Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-20 / 220. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 20., KEDD 13 Egy ördögi javaslat A közelmúltban egyre több meghökkentő hír látott napvilágot közéletünk visszásságairól. Többek között egy közismert író azt javasolta a parlamentnek, hogy az ifjúság számára engedélyezni kellene a könnyű drogok, kábítószerek használatát, mert ez feledteti problémáikat, s enyhe révületben, feldobott állapotban tartja őket. Véleményem szerint ez a javaslat igen alattomos, rafinált támadás az egész magyar nemzet ellen. Célja nyilvánvaló: lezülleszteni az ifjúságot, a jövőt, megtörni e nép erkölcsi tartását, mely így könnyen befolyásolható és felhasználható a háttérben működő nemzetellenes erők számára. Az köztudomású, hogy a könnyű drog után jön a kemény, s az ilyen javaslatok elősegítik a kábítószer terjedését, ami ellen a magyar rendőrség is kemény harcot folytat. Sajnálatos, hogy ezt a tényt az értelmes emberek nagy többsége tudja, ám mégis kevés az ellenvélemény. A sokkhatás, a közöny, a félelem némaságra kárhoztatja a közvéleményt, s alig van, aki bátran visszautasítja ezt az ördögi tervet. Vajon a javaslattevőnek vannak-e gyermekei, unokái? Mindenesetre a javaslat arra jó volt, hogy bepillantást nyerhettünk a chartás, „liberális” eszmék hazai hirdetőinek gondolatvilágába. Galgóczi Lajos Budapest Bennünket ki véd meg? Göncz Árpád államfő törvényjavaslatot kíván előterjeszteni, amelynek értelmében büntetendő lenne a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportok üldözése, a félelemkeltés az ilyen csoportokban és a hozzájuk tartozók megszégyenítése is. Kíváncsian várom: az államfő törvényjavaslatot készít-e a többség, a magyarok, a mi védelmünkben is? Mikor lesz büntetendő cselekmény, ha bennünket, magyarokat nagy nyilvánosság előtt, a sajtóban, a rádióban, a tv-ben — teljesen igazságtalanul — nacionalistának, antiszemitának, sovinisztának neveznek? Mikor lesz büntetendő cselekmény különféle írásokban valótlanságot állítani a nemzetről, meghamisítani a történelmét, csak azért, hogy a bűnös nemzet fogalmát továbbra is éberen tartsák, és ezzel tovább rombolják a nemzet tekintélyét? Ezt a törvényt várjuk öntől, elnök úr. Ez bátor tett lenne, bár a jelenlegi kormánykoalíció valószínűleg megvonná öntől a bizalmat, és nem ön lenne 1995-től a köztársaság elnöke. Veér Gyula Budapest Emlékeim Kodolányiról A Pest Megyei Hírlap a közelmúltban emlékezett több méltatlanul elfelejtett nemzeti nagyságunkra, s HISTÓRIA Az útlevél hazai történetéből (X.) Szökevények Pest megyéből Az is megesik, hogy az elfogott katonát kiváltják: 1700. augusztus 10-én Sely- lyei, másként Mészáros György sellyei lakos, Splint László századából való katonát, aki útlevél nélkül járt és a tótgyörkiek (Tóth Györk) elfogták, Kéty János 500 forintos kezessége mellett elengedik a vármegye börtönéből. Nem mindenki talált azonban ilyen készséges kezesre: 1701 februárjában tárgyalja meg a közgyűlés Szent- iványi. Sámuel ügyét; őt régóta fogságban tartják azért, mert nem volt útlevele. Elméje megzavarodott, s mivel ártatlannak bizonyult, úgy döntenek, hogy szabadon engedik. Ugyanekkor kerül elő az Alsószentgyörgyről (Alsó Sz. György) útlevél nélkül jövő Kis Ferenc ügye is; őt két ló ellopásával vádolja Szenes János mácsai (Macsa) lakos. Mivel Nóg- rád vármegyében ezzel kapcsolatosan már fogva volt, s onnét a múlt évben engedték el, információk szerzése céljából levél írandó Szécsy Orbánnak. A kinyomozandó és elfogandó személyek között sűrűn szerepelnek a jegyzőkönyv lapjain a szökött jobbágyok, akik természetesen nem váltottak útlevelet vándorlásukhoz. Ez a sokszor tömeges, egész falvakat magával sodró mozgás kétirányú: egyrészt az elpusztított, kizsarolt Pest megye népessége szökik át a terhek elől menekülve a Tiszántúlra, sőt a még török fennhatóság alatt álló területekre; másrészt a többi megyéből szöknek Pest megyébe a jobbágyok, hogy a munkaerőhiányt kihasználva kedvezőbb lehetőségekhez jussanak. A királyi parancs, amely megtiltja, hogy a vármegyék a más megyékből szökött jobbágyokat befogadják, úgy látszik, teljesen hatástalan maradt. De hatástalanok maradtak a megye felterjesztései, kérelmei is, amelyekben az átvonuló és a helyben állomásozó katonaság miatt a népre nehezedő terheket panaszolja és csökkentésüket kéri. A szegény nép nem képes egyszerre vállalni az átvonuló katonaság ellátását és a szekerezést Aradra, Szegedre, Szolnokra, Erdélybe, a Dunán inneni és Dunán túli részekre a gabona, fa, deszka, lőszer, egyenruha szállítását, az átvonuló ezredek, századok, szomszédos várőrző katonák fuvarozását. A vármegye már teljesen kimerült; régebben a katonák nyáron táborba vonultak, és nem tartózkodtak a megyében. Most a megyébe szállásolt katonákon kívül ezek is egész nyáron ott lappanganak, fel-alá járnak — olvashatjuk a Dúl Mihály és Suppán István követeknek adott utasításban 1700. október 19-én. A teljes terjedelmében lejegyzett panaszfelirat részletesen ismerteti a legutóbbi harcok során szenvedett károkat, s megbízza a küldötteket, hogy sürgessék a vármegyei tisztviselők és nemesek sérelmeinek megszüntetését; azonkívül kérjék, hogy az Udvari Kamarából az ösz- szeírás végett kiküldött bizottságot eredeti megbízó- leveleivel együtt mutassák be a királyi tábla előtt. Máskor annak orvoslását kérik a dikasztériumtól, hogy sokan, akik magánügyeikben utaznak, a szegény néptől előfogatokat követelnek, ezt még az újonnan felfogadott katonák, valamint a szolnoki harmincados emberei is megteszik; több helységben egyetlen ökör sincs, mert mind szolgálatban van, s nem küldik őket visz- sza, mint kellene, Szegedről, hanem Aradig kell menniök; nagy részük megdöglik. A folyó évben 400 hatökrös szekeret kellett kiállítani a katonaság számára. A sérelmek orvoslására eleve kevés volt a remény, hiszen még a panaszkodást is kemény rendelettel tiltották meg: a budai komissziónak tudomására jutott, hogy a megyében laknak olyan jobbágyok és jövevények, akik a rájuk kivetett hadiadó növekedése miatt idegeneknek fecsegnek. Hogy ilyen többé elő ne forduljon, a jövőben az ilyeneket 100 arany bírsággal sújtják. így azután nem csodálható, hogy a vármegye — amely a rendeletekkel való igazgatást mindig is az önkormányzat csorbításának érezte, s törvényt csak az országgyűléstől fogadott el, amelyben az ő követei is jelen voltak — fél szívvel, vagy egyáltalán nem hajtotta végre a kihirdetett utasításokat. Az idegenekkel való ösz- szetűzésekben sokszor a megye csendes egyetértésére utalnak a jelek; így például sohasem sikerül kinyomozni, hogy kik fosztották ki a velencei követ poggyászát 1698-ban; Marsigli gróf Pest és Kecskemét között történt kirablásában pedig szinte kézzelfogható, hogy nem közönséges rablótámadásról Van szó. Az eset 1698 februárjának első napjaiban történt, épp akkor, mikor az alispán Pesttől 4 mérföldnyire fekvő birtokára utazott. Részletesen leírják, hogyan kérte a kecskeméti bíró a grófot, maradjon éjszakára Kecskeméten, nehogy az úton rablótámadás érje, mint az az ellenőrrel (controlor) nemrég megtörtént. Marsigli gróf azonban gorom- báskodni kezdett a bíróval, meg is ütötte. Ha a grófot kísérő két szolga és a melléje adott három muskétás fegyvert fog, biztosan nem támadják meg; azok azonban szétfutottak, s így rabolhatták ki a magára hagyott grófot. A vármegye tisztviselői semmit sem tudnak a rebellis támadókról, de most erélyes nyomozásba kezdenek Kecskeméten és Kőrösön lakó támogatóik után. — Hogyan tudna ekkora pusztán a szegény, fegyvertelen, félénk, az örökös szolgálatoktól, az átvonuló katonáktól gyötört nép a puszta biztonságáról gondoskodni, amit a török időkben sok ezer török fegyveres sem tudott megtenni — panaszolja fel a vármegyei jelentés. A vármegye már négy év óta 25 hópénzes huszárt tart, akiknek feladata a közutak (via publica) éjjelnappal történő őrzése, de az egész puszta őrzésére ezek nem elégségesek. Eltartásuk így is nagy teher. A nép évente többször felkel a rablók üldözésére — és így tovább. Természetesen Marsigli gróf kirablói sem kerültek elő, de ezúttal a felsőbb hatóságok sem hagyták annyiban; közülük az egyik legkiemelkedőbbről Bánó Attila főszerkesztő-helyettes írt Huszonöt éve hunyt el Ko- dolányi János címmel. Ko- dolányi János a népi írók közé tartozott és nemcsak e nemzedék, de a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő írója, gondolkodója volt. (...) Kodolányi Jánossal fiatalabb koromban ismerkedtem meg Vácott. Akkor a Magyar Út című hetilapot Vácott szerkesztették. Szerkesztőként járt az író Vác- ra, de Verőcére is, ahol nyáron tartózkodott. (Itt a községi könyvtárat róla nevezték el.) (...) 1945 után példátlan rendőrségi zaklatásoknak volt kitéve. Kiközösítették az irodalomból, a társadalomból. Ez az állapot csak később enyhült. 1956-ban külföldi barátai szerették volna, ha ő családostul elhagyja az országot, de a magyar földet nem hagyta el. Nagy gesztusként, nem sokkal ezután újranyomták a műveit. Az írószövetség is jelentkezett nála, de a felkínált kegyet nem fogadta el. (...) Kodolányi Jánossal leveleztem, néhányszor Bala- tonakarattyán is meglátogattam. Az utolsó látogatás képe maradt meg bennem: kertjében lévő hatalmas tölgy alatt, furcsa testtartással, részben bénán ülve írógépe előtt, valamelyik művét kopogtatta. Magányos, zárkózott, kétségek között hányódó szellemi nagyság volt. A kommunista idő alatt a reá szabott írói kálváriáját erős lélekkel vállalta. Művei értékes kútforrá- sai lesznek egy majdan újjászülető magyar életnek. Petóvári Gyula Budapest előbb az alispánt akarták letartóztatni, majd ő maga, Sőt ér Ferenc alispán volt kénytelen vádat emelni Kecskemét város bírái és esküdtjei ellen. A vádat a sedria ülésében Bu- lyovszky Dániel megyei prokurátor képviselte. A vád tárgya: bűnrészesség gróf Marsigli kirablásában. A sedria ítélete: felmenti a tisztségviselőket a vád, Kecskemét városát pedig a vármegye megvetése alól, és erről a vármegye hiteles pecsétjével tes- timoniálist (tanúságlevelet) ad. A kancellária nem nyugszik bele a felmentő ítéletbe, s végül 1702-ben 4500 forint bírságot rónak a vármegyére a Marsigli kirablása miatti perben. Azt, hogy az átutazó külföldiek milyennek látták ekkortájt — a török háborúk és a szabadságharcok után — Magyarországot, feljegyzésekből, levelekből tudhatjuk. Lady Mary Montagu, a konstantinápolyi angol követ felesége 1717-ben írja levelében nővérének: „E róna oly sík, mintha ki volna kövezve... azonban puszta, műveletlen... Nics a világon szomorúbb, mint Magyarországon utazni, kivált, ha meggondoljuk, hogy hajdan a lehető legnagyobb virágzásnak örvendett, és ma ily nagy területen embert is alig látni... ” ( Folytatjuk) Dienes Éva Telepítések Hernádon és környékén Hernád és környéke a 17. század végén, a 18. század elején még jobbára lakatlan puszta volt, csupán a török kiűzését követően kezdett benépesülni a vidék új telepesekkel — tudjuk meg Czagányi lAszló kötetéből. A környék legnagyobb birtokosai a Beleznayuk lettek, mellettük 1731-től Grassalkovich Antal alakított ki majorsági gazdálkodást. A 18. század közepén Grassalkovich nagyarányú telepítési akcióba kezdett. 1751-ben Tatárszentgyörgyre szlovák telepeseket hozott, Örkénybe németek települtek. A telepesek élete meglehetősen nehéz volt, főleg az első korszakban, hiszen a táj teljesen elvadult. Még a 18. század végén is nagy veszélyt jelentettek a farkasok, 1767-ben Grassalkovich állatait veszélyeztették Örkénynél, 1792-ben pedig Dabas mellett 560 juhot marcangoltak szét. Pest vármegye ekkor vadászatot rendelt el a dúvadakra, a korabeli feljegyzések szerint mintegy ötven farkast lőttek ki. Az 1784 és 1787 közötti népszámlálás adatai mindenesetre arról vallanak, hogy lassan ismét birtokba vette az ember a vidéket. Újhar- tyán, Örkény és Gyón ekkor már úrbéres falvak voltak, viszonylag magas lélekszámmai; Gyón községben például 905-en éltek. Hernád és Vacs viszont még puszta volt. Hernádon 11 házat írtak össze, melyekben 28 család, 135 fő élt. Jogállása szerint a hernádiak 88,2%-a zsellér volt, 11,8%-a egyéb, urasági alkalmazott. Pogány György
