Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-21 / 221. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. SZEPTEMBER 21., SZERDA Kántor Sándor születésének 100. évfordulójára A magyar fazekasság seregszemléjén A Nagykunság „fővárosa” adott otthont nemrég a III. nagykunsági napok kulturális rendezvénysorozat keretén belül a VI. alföldi faze- kastriennálénak, amely egyben Kántor Sándor karcagi fazekas, Kossuth-díjas népi iparművész születése 100. évfordulójának megünneplése jegyében zajlott. A rendezvénysorozat nyitórendezvényén — a Déryné Művelődési és Ifjúsági Központban — mutatták be a fazekastriennáléra 61 fazekastól beérkezett pályázati anyagát. Az alkotók között négy határainkon túl élő fazekas is pályázott. A neves szakemberekből álló zsűri megállapította, hogy — egy pályázó kivételével — a pályamunkák megfeleltek a pályázatban feltüntetett követelményeknek, és az alkotások magas színvonalon képviselik a fazekashagyományokat. Néhány pályamunkában felfedezhetők az új design felé mutató törekvések is, s a legtöbb pályamunkában szerves egység figyelhető meg a forma és a tartalom között. A bírálóbizottság több pályadíjat adott ki. A szakma legnagyobb elismerését jelentő Kántor Sándor-fődí- jat és emlékplakettet a táti Pallagi Tünde kapta*a hagyományos formák szín- és díszítményvilágának gazdag, koncepciózus megvalósításáért. A neves budapesti népi iparművész — Szabó Kinga — az erdélyi székely és szász díszítményvilág megújításáért, valamint Vargáné Kozák Éva gerjeni népi iparművész a közép-tiszai fazekasművészet hagyományainak következetes felelevenítéséért a triennálé II. díját nyerte el. A zsűri három III. díját Husi Ágnes mezőtúri fazekas nyerte el a nem orna- mentális díszítményvilág nyi, de karcagi születésű szobrászművész Kántor Sándorról készült reliefjét avatták fel, s ebből az alkalomból Halász Péter, a Magyar Művelődési Intézet igazgatója méltatta a világhírű, Kossuth-díjas népművészet mestere életútját: „Tudjuk, hogy Karcagon nem volt számottevő fazekashagyomány, és Kántor Sándor ősei között sem ismerünk fazekast, mégis egész tevékenysége, világfelújításáért, a mai használatnak megfelelő formák kivitelezéséért; Simonkovits Béla mohácsi fazekas a mohácsi feketekerámia hagyományokhoz hű, magas színvonalú megújításáért, valamint Cseh Margit mezőtúri fazekas az alföldi nagy edényformák plasztikus díszítményvilágának továbbviteléért. A harmadik kü- löndíjat a karcagi művelődési központ ajánlotta fel Midi Endre kárpátaljai fazekasnak a beregi fazekashagyomány színvonalas megjelenítéséért; a miskolci Pataki Gábornak a közösségi intézmények belső terei díszítőtárgyainak újszerű, népi ihletésű kivitelezéséért, valamint a tiszafüredi Szűcs Imre fazekasnak (Kántor-tanítványnak) a Kántor Sándor-hagyaték jegyében megalkotott dísztárgyakért. A Kántor Sándor Alapítvány különdíját á fiatal fazekastehetség, a karcagi ifj. Sz. Nagy István kapta azért a céhkancsóért, amelyen a fazekasság hagyományos munkafolyamatát muA .triennálén kiállított tárgyak A szerző felvételei tatjá be domborműves meg- szerte elismert művészi tel- jelenítésben. jesítménye a hagyományA centenáriumi ünnep- ból, közelebbről a tiszafü- ség keretében a Kántor redi fazekashagyományból Sándor Múzeum falán gyökeredzik... Ez a hagyo- Győrfy Lajos püspöki adá- mány azonban nem az Az alföldi fazekastriennálé résztvevőinek egyik csoportja ősöktől és nem a szülőföldből származott. Varázsával megejtette Kántor Sándor művészi életét, de nem kötötte meg szárnyaló fantáziáját, egyéniségének kibontakozását. Pontosan annyira kötötte, mint a világ nagy szellemi egyéniségeit köti annak a művészettörténeti kornak a stílusa, amelybe beleszületnek... Kántor Sándor figyelmét a nagy, karcagi néprajztudós, Győrffy István hívta fel a tiszafüredi kerámiákra. Nem tudom, kapcsolatuk mennyire volt erős és rendszeres! Lehet, hogy elég volt egyetlen találkozás! Hisz az igazi művész lelke minden iránt nyitott, minden impulzust befogad, elsajátít és hasznosít... Kántor Sándor életének harmadik nagy tanulsága számomra: annak a kodá- lyi igazságnak a megállapítását húzza alá, miszerint, akiknek az Isten művészi talentumot adott, azoknak azt nem szabad elkótyavetyélni, rőzselángként ellob- bantani, hanem őrizni kell, hogy minél tovább tartson. Kántor Sándor, a karcagi szegényparasztok ivadéka, imponáló tudatossággal élte életét, tervezte művészi munkásságát. Sári Katalin Vajdaságiak Budán Péntektől vasárnapig a vajdasági napok 1994 színhelye volt a Magyar Kultúra Alapítvány budavári székháza. A háromnapos rendezvénysorozatot vajdasági részről a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség szervezte. A gazdag porogramban sajtóbemutató, könyv- és hímzéskiállítás, irodalmi és folklórest, népviseletek és dokumentumfilmek bemutatója, mézeskalács-, kés- és bőrdíszművásár szerepelt. Két kiállítás még ezen a héten is várja azokat, akik nem tudtak ott lenni a megnyitón: Homonai Pál naiv festő tárlata vasárnapig, Lép- haft Pál hazai és külföldi politikusokat ábrázoló karikatúráinak kiállítása pedig péntekig látható az alapítvány épületének folyosóján, illetve előcsarnokában. Kép és szöveg: Tóth Szilárd »6IMM£D 'LUCTTtM . Díjátadás a Litea könyvszalonban A Budapesti Székely Kör és a kolozsvári Helikon című irodalmi lap 1992 óta évente díjaz egy-egy erdélyi alkotót. Az idei irodalmi díjátadó ünnepségre a budavári Litea könyvszalonban kerül sor péntek délután 5 órától, amelyen az érdeklődők találkozhatnak a díjazottal, K. Jakab Antal esszéíróval, továbbá Király Lászlóval, a Helikon főszerkesztő-helyettesével. A rendezvény házigazdája Tamás Menyhért költő lesz. Újra megjelent a Magyar Napló Megjelent az átalakult Magyar Napló első száma. A folyóirat változatlanul a Magyar írószövetség gondozásában készül és havonta lát napvilágot — tájékoztatott tegnap Oláh János fő- szerkesztő. A versrovatot Bella István szerkeszti, a kritika gazdája Tóth Zsolt, a lap grafikai és tördelési tervét Molnár Kálmán készíti. Az első számban az olvasók többek között Határ Győző, Monoszlóy Dezső, Ladik Katalin verseivel és Ferdinandy György, Tímár György, Isztray Botond prózáival találkozhatnak. Tabajdi Csaba a kisebbségi kérdésről, Szabó Magda Vörösmartyról ír a folyóirat megjelent számában. Könyvespolc A kecskenász ősszel van Monoszlóy Dezső, hat évtizede első Nobel-díjra jelölt költőnk ezúttal regényt költött, A gödölye dicsérete címmel. Régi szokás szerint művét kisregénynek nevezi. Ezen kár vitatkozni, a kötet minősége nem attól függ, mennyire vastag. Kiadóink zöme az ekkora terjedelmű kötetet regénynek nevezi. Az olvasó nemigen foglalkozik az effajta álproblémával. Adott tehát egy csodás prózamű, tökéletes bizonyságul arra, hogy téved mindenki — legyen bár világhírű színműíró —, aki azt hiszi, a közember egész életében prózában beszél, csak éppen nem tud róla. Gödölyének lenni átmeneti állapot, Monoszlóy gyönyörű költeményében nemtől és kortól független, bár adódik jócskán különbség a Gáborból és Szalámi Joe-ból (kétféle énből) gyúródott bak és nőnemű párjai, sőt még az előgödölyék között is. A gödölyeség metafora, filozofikusan a mérték, ami után tudható, hogy gödölye volt, és már túl van rajta. Monoszlóy regénykölteménye alighanem egy kései érzelmi vihar gyönyörködtető visszfénye, akár álmodott, akár megálmodott mese, elragadó életgyónás, amelyben minden nyom a végső, tehát legcsodálatosabb élményhez, Csengéhez vezet, aki természetesen — hiszen másképp nem is lehetne igaz — az éretten is megfontolatlan kötődés: az ember kecskebakká válásának és éthoszának varázstörténete. A rímhiány nem prózaismérv. A regény ritmusa magával ragadó hömpöly- gés: a legszebb elbeszélő költeményeké, hogy olvastán elhisszük, minden mester valóban görögül ír. Görög a gödölye, ártatlan parázna, természetéből adódóan hűtlenül elhagyó: földre szállott szent mese, amiből — mivel magunk is voltunk gödölyék, sőt volt is hatalmunk más gödölye fölött, és viszont — kihullik az utolsó birtokba vétel elcsukló sóhaja. Szép, miként szép minden, amiben az ember isteni és esendő egyszerre, ugyanakkor anyanyelvűnk egyik csodája: túl a köznapi értelemben vett irodalmon, a poézis dimenziójában, hogy áttetsző párán túl Krúdy Gyula emeli meg kalapját a méltó társ előtt, míg egy másik kolléga, a Csongét álmodó Weöres Sándor szintén antik árnya int barátságosan, hogy közülük valóhoz van szerencsénk, hajtsunk tér- det-fejet, mert megilleti. Nem lenne teljes — talán — a csoda, ha a poéta a történet végső csavarása után, ne mosolyogna ránk, hogy félreértettek, gyerekek, ebbe csak belehaltam, de nem is rólam szól az egész, olvastam valahol. (Életünk Könyvek, Szombathely, 1994) Szitányi György