Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-01 / 204. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. SZEPTEMBER CSÜTÖRTÖK A madéfalvi veszedelem és a székely autonómiák Imreh István új kötetének ürügyén A MADÉFALVI VESZEDELEM UTÁN, 1764- BHN A IIABSBURG-ILVTALOM AZ ERŐSZAK- KAI. HATÁRŐRSÉGRE SZORÍTOTT NÉPET, AZ ÁLDOZATOT ÜLTETI A VÁDLOTTAK PADJÁRA. A BÜNf'ENVÍTÖ BIZOTTSÁG BŰNÖSÖKET KÍVÁN ELŐÁLLÍTANI. A GYANÚBA FOGOTTAK, A TANÚSÁGTKVÖ CSÍKI SZÉKELYEK VALLOMÁSAIT A TAPLOCA! JEGYZŐKÖNYV ÖRÖKÍTI MEG. ENNEK MÁSÁT KÍNÁLJUK TÖRTÉNELMÜNKET HÍVEN MEGIDÉZŐ EMLÉKIRATKÉNT OLVASÓINKNAK. IMREH ISTVÁN Veresegyház és Szada Pásztor Pál monográfiája — Színszékely vagyok, amivel büszkén eldicsekednék, de egy szlovák cselédlány fiától, Petőfi Sándortól tanultam magyarságot — jegyeztem fel Imreh István profesz- szor meghökkentően szép mondatát a Litea Könyvszalonban új kötetének bemutatóján: „Látom az életem nem igen gyönyörű. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve 1764 ” (Kriterion) című munkája már a sokadik abban a sorban, amivel a nagytekintélyű történész, a kolozsvári Bolyai Egyetem egykori tanára, népe előtt tiszteleg, évtizedek óta a székelységgel foglalkozó munkáival. (A legfontosabbak például: „Székelyek a múló időben”, „Székely falu törvénye”, „A rendtartó székely falu”, „A törvényhozó székely falu ”) vagy ahogyan a tanár úr mondta: — Én 1942 óta gyűjtöm a történetét e csodálatos katlannak, a székely- ség katlanának. Az ő történetüket kell megírnom, annak a közösségnek minden feljegyzésre méltó cselekedetét, amely engem is szült, s amelynek én elkötelezettje vagyok amíg élek. Nem elmagyarosodott nép a szé- kelység, ahogyan ezt mostanában elhitetni akarják, ez a nép magyar. Ahogyan Tamási Áron fejezi ki: „Székely ágon vagyok magyar. ”, Szabédi László fogalmazásában pedig: „Székely a nevem, marosszéki magyar vagyok. ” Mindemellett még a tetejébe mi európaiak is vagyunk — folytatta a professzor — hitünkben, szellemiségünkben és még cselekedeteink tanúsága szerint is. A feudális világtól kiváltságot kaptuk a szabadságunkat, de ennek fejébe szolgálatot követeltek tőlünk; a határok védelmét. Ezt tisztességgel ellátta a székelység évszázadokon át, mindaddig amíg Mária Terézia ezt meg akarta „reformálni”, és így szabadságunkat nem ismerte el. A birodalom homogenizálni és centralizálni akar mindig, nem bírja a másságot, a mi kis világunk törvényeit. Ezért lettek a székelyek a megalázottság fiai 1764-ben, ezért gyilkolták le a falu lakosságát, ágyúkkal támadva az alvó emberekre. Madéfalva nekünk székelyeknek szimbólum. A hatalom, az erőszak pac- kázásának szimbóluma a kisemberrel. — Hogyan találta meg professzor úr az eredeti jegyzőkönyvet, amit a könyvében most közzétesz, hiszen évtizedek óta ez senkinek sem sikerült? — Nem tekintem magam rendkívül módszeresen dolgozó embernek, de a történeti kutatásaimban igyekeztem bizonyosfajta folytonosságot, kohéziót megőrizni. A székely falutörvények, falujegyzőkönyvek, faluszámadások, mint új forrás kellettek ahhoz, hogy a paraszti élet mindennapjaiba, az intézmény, az alakulattörténet problémáival megismerkedjek, belemélyedjek. Új szemlélet, új forrást követel. Azért vizsgáltuk meg Ká- szonszék jegyzőkönyveit Pataki József barátommal, mert ott egy teljesebb alakulat, tágabb keret a szék (mint Magyarországon a megye) vált megismerhetővé. Kászon után Madéfalva hitem szerint azért kellett, hogy mozgásában, a történeti élet viharzásában mutathassa be a faluközösséget, a székek népét. Drága jó Kelemen Lajos, Erdély nagy pozitivista historikusa mondotta: „A történelmi forrást keresni kell ahhoz, hogy megtalálhassa az ember." Ez volt az Unitárius Kollégium csodálatos kéziratgyűjteménye a Román Tudományos Akadémia kézirattárában, ennek lajstromában szerepel a jegyzőkönyv (Kolozsvárott). Az én érdemem csupán az, hogy megkíséreltem kiértékelni, kielemezni, kibányászni a székely életfolyamat újkori menetét, egy nagy esemény kapcsán, s mellékeltem híven, a hűségesen lejegyzett szöveget, hogy lehetőséget kínáljak az olvasónak; hadd alkossanak véleményt ők, hadd jussanak olvasmányos népi életet tükröző nagypolitikát bemutató, a hatalom és a nép ütközését feltáró forrásokhoz. — Professzor úr, ön egy életet szentelt arra, hogy megismerje népének önrendelkezési törvényeit, hagyományait, történelmét. Most a nagypolitikában a két ország Románia és Magyarország alapszerződésének megkötése körüli vitában ismét nagyon időszerűvé vált a székelység, az erdélyi magyarság autonómiájának kérdésköre. Ön hogyan ítéli meg az autonómia, hagyományokra építkező lehetőségeit? — Ha európai hasonlatos- ságú a székely közösségeiben szabadparaszti hagyományaiban, a közösségből kikovácsolódó autonómiák nem székely ritkaságok, hanem a bibói szóval jelzett: „A szabadság kis köreinek sokaságai ”, amelyeket tágabb területi jogrendszerbeli autonómiák fognak egybe. Van tehát hagyománya a székelység önrendelkező, önigazgató életvitelének. (Valóban elmondhatom, hogy egy életet töltöttem el azzal, hogy ezt földerítsem, formáit kikutassam). De két dolgot szeretnék hozzátenni: az első az, hogy Erdélyben (tágabb körből most nem hozok példákat) a szászok közösségei ugyanúgy hordozói voltak egy ilyen közösségi hagyománynak, és a román paraszti közösségek, jogközösségek ugyancsak ezt az autonómiát éltették: román pásztorközösségek, Breina, Fogarasi Bojárok Közössége. Rá kellene döbbenteni a románságot arra, egyszer már, hogy itt nem szeparatizmus, hanem egy emberre szabottan identitásdédelgető, melengető közös társadalmi forma gyakorlatáról van szó, ami számukra is csak jót hozhatna. Másodsorban mi székelyek is elfeledkezünk arról, hogy e privilégiumnak — mégha az nem is volt jaj de milyen sokat jelentő — ára van. Meg kell határozni azokat az ellenértékeket is, amik az önigazgató autonóm szerkezet előnyeként, fejlődést biztosító motorként, biztonságteremtő forrásként működnek. A románnak talán nem jó az, ha önigazgató és fejlődést biztosító motorként élhet közösségben? A kérdés nem marad nyitott, mert a professzor úr új kötete, ha áttételesen is — a Madéfalvi veszedelem jegyzőkönyve — 1764-ből — erre is választ ad. A veresegyházi születésű és Kisnémedi plébánosaként nyugdíjba vonuló, s ismét Veresegyházra költöző papi embernek nem ez az első kiadott helytörténeti munkája. Kisnémedi 900 éve címmel 1964-ben látott napvilágot kismonográfiája. Veresegyház és Szada történetére vonatkozó kézirata is már készen volt 1952-ben. Végül most, 1994-ben megjelentette a Pszicholingva Kiadó Bt., melynek székhelye Szadán található. A kiadó rendkívül korrekt módon járt el, mert az előszóban ismerteti a kézirat útját, illetve lappangásának idejét. A kiadásra kitűnő alkalom is kínálkozott, ugyanis 200 éve, azaz 1794-ben építették újjá Szadán az ősrégi katolikus templomot. A mű azonban csakis az. 1952 előtti irodalomra támaszkodik. Márpedig éppen az elmúlt 40 évben születtek jelentős művek Pest megyére és a két településre nézve. Önkéntelenül felvetődik tehát a kérdés, mi indokolta ennek a füzetnek a kiadását? Legelőször is az indokok között említsük az erkölcsi elégtételt. A kézirat már 1952-ben is megjelenhetett volna, sok értéket hordoz ugyanis. Tiszteletet érdemel az az ember, aki igen vészterhes időkben a szülőföld szeretetétől hajtva annak történetével foglalkozik, hogy másokkal megismertetve a szőkébb pátriát felébressze iránta a vonzódást. Másodszor említsük meg, hogy egyházi ember lévén, a szerző messze magasan képzett volt egy helytörténeti mű megírásához, mint mondjuk a korszak újdonsült, marxista nevelésű falusi pedagógusai. A szerző képzettsége természetesen egyházi irányultságú és ebből származik minden előnye is, meg abból, hogy a váci püspök levéltár- és könyvtáranyaga teljes egészében a rendelkezésére állt. Pásztor Pál jelen művében nem ad összefüggő helytörténetet, mintegy csomópontokban megragadva mutatja be a két település életét az évszázadok során. Ez a mozaikszerűen összerakott kép nagyon izgalmas és a szerző mesélő kedve olvasmányossá teszi. Megismerkedhetünk a községek első okleveles említéseivel, neveik magyarázatával. Világi birtokosok (Reichelek, Rozgo- nyiak), majd egyházi birtokosok (váci püspökség, nagyváradi káptalan) kezén van a két község. Templomaikat, malmaikat, bővizű kútjaikat említi oklevél 1492-ben, a mostanra elhí- resedett veresegyházi tavat pedig már 1430-ban is régi halastónak -nevezték. A török hódoltság korából származó adólajstromok egyéb összeírások alapján mutatja be az életszínvonal hanyatlását. Ezt követi a török kiűzésének ugyancsak pusztulással járó korszaka. Majd ennek tetejébe a dicsőséges kumc szabadság- harc, amelyik azonban tovább emésztette a haza népének életét és életerejét, valamint gazdaságát. Bőven szó esik a reformáció és ellenreformáció háborgó korszakairól. Megismerkedhetünk a gyülekezetek és templomok sorsával, míg végre a XIX. század vallásilag türelmesebb, nyugalmasabb korszakához érkezünk el. Végül az 1848—49-es forradalom és szabadságharc helyi eseményeivel záródik ez a kismonográfia. Ajánlom figyelmébe a táj népének. ¥ Jat éve nekünk, ak- iJ kor elsőéves budapesti bölcsészhallgatóknak Király István tartotta a Bevezetés az irodalomtudományba című előadást. 1988-at írtunk. Király István akkor már nagybeteg volt. 1989-ben értesültünk a halálhíréről. A leíró magyar nyelvtan rejtelmeibe Rácz Endre tanár úr avatta be az alsóbbéveseket. Eltelt néhány év, és nemsokára hallottuk a hírt: elhunyt Rácz Endre. Tragikus halála mindenkit megrázott. Tanáraink közül mind többen mennek el. Most a szombati újságból tudhattuk meg, hogy elhunyt Tárnái Andor irodalomtudós, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem Bölcsészettudományi Kara, régi magyar iroda- i lomtörténeti tanszékének vezetője. Tárnái Andor elméleti ember volt, a legszívesebben és legotthonosabban lélekben a középkori könyvmásoló szerzetesek világában mozgott. Halk szavú emberként, halk szavú tudósként és tanárként ismertük: előA régi magyar irodalom szerelmese volt Emlékezés Tárnái Andorra adásán nagyon oda kellett figyelni rá, hogy halljuk a szavát. Nézem az aláírását a leckekönyvben, keresem a polcon „A magyar nyelvet írni kezdik. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon” című könyvét; kézbe veszem A magyar irodalom története című sokkötetes akadémiai munka két kötetét, amelyeknek több fejezetét is ő írta, belelapozok az Irodalomtörténeti Közlemények egyik számába, amelynek szerkesztőbizottsági tagja volt. Legutóbb a berlini Humboldt Egyetem Hungarológiai Szemináriumában dolgozott egyelőre utolsó vendégprofesszorként. Hány fiatallal megszerettette a régi magyar irodalmat! Egyszer ült a karosszékben és arról mesélt, hogy melyik tanítványa milyen archív anyagot fog feldolgozni. Tárnái Andor hatvankilenc évesen ment el közülünk. Emlékét megőrizzük. Tóth Szilárd Ónody Éva Horváth Lajos Megrendezték az első bábosképző alkotótábort augusztus elején az erdélyi Magyarfenesen. A tábort a torda- szentlászlói általános iskola, a Fenes-völgyi Település Szövetség, a Magyar Bábosegyesület és a Magyar Művelődési Intézet szervezte Rokonyi Iván felvétele
