Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-28 / 227. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP LATOHATAR 1994. SZEPTEMBER 28.. SZERDA Benedek István A „Kanadai Magyarság” nyomában (I.) A fontosabb napi híreket megtudom a Pest Megyei Hírlapból, más hazai lapot az utóbbi időben nem olvasok. Minek bosszantsam magam a sok mellébeszéléssel? Időnként azonban elkerül hozzám egy-egy nyugati hetivagy havilap, ezekből sok érdekes dolgot tudok meg, amiről itthon a lapok hallgatnak vagy egészen más szellemben nyilatkoznak. Tettem már erről említést máskor is, szándékomban áll a jövőben is felhasználni és továbbítani a tanulságaikat. Különösen kiemelkedő a müncheni Nemzetőr és a Kanadai Magyarság tájékozottsága és színvonala, de a többi közt is sok az értékes. Rendszertelenül és persze nagy késéssel kapom kézhez a lapokat, ahogy épp az eszükbe jutok vagy a remittendájuk lehetővé teszi, mindenesetre így is köszönöm. A mostani lap például, amelyről beszélni óhajtok, a Kanadai Magyarság 1994 augusztus 13-i száma, tehát közel egy hónapos hírekről tudósít, cikkanyaga ennél is idősebb. Ez a legkevésbé sem zavaró: nem az eseményekre vagyok kíváncsi, hanem a szellemiségre. S ahol az eseményekre, ott arra: mi az, amit már egy hónapja tudni-látni lehetett, mi s hogyan valósult meg belőle? A híranyagban természetesen a szerb hadi helyzet áll az élen, az egymást öldöklő testvérháborúval és a tétovázó ENSZ-szel. A lényeg azóta sem változott, idézni csak a Frankenstein-hasonla- tot érdemes: „Milosevics kreálta Kara- dzsicsot két évvel ezelőtt; a szörny azóta erőre kapott és most nem egedelmes- kedik többé.” A következményeket ismerjük (gyilkolás, fosztogatás, menekülés, „az ENSZ közegek aggódnak”), még csak kilátás sincs arra, hogy ennek válamikor vége, s pláne jó vége lesz. Egy másik cikkből megtudjuk, hogy Észak-Koreának öt atombombája van, újabb öt készülőben, fenyegetésül az USA ellen. Bármilyen messzire esik tőlünk Korea, személyes magyar emlékek fűznek bennünket ahhoz a tán nyolc évig is elhúzódó iszonyathoz, ami megmutatta, hogy az USA hatalma véges és a testvérgyűlölet végtelen. Még csak az első oldalán vagyunk az újságnak, már négy csoportosulás (nemzet? faj? állam?) adja tanújelét annak, hogy minden békéltetési kísérlet vagy ígéret egyszerűen hazugság, legjobb esetben önámítás. S még nincs vége az oldalnak, hát még a teljes újságnak. Az 52 milliós, Franciaország nagyság- rendű Ukrajna gazdasági csődben vergődik, de „a kommunistáktól dominált ukrán parlament” elutasítja a Nemzetközi Pénzalap 700 millió dolláros segélyét. Miért? Csak. Hazai viszonylatból jól ismerjük ezt a stratégiát: „a kommunistáktól dominált parlamentnek” nincsenek anyagi gondjai; a többivel meg ki törődik? Egy tárgyilagosan megfogalmazott mondat kommentár nélkül közli, hogy „Magyarország lemondja az 1996-os expót”. Egy másik hír Kohl kancellárt bukással fenyegeti az ex-kelet-németországi kommunisták nevében, akiket a Nyugat ma is milliókkal (milliárdokkal?) támogat. A gyűlölet, íme, az azonos népfajok, az „árják” közt is elevenen él. Az argentin bombamerényietek hátterét mindenki másképp magyarázza, a valódi tetteseket valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Kubából a kétségbeesett menekülés a tengeren át még mindig tart, tisztázatlan indokolással és bizonytalan reménykedéssel: vajon ha a tenger nagylelkű, nagylelkű lesz-e Amerika is? A hírben engem az lepett meg, hogy 1980-ban (tizennégy éve!) 125 000 kubai menekült özönlötte el a floridai partot. Háromnegyede az ’56-os magyar kivándorlóknak. Bizony nem emlékeztem rá. Cso- da-e, ha külföldön mit se tudnak Trianonról, ’56-os forradalmunkról? Hát még arról, hogy itt éppen kommunizmus van-e vagy demokrácia? Clinton új börtönökre és 100 ezer új rendőrre 32 milliárd dollárt akar fordítani a bűnözés megfékezése érdekében. A lakosság, jobb- és baloldal egyaránt fölösleges pénzpocsékolásnak tartja: erőszak az erőszak ellen semmit sem fog használni, „a problémát csírájában kellene orvosolni”. Szép, nem? Egymondatos hír arról, hogy Horn Pozsonyban bocsánatot kért a szlovák államfőtől, illetve Szlovákiától „a Magyar- országon élő kisebbségeket ért sérelmekért”. Ezt Michal Kovác szlovák államfő mondja, és nem fűz hozzá semmit. Nem jut eszébe semmi. Elégedett. Van még több is, de érjük be az első oldalról ezzel a megrázó hírrel: „Az ENSZ jelentése szerint jelenleg 49 millió menekült keres új hazát a világban.” Csonka-Magyarország lakosságának az ötszöröse. Es nem vagyok bizonyos abban, hogy az ENSZ az Erdélyből, Felvidékről, Vajdaságból menekülőket is számon tartja. Lapozzunk. A második oldalon megtudjuk, hogy megjelent a Pegazus első száma, egy 48 oldalas, igényes havi irodalmi folyóirat K. Tóth Sándor szerkesztésében, Torontóban, előzetesen pedig megalakult a Magyar írók Világklubja, amely minden magyar tehetséget össze akar fogni, és lapjában helyet adni mindazoknak az írástudóknak, akik másutt nem találják a helyüket. Az embernek megmelegszik a szíve ennek olvastán: nincs hát veszve a magyarság, ha idehaza cudarul áll is a dolga, az emigráció íme meglobogtatja a magyar zászlót. így gondolhatja a cikk írója is, FI (alighanem Fáy István), de búsan teszi hozzá, hogy az egy-két évtizede még virágzó folyóiratok sorra beszüntették működésüket vagy épp hal- doklanak, mert kiöregedett az alkotó és az érdeklődő régi nemzedék. S bizony félelem szorítja össze a szívemet, hogy ha az új kormányzat eldobta magától a 15 millió magyar gondját, akkor a felnövő új nemzedék már nem fog törődni a magyar Pegazussal, nem fog eljárni a Világklubba sem, hiszen miért is, miért is, miért is? És valóban, másik írás beszámol egy nyugat-pennsylvaniai rendezvényről, évente tartott lelkes magyar piknikről, ahol magyarosan lehet enni, inni, vásárolni, de „a résztvevők egy része már csak töri a magyar nyelvet”. Büszkén viselik a Magyarországról hozott díszesen hímzett ruhákat, Hungary felírású trikókat, sapkákat, jelvényeket, és bizonyára jókat esznek, isznak, talán szívfájdítóan dalolnak is. E zen az oldalon a továbbiakban csak hirdetések, gyászjelentések és meghívók vannak. Érdekesek ezek is, de lapozzunk tovább, mert a lényeg még hátravan. A Kommentár című rovatot ez alkalommal a New York Timestól átvett interjú tölti ki, amelyet Abe M. Rosenthal készített Budapesten Horn Gyulával. Rendkívül érdekes írás, érdemes volna teljes terjedelemben közölni. Legalább ennyit: „Amíg hallgattam őt — írja A. M. Rosenthal —, döbbenettel és csalódással kevert érzelmek töltöttek el, hogy éppen ez a politikus ül most a miniszterelnöki hivatalban. Az volt az érzésem, mintha a kevéssé sajnált, nemrég elköltözöttnek a kísértete lenne az, aki hozzám szól. Ezért tettem föl a kérdést: Nem lepi-e meg Horn Gyulát, hogy ebben a hivatalban ül? Utóvégre ellenszegült az anti- kommunista forradalomnak, szolgált a milíciában, amely összefogdosta a felkelőket, akik saját országuk kommunista kormánya és a megszálló szovjet hadsereg ellen harcoltak. Azután évtizedeken át a kommunista vezetőség egyik vezető tagjaként szolgált. Külügyminisztere volt a kommunista kormánynak, amit Magyarország, első szabad választásán, négy esztendővel ezelőtt kiebrudalt.” ■ El kell ismerni, hogy Abe Rosenthal, aki korábban a New York Times szerkesztője volt, jelenleg sztár kommentátora, s nemrég a szibériai Gulagban szerzett megrázó tapasztalatokat, el kell ismerni, mondom, hogy sok hazai magyar állampolgárnál tisztábban látja a magyar helyzetet. Örömmel regisztrálhatjuk, hogy a New York Times nem weyere- ken keresztül szerzi be manipulált híreit hazánkról. De mit válaszolt Horn Gyula a kényes kérdésre? „Elmagyarázta, azért segítette a milíciát, mert diák volt akkoriban (!), és erre kényszerítették.” Nem hiszem, hogy Rosenthal „megette” ezt az átlátszó védekezést. Negyven évig volt diák? Szívesen időznék még e kitűnő írásnál, de csak a befejező sorait idézem: „Magyarországon is és szerte mindenütt Kelet- és Közép-Európában az ismét hatalomba ültetett exkommunistákat az ösztön és az önérdek arra ösztökéli majd, hogy bevezessék az állami kontrollt, és azt, ami velejárója, a társadalom korrumpálását és az ő erkölcseiket. A régifajta pártemberek dominálnak majd a kormányzatban, az üzleti világban és a politikában.” Bekövetkezett. K özvetlenül e cikk mellett Habsburg Ottó jól ismert arcképe. Az újság minden számába ír egy jelentős külpolitikai tanulmányt, ez alkalommal az Afrikában ketyegő „időzített bombáról”, amelynek robbanására előbb-utóbb számítanunk kell. Akárcsak nálunk, ott is éppen arról van szó, hogy a jogok, tulajdonok és határok nem veszik figyelembe az etnikai szempontokat. Amerika és Európa erőszakoltan együgyű gondolkodása szerint „ami fekete, az fekete”, holott ahogyan a fehérek, barnák, sárgák, rézbőrűek nem a bőrük színe szerint alkotnak egyetemes birodalmakat, hanem szülőföldjük és nemzeti közösségtudatuk szerint alkotnak egymással megférő vagy összeférhetetlen csoportokat, ugyanígy van ez a feketék között is. Afrikában az országhatárokat mesterségesen hozták létre, ennek pedig hamarosan beláthatatlan következményei lesznek. Furcsa módon nekünk (vagy csak nekem?) az jut eszünkbe, hogy nálunk az időzített bombának még ketyegni sem szabad. Az afrikai veszedelem egyébként nem a jövő zenéje, hanem jelenvalóság. Habsburg Ottó cikke alatt olvashatjuk az ijesztő hírt: „A legújabb tömegtragédia Ruanda polgárháborúja.” A győztes tutszi törzs, a vesztes hutuk vagy a kolerától szenvedő Zaire tőlünk olyan messzi van, mint tőlük a Felvidék, Erdély vagy Kárpátalja, de azért át tudjuk érezni, mit jelent a vérfürdő, a milliónyi menekült, a járvány, amelytől „hullottak, mint a legyek”, és a nem túl bőkezű Clinton elnök 500 millió dollárt irányzott elő a tragédia orvoslására, s amerikai csapatokat küld Ruandába. Az újságíró érzékelteti, hogy célszerűbb lett volna a pénzt meg a csapatokat még a válság elszabadulása előtt mozgósítani. Lehet, hogy az utóbbi öt év monstre mentőakcióin okulva most az amerikaiak igyekeznek elébe menni az eseményeknek: egy esetleges koreai háborúra felkészülve már úton van öt kórházhajójuk, és Kenya kikötőjében is horgonyoznak amerikai hajók. (Persze hogy nem érnek rá akkor kelet-európai csetepatékkal foglalkozni.) Rendszeres munkatársa az újságnak Haas György is, Bécsből. Jelenleg az Ausztria Bank és a vezető magyar kommunisták összefonódásáról közöl ijesztő írást. Pénzügyekhez egyáltalán nem értvén, a cikk ismertetésére nem vállalkozom, csak felhívom a figyelmet arra, hogy a kommunista párt, úgy látszik, nemcsak nálunk állam az államban. Az Állami Számvevőszék vizsgálatot akart végezni á bankban, egyszerűen nem engedték be, a Legfelsőbb Bíróság egyértelmű döntése után sem. S még egy fél mondat a cikkből, kommentár nélkül: „A kommunista összefonódásoknak újabb bizonyítéka volt a közelmúltban az a hír, hogy az NDK vagyonát az Osztrák Kommunista Párt kontójára történő átmentésben döntő szerepet játszott a Bécsben található magyar állami bank...” Ezek után nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy közönséges földi halandónak feltétlenül célszerű Bécsben tárolni a valutáját. Minthogy Bécsben tárolt valutám nincs, ennél jobban izgat az: mit ír a Washington Post a kolozsvári Mátyás-szoborról? „A magyargyűlölő polgármester” elrendelte, hogy „odébb tolják” Mátyás király lovas szobrát, mivel pontosan alatta akarja feltárni a románok „dicső római származását”. Ezzel nekünk nem mond újat, de jólesik tudni, hogy a Washington Post helyesen ítéli meg Fu- nar polgármester tevékenységét. Sőt többet is mond: „Gheorghe Funar, az ultranacionalista kolozsvári polgármester gyors meggazdagodást ígért a gyanútlan befektetőknek, azt, hogy az összeg, amit befektetnek, három hónap alatt nyolcszorosára dagad. Négymillió román özönlött Kolozsvárra, egymilliárd értékű lejt fektettek be. A pénz Funar választási kasszájába vándorolt, a kockáztatók elveszítették pénzüket, az elégedetlenség növekedett. Funar a magyarok ellen izgatott, hogy elterelje a figyelmet” — írja a Washington Post. Ne firtassuk, hogy a számok mennyire hitelesek. Mi is tudunk arról, hogy a Funar-bankháznak tömérdek embert sikerült a tönk szélére juttatni, ez alkalommal nemcsak magyarokat. A cikk írója okozatilag összekapcsolja az egész országra kiterjedő pénzügyi manővert Mátyás király szobrának „odébb tolásával”: az utóbbi botrány talán feledteti az előbbit. Föltevésében lehet valamelyes igazság: a románoknál minden esetben bevált módszer a magyarok elleni izgatás. Sejthető, hogy a magyarok sohasem fogják viszontlátni a Funar-bankba befektetett pénzüket, de hogy Funar pozícióját az sem rendíti meg, hogy saját honfitársait ilyen zseniálisan megkárosította, ez mégis meglepő. Gondolom, már készülnek azok a „dicső” római leletek, amelyeket a Mátyás-szobor alatt rövidesen meg fognak találni. A Kanadai Magyarság első három oldalát ismertettem és kommentáltam, eddig jobbára csak a híranyagot. Több nem fért bele a cikkembe, pedig a java még hátravan: Nagy György, Fercsey János, Gosztonyi Péter, Fáy István, Saáry Éva és mások elemző írásai, Márai naplójának részletei, aztán a köny- nyebb fajsúlyú közlemények. Nem mondok le ezeknek az ismertetéséről, több okból. Először, mert fontos mondanivalót tartalmaznak, amihez a hazai sajtóviszonyok közt nem jutunk hozzá. Másodszor, mert illusztrálni akarom, hogyan látják az óhazát a távolba szakadtak, és hogyan éreznek irántunk. Harmadszor, mert példát akarok mutatni arra, milyen sajtó nincs Magyarországon. Vajon a szándék, a tehetség, a pénz vagy a lehetőség hiányzik hozzá? Talán mind a négy. (Folytatjuk)