél, sőt magáról az irodalomról is, csak ha közérdekből szükségét látja. Igaz, hogy nem közlékeny, nem lelkendező és nem impresszionista; érzéseit is éppen úgy magánügynek tartja, mint fantáziájának működését; róla is el lehet mondani, amit ő Tisza Istvánról írt, hogy tudniillik ernyedten vagy ábrándozó- an sohasem látta senki; a szelleme jól elzárt palack, amelyből nem párolog ki semmi, s mihelyt szüksége van magára, mindig megtalálja magát. Pedig ez a szellem egyike a legmozgékonyabbnak és legszínesebbnek; mindig éber és harcra kész, mindig tiszta és éles, mint a kristály és a borotva. A szeme biztos és az ítélete találó, eredeti és frappáns. A verekedéshez nemcsak kardjával, hanem tollával is remekül ért. A Károlyi Mi- hályról írt arcképe és a Magyar Figyelő polemikus cikkei szinte félelmetesek. Humora, iróniája, szarkazmusa az ellenfélre nézve életveszélyes; igaz, hogy regényeiben és színdarabjaiban is olyan humoristának bizonyul, amilyen ma nincs több tíznél a világirodalomban. Paradoxonokat és aforizmákat sohasem gyártott hivatásszerűen; de munkáiból játszva lehetne kiszedni egy vaskos kötetrevalót, s ötletessége így exponálva vakítóan hatna. Ilyen a beszélgetéseiben is, és igazán érdemes volna összegyűjteni azokat a pompás megjegyzéseket, amelyek társalgás közben röppennek ki élénk szelleméből. De egyéniségéhez az is hozzátartozik, hogy nem ambicionálja sem a szellemes csevegő, sem a félelmetes vitatkozó hiú szerepét; innen van, hogy soha sem sért és sohasem ragadtatja el magát. Mindig gyengéd, nobilis és igazi férfiú. A társaság központjává nem egyéni ambíciója, hanem az a tisztelet teszi, amellyel mindenkor körülveszik s mindenütt hallgatják. De azért mindenki tudja, hogy erős, határozott, és ha kell, rendíthetetlen ember. Biztos önmagában, és helytáll önmagáért; nem hajhász- sza a népszerűséget és nem fél az emberek ítéletétől. Az újságíróknak egy időben elnökük volt, de velük is szembehelyezkedett, amikor elvi kérdésekben nem tudott melléjük állni; lemondott és mindenki tisztelettel nézte távozó alakját. Mert ahogy fölösleges bizalmaskodásra nem kapható, gőg vagy fölényesség sincs benne; nem túlságosan demokrata, de az arisztokratákról senki sem mondott annyi kemény és bátor igazságot, mint ő. Igaz, hogy ezt tette a nagy pénzemberekkel, a kis és nagy zsidókkal és a demokratákkal is. Egyéniségéről egy- nemrég megjelent könyv adta a legjellemzőbb rajzot. Jászai Mari, aki Emlékirataiban barátjairól és ellenségeiről, kicsinyekről és nagyokról egyképpen a kicsinylés, harag vagy megvetés hangján szólt, szinte egyedül csak Herczeg Ferenccel tesz kivételt. ,Jóleső nyugodtság száll szívembe — írja — Herczeg társaságában. Teljesen ellenkező lélek, mint én, de megnyugtató. Nyugodt, világos elme, fennkölt gondolkozás és mindenek felett jó ízlés. Ha elgondolom, milyen más lett volna életem folyása, ha egy ilyen ember szeretett volna, mint ő. Milyen magasságba emelne fel engem testestül-lelkestül! Még így is milyen jó, hogy ő van az életemben. Még így is erkölcsi tengelye lett az életemnek. Jólesik tudnom, hogy megvetne, ha komiszságot vagy ízléstelenséget követnék el. Öntudatlanul apellálok az ítéletére, ha cselekszem. Sejti-e vajon, hogy mim nekem? Becses barátság.” Herczeg Ferenc még Jászai Marit is tiszteletre tudta ragadni maga iránt: ez a legnagyobb sikere neki, az embernek. De nem meglepő azok számára, akik jól ismerik. Az életét diszkréten és finoman élte, de művész és úr módjára fenékig kiélte. Ő is elmondhatja magáról, hogy nincs már újság a számára, nem igen kíváncsi semmire, mert mindenütt volt már, és mindenünnen visszajött pihenni. De azért nem lett embergyűlölő, s habár a természetet és az állatokat nagyon szereti, mégis úgy találja, hogy az ember többet ér, mint az egész világ. Innen van, hogy írásaiban is főleg az ember érdekli s innen van emberteremtő ereje és kedve. (...) És a székely kapus, pirosfedelű, magyar stílű házban sokszor reggeltől estig dolgozik a munka szent hevületével és a dolgos ember roppant munkabírásával. Arra a kérdésre, hogy a nap melyik szakában szeret leginkább dolgozni, így felelt: — Azelőtt inkább éjszaka dolgoztam. Ez akkor volt, amikor napközben nagyon igénybe vett a társadalmi, a politikai, a kaszinói vagy a magánélet. Most sohasem éjszaka, hanem mindig nappal, délelőtt vagy délután, sokszor egész nap, aszerint, hogy mennyire kötnek le a gondolataim, vagy hogy menynyire érdekel egy téma kidolgozása. Talán azt mondhatnám, hogy elvben délelőtt dolgozom leginkább. Ilyenkor foglalkoztat legjobban egy-egy megírandó cikk, regény vagy színmű alapgondolata, és mert jegyzéket nem szoktam csinálni, ilyenkor elgondolom mindazt, amit le akarok írni. Maga az írás sokszor nagyon kifáraszt, és mert minden írásomat legalább kétszer írom le saját kezűleg, néha valóságos írógörcs fogja el a kezemet. A kéziratokon néha még változtatok, és csak akkor gépelem le. Ebben a formában aztán végleges a szöveg... Egyegy regeny megírására egy- egy hónapra van szükségem, de akkor naponta tizennégy órát is dolgozom. A regényeim nem nagy terjedelműek; félek, hogyha hosszabbra nyújtanám, terjengős lennék. Háromszor írja le a kéziratait! Ez is klasszikus módszer, a műgond és az írói lelkiismeret módszere, és csak így válik lehetővé, hogy az írás igazán végleges legyen. És pedig a halhatatlanság értelmében végleges. Azaz örökkévaló. (Vége) Surányi Miklós Megnyílik az új Országház épülete Már Pozsonyban a reformkori országgyűléseken javasolták, hogy Pesten, az ország leendő fővárosában épüljön állandó és méltó épülete a magyar törvény- hozásnak. Amikor 1848-ban megnyílt a népképviseleti országgyűlés, jobb híján a Vígadó épületében tartotta üléseit. A szabadságharc bukása után egy ideig nem volt szükség épületre: nem volt alkotmányosság. 1865-ben az újra összeült törvényhozó testületnek a Nemzeti Múzeum épülete adott otthont, de akkor már épült Ybl Miklós tervei alapján a — ma már — réginek nevezett Országház palotája, melyet csak ideiglenesnek szántak a képviselők. Már 1880-ban törvény született a végleges épületről, hosz- szas viták után a helyszínt is kijelölték a Tömő' — ma Kossuth Lajos — téren. A pályázatra húsz terv érkezett be, a bizottság Steindl Imréét találta legjobbnak. Az építkezés 1885-ben kezdődött, 1894-ben tartották a bokrétaünnepet. 1896-ban, a millenniumi ünnepségek alatt egy alkalommal már ülésezett benne a törvényhozás, de a Duna-parti palota teljesen csak 1902-re készült el. Október 8-án nyílt meg hivatalosan is az ország egyik szimbólumává nemesedett épüleL Az író Herczeg Ferenc évtizedeken át belülről is ismerte a T. Házat, kicsit szarkasztikusán jegyezte fel a pazar termekről: „Kár, hogy a teremhez való embereket is nem a művész tervezte, mert így gálád ellentmondás keletkezett a keret és a tartalom között.” Pogány György
