Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-20 / 220. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. SZEPTEMBER 20., KEDD Tíz eve zart a határátkelő Falat emelnek tiltakozásul Nemcsak a haitiak, Clinton is föllélegzett Megérkeztek az első' katonák A szlovákiai Kalonda köz­ség polgármestere, Papp Sándor, a pozsonyi Új Szó tegnapi számában azt nyilat­kozta, hogy Ipolytamóc pol­gármesterével, Tisza Attilá­val szeptember 23-án tilta­kozó nagygyűlést rendez­nek a két falu közt tíz éve lezárt magyar—szlovák ha­tárátkelőhely újramegnyitá- sa érdekében. „Mivel négyéves fárado­zásunk gyümölcse nem érett be és az egyes biztató jelek ellenére a határátkelő- hely felújítása nem kezdő­dött el, elkeseredésünkben úgy gondoltuk, hogy karton­dobozokból falat emelünk a Kalonda—Ipolytamóc köz­ti határszakaszon, amelyet tíz éve zártak le” — mond­ta a lapnak Papp Sándor. A határ megnyitását tá­mogató nagygyűlésre a ma­gyar és a szlovák államfőt és a kormányfőket ugyan­úgy meghívták, mint az ügy­ben érintett országok nagy­követeit, belügyminisztereit és az Ipoly menti falvak azon 55 képviselőjelöltjét, akik a szlovákiai parlamen­ti választásokon a térség kü­lönböző pártjainak színei­ben indultak. Hangsúlyozta azonban, hogy a rendez­vény nem választási kam­pánygyűlés lesz. „A meghívókra eddig csu­pán a magyar Vám- és Pénz­ügyőrség balassagyarmati igazgatósága reagált. Mint az ipolytamóci községi hiva­tal illetékeseivel közölték, szerintük a rendezvény tör­vényellenes, s nem vesznek rajta részt” — nyilatkozta a szlovákiai magyar napilap tegnapi számában a kalon- dai polgármester. Az utolsó pillanatban hárult el Haiti fölül a katonai invázió veszélye: a Jimmy Carter ve­zette amerikai küldöttség va­sárnap este azután jutott meg­állapodásra Port-au-Prince- ben a haiú junta vezetőivel le­mondásuk feltételeiről, hogy a katonai gépezet beindult, és az első amerikai szállítógépek már a szigetország partjai felé tartottak. A szemmel látható­an megkönnyebbült Bili Clin­ton vasárnap este tízkor rend­kívüli televíziós beszédben je­lentette be, hogy a haiti junta három vezetője beleegyezett a hatalom önkéntes és békés fel­adásába, s ennek nyomán visz- szatérhet a szigetországba az 1991-ben elűzött elnök, Jean-Bertrand Aristide. Kö­zölte, hogy a megállapodás hí­rére leállította az inváziót, és visszahívatta a gépeket. Az amerikai elnök hangsú­lyozta, hogy a Port-au-Prince- ben kidolgozott egyezség vég­rehajtása kielégíti azokat az amerikai érdekeket, amelye­ket csütörtök este az invázió célkitűzéseiként felvázolt: a polgári kormányzás helyreállí­tását a szigetországban, az em­beri jogok tiszteletben tartá­sát, az esetleges menekültára­dat megakadályozását és az Egyesült Államok presztízsé­nek a fenntartását Egyúttal be­jelentette: az ENSZ Biztonsá­gi Tanácsának 940-es számú határozata alapján tegnap part­ra szálltak Haitin a nemzetkö­zi kötelék egységei; küldeté­sük az lesz, hogy a biztonság szavatolásával elősegítsék a hatalom átadásának békés fel­tételeinek létrehozását és a hai­ti demokratikus intézmények kiépítését. A részleteket illetőén közöl­te: a megállapodás értelmé­ben a junta vezetői lemonda­nak, mihelyt a haiti parlament elfogadja a számukra és hlye­ik számára amnesztiát biztosí­tó törvényeket Legkésőbb ok­tóber 15-ig azonban mindenfé­leképpen fel kell adniuk a ha­talmat. * Hétfőn délelőtt, helyi idő szerint fél tízkor, helikoptere­ken megérkeztek az első ame­rikai egységek a port-au-porin- ce-i repülőtérre. A CNN televízió helyszíni jelentése szerint az első hul­lám alapvetően biztosítási fel­adatokat fog ellátni a légikikö­tőben. A katonák nem ütköztek el­lenállásba, a repülőtér környé­ke nyugodtnak látszott. A nagyvilág hírei svédek új világcsú­csot állítottak fel a vasár­napi parlamenti választá­son, amelyen a szociálde­mokraták győztek 46 szá­zalékkal: a televízió vizs­gálódása szerint az új par­lament képviselőinek 41 százalékát alkotják höl­gyek, szám szerint 143 „honanya”. A növek­mény 8 százalékos, mi­után a régi Riksdagban 114 női törvényhozó ült % Abban az esetben, ha a boszniai muzulmánok szá­mára megszűnik a nemzet­közi fegyverszállítási em­bargó, a szerbek általános mozgósítást hirdetnek, s to­tális háborút kezdenek az el­lenség megsemmisítésére —jelentette ki Radovan Ka­radzic boszniai szerb vezető. VÉLEMÉNY A miniszterelnöknek tekintélyes bi­zalmi tőke van a háta mögött, s ez számára legalább annyira nyomasz­tó lehet, mint fölemelő. Akkor is, ha olyan fdozófiával nyugtatja ma­gát, hogy ő nem a történelemnek dolgozik, hanem a mának, az adott problémák megoldásának; hiszen a történelem végül is a mindenkori „mai napok” egymásutánja hosszú­hosszú sorban. Csakhogy a népek élete (ez jobban megközelíthető számára, mintha nemzeteket említe­nénk, ámbár a kettő nem szinonima) folyamatos és minden „mai nap” eleve kihat a holnapra, s a „holnapok” összege már nem mennyiség (akár időben), hanem minőségi meghatá­rozó a nemzedékek egymásra következésében élő népek sor­salakulásában, s ennek a sorsnak a skálája az életerő meghat- ványozódásától a halálig (elenyészésig, megszűnésig, szétszó­ródásig, beolvadásig) terjed. Egy nép addig él, amíg önmagá­val azonos; az antropológiai jegyek továbbélése nem mond semmit. A gepidák már régen nincsenek; az erős testalkatú, magas, szőke, enyhén ívelő orrú nyugat-szlovákok tetőtől tal­pig szlovákok, amiképpen a derűs, kerek arcú jászok is már régen magyarok, s csak rokonaik lelhetők fel népként a kauká­zusi oszétokban. Itáliában helynevek emlékeztetnek a hajdani marsusokra, szamnitokra, etruszkokra, ilyen népek nem létez­nek. Emlékek. Ma valamennyien olaszok. A miniszterelnök jól látja és érzi, hogy Magyarország jövő­je csak a térség népeivel — nemzeteivel! — való megbékélés­sel képzelhető el. Ezt így látta Kossuth, Németh László és Bartók Béla is. S így látja mindenki, aki önmagában hordoz­za ennek a sokszorosan sújtott népnek sorját és gondját. Horn Gyula modus vivendi-t keres, ami magyarul módot je­lent az élet élésére. S a helyzet drámai. A „Szent Korona or­szágainak” egykori népei ma friss, fiatal, kamasz lelki válsá­gokkal és gyermekbetegségekkel küzdő nemzetek, telhetet­len ambícióktól duzzadok és vérontástól sem visszariadok, XIX. századian nacionalisták; nincs polgárságuk (ami csene- vészen csírázott volt, azt is elpusztította a „proletárdiktatúra”, valójában maffiarendszer), s így lelkűk mélyén kollektivisták („bandában” hatékonyabbnak érzik magukat, mint egyénen­ként). Ok veszik körül az elöregedő és csetlőn-botlón indivi­dualizálódó magyar tömböt a Kárpát-medence közepén, mi­közben túszként tartanak fogva többmilliónyi magyart. S eze­ket a magyarokat nem nemzetiségeknek nevezik, hanem ma­kacsul „nemzeti kisebbséginek. Hangsúlyozva ezzel, hogy az adott állami keretekben való együttélésben a többség ked­véért kell történnie mindennek, a kisebbségi másodrendű ál­lampolgár, hacsak föl nem adja nemzetiségét s nyelvét, kultú­ráján saját történelmét feledve be nem olvad a többségbe. Nem kétséges: a magyarság hátrányos helyzetben van, mint nemzet s mint nemzetiség egyaránt. Nincsenek „adui”, a történelem valóságával viaskodó szomszédok, lelkűk mélyén (radikális elemeik tudatukban) a puszta létét kifogásolják. Ko­vács külügyminiszter, az előző kormányhoz képest azzal vél újat hozni, hogy kijelenteni: külpolitikájában nem játszik sze­repet a történelem, hanem a ma gyakorlati kérdései. Ám, a történelem nem annyira az Antall-kormánynak volt kényszer­képzete, mint inkább a román és a szlovák kormányoknak, Bratianutól és Titulescutól Vacaroiuig, Tisotól Meciarig. („Ha, ha, elő síp, dob, zene, harsogjon harsona, fülembe zúg­ja átkait a velszi lakoma.”) Az Antall-, (Boross-)kormányra, Modus moriendi a gyakorlatilag Vadim Tudorral és a Matica Slovenskával szö­vetséges hazai (pusztán megtévesztésül magyar nyelvű) sajtó tombolva vetette rá magát, amiért megkísérelte megverni az alapjait egy elemi önvédelmi tájékoztató munkának külföl­dön. Az erre fordított összeg nevetséges töredéke volt annak, amennyit Románia valamennyi kormánya, belpolitikai színe­zetre való tekintet nélkül költ és költött a történelem tényék­től függetlan átírására és a magyarok megrágalmazására ango­lul, németül, franciául, spanyolul. Európának rossz a lelkiismerete, s a fényűző kényelem kö­zepette kényelmetlennek tartja a lelkiismeretfurdalást is. Ria- dozik a gátlástalan periférikus nacionalizmusoktól, s inkább enged nekik. (Az Egyesült Államokban még inkább; az elnö­kök, az erőszakosabb javára, mindig nagylelkűen engedéke­nyek voltak a közép-európai — nekik „kelet-európai” — tér­ségben, Wilsontól Clintonig.) „Nos tehát” — hallani,Jelki fülekkel” Hóm Gyula mélyen rezgő, visszafogott, szándékoltan szenvedélytelen szavát — „nincs igazam, amikor a képernyőn hozom a közvélemény tu­domására: engednünk kell az alapszerződések kérdésében, és hajlandó vagyok nem az alapszerződésbe befoglalni a kisebb­ségek jogainak kérdését, hanem az Európa Tanácsot harma­dik félként meghíva, külön szerződéseket kötni a magyar ki­sebbségi jogokról?” Nem, miniszterelnök úr, nem, véletlenül sem. Ha az megtörténnék, ezzel a Hom-kormány tenne mai kö­rülmények között olyat, mint Kun Béla tett, amikor engedett Clémenceau nyomásának. Az „alapszerződések”, mint modus vivendi-forma, nem a mi követelésünk. Az, amit a szlovák és román politikai estab­lishment alapszerződésnek nevez, nem egyéb, mint egyolda­lú diktátum: a magyarokat annak elismerésére kényszeríteni, hogy a jelenlegi természetellenes határok természetesek, hogy a trianoni béke semmiféle történelmi helyzetet nem vál­toztatott meg, hiszen Szlovákia, Románia és Magyarország te­rülete már a neolit kor óta ez volt, következésképpen még jog­alap sem lenne ezeket a határokat vitatni, ha valakinek ilyen eszébe jutna. Ha ez, ő megfogalmazásuk szerint értelmezett alapszerző­dés, nem ezt az „unbedingte Unterwerfung”-ot, ezt a teljes, történelmi kapitulációt takarná, nem lenne nekik ilyen fontos. Nincs olyan magyar kormány, amelynek joga volna erre a semmivel nem indokolható kapitulációra, hiszen ez önmagá­ban is erkölcstelen. Mi azt jelenthetjük ki az alapszerződés­ben, hogy a jelenlegi határokat sérthetetlennek tekintjük, bizo­nyos feltételek teljesülte esetén. Ezeknek a feltételeknek a legfontosabbika, a Szlovákia és Románia területén élő autochthpn (őslakos) magyar nemzeti­ség, emberi jogainak biztosítása, beleértve ezekbe a nemzeti­ségi jogokat; szabad nyelvhasználat, saját autonóm kulturális tevékenység, magyar nyelvű sajtó, magyar közoktatás, és az elemi foktól a főiskolai és egyetemi szintig, az egy tömbben élő székelység területi autonómiája saját közigazgatással, az egykori királybírónak megfelelő román kormányszerv fel­ügyelete alatt, Szlovákia déli részén olyan nemzetiségi-kultu­rális autonómiák megszervezése, amely biztosítja a területen élő magyar és szlovák nemzetiség szabad kulturális tevékeny­ségét és fejlődését. Ha ez nem foglaltatik bele az alapszerződésbe és egyolda­lúan csak a határok sérthetetlenségére kötelez, azon nem se­gít semmiféle külön „kisebbségi szerződés”. A külön kisebb­ségi szerződés nem alapszerződés, végeláthatatlan értelmezé­si viták közepette lépésről lépésre semmisül meg a magyar­ság, saját erdélyi, gömöri, észak-nógrádi szülőföldjén. Már az ukrán szerződés is helytelen volt, de ott talán a külön kisebb­ségi szerződés is elegendő. Ukrajnának ugyanis nem kény­szerképzete, mintha a kétszázezres kárpátaljai magyarság az ő állami létét fenyegetné. Az ukránoknak nem nemzeti aspirá­ciójuk a magyarságnak, mint olyannak eltüntetése a térség­ből. Ám ha sorsukra hagyjuk a szlovákiai és a romániai ma­gyarságot, ez a magyar nemzeti létet fenyegetné, a maga egé­szében. Az Európa Tanács részvétele a külön kisebbségi szerződés megkötésében nem jelent garanciát. Ez az elképzelés nagyon emlékeztet, az 1938-as és 1940-es bécsi döntésekre. Csak­hogy elég betekinteni a Hitler tárgyalásairól készült jegyző­könyvekbe, hogy világossá váljék: az akkori német nagyhata­lom maga sem vette komolyan a pillanatnyi háborús szükség­leteit kielégítő intézkedést. A „döntőbíró” négyszemközt biz­tosította Antonescu tábornagyot, hogy „a győzelem utánra” való tekintettel semmire sem kötelezőnek, érvénytelennek te­kinti a döntést. Mint ismeretes, 1938-ban Anglia és Franciaor­szág habozás nélkül odadobta Csehszlovákiát a náci agresz- szomak; ugyancsak Anglia és Franciaország garantálta Len­gyelország határait. 1939 szeptemberében egy kelletíen had­üzenetnél több nem történt; Lengyelország Hitler prédájává vált. Ugyan melyik agresszor vette komolyan eddig az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait? Az Európa Tanácsnak még annyi eszköze sincs döntései­nek érvényesítésére, mint a Biztonsági Tanácsnak. S olyan bi­zonyos abban a miniszterelnök úr, hogy politikai akarata lesz? Mindezt, természetesen, az alapszerződés érvényesítéséről is el lehet mondani. Ám, nagy különbség van aközött, hogy egy államrezon ragaszkodik-e saját jogaihoz, és ebben a ra­gaszkodásában tűzön-vízen át helytáll, vagy önmaga hunyász- kodik meg gyáván a fenyegetőző erőszak előtt. Az utóbbi esetben nincs többé joga semmihez — jószerével még a lét­hez sem. Azt az ,alapszerződést”, amely nem fogja tartalmazni a másik államban élő magyar nemzetiség jogát és törvényben biztosított feltételeit az élethez, mi magyarok — olyan magya­rok, akiknek még szent a becsület és a tisztesség „elavult” fo­galma, s akik tiszta szívvel akarunk tükörbe nézni, akár éle­tünk utolsó előtti percében is —, nem fogjuk ratifikálni. S már most biztosítjuk a határokon túl élő magyarokat, eleve ér­vénytelennek tekintjük, akkor is, ha ez polgári engedetlenség­nek számít. Akkor is, ha ezért olyan jelzővel illemek, ami­lyen a politikai reklámszakembereknek tetszik. Aggasztó lennne, ha a miniszterelnöknek az volna a felfo­gása, hogy — dictum factum — amit egyszer kimond, azt utó­lag előbb-utóbb úgy is el lehet fogadtatni. Ez most harmad­szor történt meg: először a világkiállítás lemondásának, má­sodszor a vagyonadónak, most pedig az alapszerződéseknek a kérdésében. Kár lenne a miniszterelnök úrért. Kár lenne, ha nevéhez végül nem a modus vivendi, hanem a modus morien­di („a meghalás módja”) megtalálásának vészes hírneve tapad­na S kár lenne a bizalomért, amely még van. Mert addig jár a korsó a kútra, míg el/heuí törik. (Sándor András)

Next

/
Thumbnails
Contents