Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. OKTÓBER 8.. SZOMBAT Fábián Gyula „Mi ne győznénk... ?” Amikor a szomorúság elkedvetleníti az embert, szinte lázasan és mohón az irodalomhoz menekül, ha már ott sincs elegendő vigasz, akkor a Bibliához. Segesvár előtt írta Petőfi „...hisz Bem a vezérünk...” és elveszett az ütközet, eltűnt a költő, s ez volt a legsúlyosabb veszteség. Köny- nyezve kereste „fogadott fiát” a tábornok, mert vele, mintha a hadiszerencse is elpártolt volna tőle. Mi most még csak igazi csatát sem veszítettünk. Szorongva számolgatjuk azt is, hogy az óriások nemzedékéből egyetlen lélek sem élte át a nagy formálódás korát, hiszen milyen jó volna Illyés csillapító bölcsessége, Veres Péter népben-nemzetben gondolkodó látása a holnapról, Németh László szorongások között is igaz értelmezésű tanácsa, és most csak a legkésőbben távo- zottakat említettem. „Óh, mely sokan elaluvának...” De hol is tartunk? A Fáraó mindig és újból nehezítteti az igát, már a polyvát is a tarlón kell gyűjteni a téglavetéshez, de a nép nem akar tudni a „küldöttekről”, akik meg akarják szabadítani. Csakhogy nincs is többé Fáraó! A magukat győzteseknek hivő, egy régi rendszert újra plántálni óhajtók maguk is valami elrévedésben gondolkodnak (az elrévült ember nincs egészen magánál), azt beszélik be maguknak: még egyszer visz- szaállítható a szocialista világuralom. A révülethez a dobverők és körtáncosok ezt táplálják a körön belül a hatalom birtokosainak és a körön kívül a megté- vesztetteknek. De hogyan is készül az új liberálszocializmus? Lemondással, tűréssel, hallgatással, akinek ez nem tetszik, jön a fenyítés. Elvégezték a második szalá- mitaktika-kurzust is: mindenütt beépültek, ahol a népi-nemzeti tömörülés volt, s adott jelre robbantottak. A szétforgácsolt erőkkel legkönnyebb leszámolni. Gondoljunk a török kori végvárakra. Bécsből érkezett a biztatás: utolsó szál emberig kitartani ! Felesleges volt. A török egyre vadabbul állta bosszúját Szolnok, Temesvár védőin. Apró, szétszórt csapatonként emésztődött fel a nemzet ereje. A török hadak pedig ilyen apró ellenállások miatt mindig megkésvén, Bécs nevetett, megmenekült. Új esztendő, új várak, új biztatás: utolsó szál emberig és egyszer csak nem volt hadra fogható magyar hadsereg, a „felszabadításhoz”; spanyol, vallon, német, olasz zsoldosoknak kellett jönni, akik végigrabolták és öldökölték a hadszíntérré tett szerencsétlen Magyarországot. A szalámitaktikát bizony jóval előbb kitalálták, Rákosi—Kádár csupán tökéletesítették: szovjet szuronyokkal, hiszen jóvátételi munkába tízezreket küldött az első moszkvai pártpasa, Rákosi úr, 1956 után csupán a nemzetközi nyomás akadályozta meg, hogy újra százezrek kerüljenek szovjet táborokba. Voltak így is szép számmal, akik fenyítésképpen odajutottak. A legújabbkori szalámitaktikához már nem voltak segítő szovjet elvtársak. De volt vidéki szervezettség és városi sejtrendszer, ezekhez a távolból vezényelt sajtó, akik idegen hatalmi érdekekből megfizetetten ámították a népet: mit is akarhatnak azok az idejétmúlt nacionalisták, mikor a mi célunk Európa! És milyen mákonyosan, beetetetten ismétlődött a jelszó. Elhitték. Sokan, sajnos elegen ahhoz, hogy győzzön az új kommunista férchatalom. Aztán megszólaltak, vagy súgtak mindig erős takarásból a rejtett irányítók. A nagy Konrád vezér kirukkolt: (egyet annak idején Lehel agyoncsapott!) kábítószert akár minden fiatalnak! (Hulljon a magyar, neki mit se számít). Iván úr, a Pető családból, a két párt koalíciójának legfőbb mozgatója (talán bánja már?), naponként rosszallja a többségiek parancs nem teljesítését, de ördögi ésszel vezényli a sajtó „beosztottainak” teljes hatalomátvételét, együtt a médiatörvénnyel, amely mozdíthatatlanná akarja bebetonozni az uralomra jutottakat. Végül a legfőbb parancs osztogató, Békési a vaskezű, (volt már egyszer, nem is olyan régen egy másik, Gerőnek hívták, s lehet, hogy még van, aki emlékezik tetteire?!) gazdasági főnök, aki nadrágszíjat húzz! felkiáltással rendezi az országot. Nyugdíjasoknak csönd! — ugyan tudjuk, hogy sokan ide szavaztatok — tessék meglapulni, mert nem bizonyos az az elhamarkodott bejelentés az emelésről. Munkások, zsíros kenyér egy ideig, (ki tudja meddig?) a tőkések nem az MSZP oldalán sorakoznak. Parasztok, számukra még ígéret sincs, különben is ők vesződnek az új tulajdonnal, de úgy kell nekik, miért léptek ki a nagynevű magyar kolhozokból? És e hármas nyomán rátelepszik a magyar társadalomra a nehéz csönd, s ha ez megüli a népet, zavartalanul működhet a „pártépítés”, amely már tudjuk: a terror kiteljesedésének biztosítéka. Idős, ijedt ismerősöm, amolyan anyókásan hiába mondja már: „megsajnáltam azt a szegényt ,koronás fejű’ elnököt, aztán rászavaztam, de hogy bánom!, mint a harmadik házasságot, amelyiknél a két első jobb volt.” Magyarán, későn ugyan megnyílt a látása sokaknak, de az eljátszott lehetőséget, a szegfűs papírra tett bizalmat nem lehet úgy visszacsinálni, mint amilyen könnyelműen odahelyezték. Ilyen előzmények után akkor vakmerő bizakodás azzal kezdeni, hogy mi ne győznénk! Tessenek már kissé gondosabban figyelni a valóságot! 1. Az egyházakba naponként belerúgnak, s ne felejtsék, kihalóban vannak a békepapok, akik a régi rugdosást a párt gondoskodásaként nyugtázták. Az egyházak tehát eszmélnek, jogaikat már nem csak alázatosan kérik, de követelik is. És elkezdődött a tanítás is, új nemzedéknevelés, szerencsére ebből kimaradnak lojális főpap uraságék. 2. A munkások pohara betelőben. Nincs új munkahely, mert nem jön a tőke, Európa nagyítóüvegen keresztül figyeli a magyar politika alakulását. Ózdon, Miskolcon, de annyi más helyen nem segített senki, és ahogy felmérjük, szándékában sincs az új uralomra kerülteknek, elég a maguk ingatag helyzetét tákolgatni. 3. Az emberekben, százak- ban-ezrekben-tízezrekben feltámadt a lelkiismeret, az önvád, a szégyenkezés: hát ezekre szavaztam én? Önhibáját mindenki restelkedőbben vallja meg, de ez az önvallás elkezdődött. 4. A koalíció közös lovát pedig egyre többen úgy értékelik (belül és még eltitkoltan): mi nem ilyen lovat akartunk. De folytassa ki-ki a maga helyén az összegezést, mert magam azért hoztam e példát, hogy mindenki mérlegeljen, mert felelős tetteiért. Mindenki, a maga helyén! Valami változás tehát elkezdődött. Ebből táplálkozik a reménység, hogy mi ne győznénk... Itthon mégis mi magunk vagyunk a többség! Még úgy viselkedünk, mintha nem tudnánk. A világ és különösen Európa, szigorú szemekkel figyeli a bolsevik mesterkedéseket. Van oka a félelemre, az első kiszemelt földrész volt, amelyet a sztálini stratégia először akart teljességében birtokba venni. Egyébként pedig a teljesen összeomlott erősséget sokkal nehezebb újraépíteni, mint újat formálni. Már pedig a nagy „szakértők” csak ott tudják folytatni, ahol egykor abbahagyták. Abból pedig csőd és pusztulás lesz. Óvjuk magunkat az újabb omlástól. Egyre többen vagyunk a megmaradás hívői, csak most az a legfontosabb, hogy mielőbb megtaláljuk egymást. F odorock F odor Gábor, aki tinilányok kedvenceként sokkal inkább lett híres semmitmondó mosolyáról, mint intellektuális megnyilatkozásairól, megint lépett egy nagyot. Olyat, amilyenre annak idején a Fideszben nem volt túl sok alkalma. Orbán Viktor, Szájer József vagy Kövér László mellett. Ott ha igazi lezser fiatalt kerestek valami póznélküli protokollhoz, sokkal inkább választották a csehszlovák börtönt is megjárt, kölyök- vigyorú, farmeringes Deutsch Tamást, számbaveen- dő politikussá kinőtt legényt, mint a jelenlegi kormány SZDSZ-sütetű szépét. Tulajdonképpen nem is lényeges, Fodor Gábor lépett-e vagy sem, mikor és hová, mekkorát, hányat és mennyire lefelé. Ami viszont lényeges: személyében a magyar kultúra és tudomány hivatalosan legfőbb közjogi méltósága lépeget. Egy ilyen, egykor — talán nem is olyan rég — fontos poszt betöltőjétől már csak az elmúlt idők reflexei miatt is elvárná a legalább átlagos kultúrával rendelkező honpolgár, hogy időnként mond valami okosat, s ha nem tud, akkor intelligens képet vágva sokatmondóan hallgat, homlokát elgondol- kodtatóan ráncolva néha méltóságteljesen bólint, vagy bármi hasonlót tesz. Nem fitogtatja tájékozatlanságát Dabas-Sári esetében, amikor kijelentette, hogy „az ügyben tájékozódnia kell”, holott még az átlagos újságolvasó is ismerte unos-untalan minden részletét a történeteknek (hála a szorgalmas médiumoknak). Ez persze nem jelentheti azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia legfőbb 'kontrollőre ne szerethetné a kemény rockot vagy bármelyik könnyűzenei műfajt — hiszen (bár ez azért nem egészen ugyanaz!) hallhattuk Melis Györgyöt is magyamó- tát énekelni — vagy akár azt, hogy a kultuszminiszter fürdőszobájában ne fü- työrészhetne hamisan slágereket. Azt viszont feltétlenül, hogy legalább hivatalos megnyilvánulásaiban őrizze meg a kultúra valós és tárcája vélt méltóságát. —^ Tudjuk, hogy a „szép szőke herceg” nagyon szeret szerepelni. Vigye el a kánya, aki tűri, bánja — mondja a magyar. Ha már az Istent helyettesítő liberalizmus ebbe a pozícióba tette, hadd szerepeljen. Beszéljen tanévnyitókon, avasson óvodát, tartson előadást az akadémikusoknak (megérdemlik), olvasson fel előre megírt szövegeket és mosolyogjon, mosolyogjon szépen. Adja el magát a lehetőségei nyújtotta — és ezekhez méltó keretek között. De könyörgöm: ne adja el magát (az általa megszemélyesített posztot) rágógumiért! Ne vegyen részt elképesztően primitív színvonalú, a Trident rágógumigyár alternatív cukormentes rockkoncertje (mi az ördög akar ez lenni?) alkalmából rendezett kötetlen hangú sajtótájékoztatón, ahol nem is ő volt a „nagy szám”, hanem a Music Tv jog- ging(szerű) nadrágos, tri- kós műsorvezetője. Az istenért, kultuszminiszter! Ne adjon lehetőséget arra, hogy olyan fotókat közölhessenek a lapok, amikor a festett hajú ifjú műsorvezető lefelé fordított kézfejjel (!), egy dobszerelésen áthajolva ereszkedik le a magyar tudomány és kultúra címzetesen első emberéhez! (Nem a cenzúrára gondolok, hanem arra, hogy vegyen órákat protokollból és viselkedni tudásból!) Ha önmagát jól megérdemelt helyére is tette és nem kívánja el a kötelező tiszteletet egy bármekkora nézettsé- gű könnyűzenei adás megcsinált figurájától, tanulja meg elvárni azt annak megszemélyesítőjeként, amit képvisel... És végezetül: ha valaki nem is tud (messze visszamenő) elődei vagy akár közvetlen váltótársa, a nemzetközi tekintélyű akadémikus színvonalán megszólalni, legalább nézze meg, amiről beszél! A z MTV egy rétegigényt kielégítő (ebben színvonalas) szórakoztató adó. Erről olyat mondani, hogy „fontos kultúrateremtő és ízlésformáló médium”, több mint tájékozatlanság. Amennyiben pedig ezt saját meggyőződéseként hangoztatta, kérdem én: mit fog mondani legközelebb ott, ha netán meghívják a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Könyvkiadók Egyesülete vagy a Képzőművészek Szövetségének valamelyik ülésére? Csak nem ugyanezt?!? Szekeres László — Na, és változatlanul fennáll az a panaszom, hogy megint nem tudtam megvenni a gyógyszert, amit múltkor felírt a doktor úr Jelenszky László rajza
