Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-19 / 219. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 19., HÉTFŐ 13 Amire negyven évig kellett várni 'jätf Tisztelt Veszelszky <rX > Sára! /tffíL Örömmel olvas- tam a szeptember 9-i számukban az Itt élned, halnod kell! című könyvről megjelent írását. Különösen az tett rám mély hatást, hogy megjelenhetett Német Tibor szerkesztésében ez a könyv. Ezzel kapcsolatban az alábbiakat szeretném elmondani: Negyven évvel ezelőtt, az 1950-es évek közepén Szadán tanítottam mint történelem szakos tanár. Ismert, hogy nagy történelmi festőnk, Székely Bertalan ezt a falut választotta végső nyugvóhelyének. Létrehoztam a szadai Székely Bertalan Emlékmúzeumot. A múzeum alapítása során számtalan művészeti könyvet tanulmányoztam át, hogy Székely Bertalanról és művészetéről megjelent írásokból összegyűjt- sem a megjelent bibliográfiát. A sok történelmi kép láttán írtam egy cikket az akkori pedagóguslapnak, a Köznevelésnek, melyben a hazafiasságra való nevelés szempontjából javasoltam egy magyar művészek alkotásaiból összeállított történelmi olvasókönyv megjelentetését. A Köznevelés szerkesztőségétől két hét múlva visszakaptam a kéziratot azzal: „Mellékelten visszaszármaztatjuk a kéziratát azzal, hogy nem közölhetjük, mivel nálunk nem ha- zafiságra nevelés, hanem internacionalista nevelés folyik iskoláinkban!” A Német Tibor szerkesztésében megjelent könyvről írt cikke váltotta ki bennem azt az érzést, hogy lám-lám, negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy ilyen, pedagógiai szempontból általam nagyon hasznosnak ítélt könyv megjelenhessen, nem csak a tanulóifjúság, de a történelmet szerető felnőttek számára is értékes könyvtári kézikönyvként. Vásárhelyi József nyug. iskolaigazgató Vác Legalább lakóhelyünkön legyünk otthon á Tisztelt Főszerkeszp. Hosszabb ideig Pest megyei barátaim összegyűjtötték számomra az önök újságját, s én most nagyobb adagokban olvastam e lap számait. Örömmel tapasztalom, hogy Budapesten — lakóhelyemen — is több újságárusnál lehet kapni lapjukat. Számomra fontos, hogy önök a keresztény erkölcs és élet mellett állnak, értékes gondolatokat közölnek, s publicisztikájuk rangos helyet foglal el a mostani, egyre sekélyesebbé váló kommunikációs rendszerben. Magam is szívesen néztem korábban a televízió politikai műsorait, de ez a kék színbe hajló, érdektelen híreket felnagyító Tv-híradó szinte már nézhetetlen. így lett az én napi „híradóm” az önök újságja, tényközlő híreivel, értékes tárcáival és keresett esszéivel. Csak sajnálhatjuk, hogy Budapestnek nincs egy ilyen napiorgánuma. Mert lenne miről írnia! Arról például, mennyire fájlaljuk az expó elmaradását. Nem értjük a kerületek beolvadását szorgalmazó főpolgármester nyilatkozatait. Nekünk, akik itt élünk, nem mindegy, hogy Budán vagy Pesten lakunk, s hogy annak is melyik kerületében. Még kerületen belül is meghatározunk és elnevezünk városrészeket, s büszkék vagyunk arra, hogy ott lakunk. Én Nagytétényre, mások Rózsakertre, s megint mások Budafokra. Számunkra a mi kis létünk terének alakulása, fejlődése a legfontosabb. Szeretnénk érdekében tenni és beleszólni ennek változásaiba. Éppen ezért tartom fontosnak az ön- kormányzati választásokra való készülést. (...) Igen, valóban jó jelöltekre van szüksége a keresztény-nemzeti oldalnak. A főpolgármesterjelöltnek határozott egyéniségnek, racionális gondolkodású, pénzügyekben jártas embernek kell lennie, hiszen Demszky Gábor pénzügyi járatlansága köztudott. (...) Kérem önöket, segítsék az őszi önkormányzati választásokat, hogy legalább lakókörzetünkben érezzük magunkat otthon, s láthasHISTÓRIA Az útlevél hazai történetéből (IX.) Pest-Pilis-Solt vármegye beszédes jegyzőkönyvei A vármegyei közgyűlés (generális congregatio) a megye önkormányzati testületé volt. Két-három havonként ült össze, a vármegye tisztségviselőin kívül részt vettek rajta a megye tekintélyes nemesei is. A közgyűlés választotta meg a megye vezetőit (az alispántól a járási szolgabírákig, mert a főispánt a király nevezte ki); megválasztotta a megye országgyűlési követeit; közigazgatási, igazságszolgáltatási ügyeket intézett; kihirdette az országgyűlésben hozott törvényeket, a felsőbb szervek rendeletéit — tevékenysége tehát rendkívül sokrétű volt. Az ülésen megvitatott ügyeket a jegyző a közgyűlési jegyzőkönyvben rögzítette. A 17. század közepétől kezdődően időről időre felbukkan e feljegyzésekben, hogy a kiküldött adószedőknek, követeknek, a nádorfőispánhoz küldött megbízottaknak útipénzt, napidíjat adnak, s rendszerint ellátják őket a küldetésüket igazoló exmissionalis levéllel, vagy a korábban kiadott exmissionalist megújítják. Valódi útlevél, „pas- sus pro peregrinis” még nemigen fordul elő, hacsak ilyennek nem tekintjük, hogy 1687-ben Sőtér Ferenc uram (később a vármegye alispánja), aki hosszú ideig Pesten intézte a vármegye ügyeit, most gazdaságának rendbehozása céljából hazautazik Gyöngyösre, s erre július 17-én útlevelet kap. Többnyire azonban a megingott közbiztonság megszilárdítása érdekében kerül szóba — követelményként — az útlevél. Az 1698. június 10—11-én tartott tisztújító közgyűlésben közzéteszik a budai Kamara május 12-én kelt levelét, amelyben elrendeli a rablók és útlevél nélkül kóborlók üldözését, s a szolgabírák kötelességévé teszi, hogy a rendeletet járásukban is kihirdessék. Az 1699. április 2—3-án tartott sedria ülésen (sedes iudiciaria, azaz megyei bíróság) közzéteszik a király február 27-én Bécsben kelt mandátumát az utak biztonságának növeléséről, a rablók üldözéséről. A rendelet a helységek lakóit kötelezi arra, hogy a rablókat nyomozzák, üldözzék, elfogják, s az elfogotta- kat megbilincselve átadják a hatóságoknak. Kötelesek egyben az útleveleket ellenőrizni s az útlevél nélkül kóborlókat elfogni. Máskor a vármegye tesz javaslatot, hogy a várakban lakó fegyveres parasztokat s máshol lakó libertinusokat szervezzék ezredekbe, s nevezzenek ki parancsnokaikká főurakat és birtokos nemeseket; az ezredekbe nem szervezett, fegyvertelen parasztokat és libertinusokat pedig szólítsák fel a távozásra és lássák el őket határidőhöz kötött útlevelekkel. A legtöbb intézkedés ezekben az években az útlevél nélkül kóborló katonák ellen irányul. Ez egészen természetes, ha meggondoljuk, hogy Magyarország déli végein folyik a török elleni háború; az 1699 januárjában létrejövő karlócai békekötésig dél felé, s utána még évekig oda-vissza Európa minden nációjának hadseregei vonulnak végig az Alföld és a Dunántúl letarolt pusztáin (hiszen Temesvárt csak 1716. okt. 16-án, Belgrádot 1717. aug. 22-én adták át a törökök, hosszú ostrom után). 1695. szeptember 12—13-án hirdetik ki a generális congregatio ülésében a király augusztus 17-én, Bécsben kelt leiratát, amelyben felszólítja a vármegyét, hogy a területén útlevél nélkül átutazó katonákat és tiszteket fogja el. A vármegye ugyanakkor arra kéri a főkomisszáriust, hogy a csalás kizárása céljából az útleveleket latin nyelven adja ki. Egyébként eléggé megalapozatlan követelés volt, hogy a lakosság maga fogja el a szökött katonákat, hiszen a jobbágyoknál lévő fegyverek beszedésére a király külön kiáltványban szólította fel a szol- gabírákat, s hiába kéri a fegyverek visszaadását a parasztok önvédelmére maga a vármegye a budai comissi- ótól. Arra is gyanakodhatunk, hogy a fegyverek beszedésére vonatkozó rendeletet nem hajtották végre maradéktalanul: az intézkedést nem teljesítő parasztokat és a velük összejátszó nemeseket — akik a parasztok fegyvereit magukhoz veszik — úgy fogják büntetni, mint lázadókat — ígéri a la- xenburgi kiáltvány. A szökött katonák üldözése sem lehetett nagyon eredményes; erre utal, hogy a felszólítást újra és újra megismétlik, s méginkább, hogy 1698 áprilisában Schveidler fő hadi komisszárius már azt ígéri: ha a jövőben útlevél nélkül csavargó katonát fognak el s a komisszáriá- tusra beviszik, ezért jó pénzt kapnak. Egy-egy esetben kifejezetten arra kell gondolnunk, hogy a lakosság nem hogy nem üldözte, de támogatta, segítette a szökött katonákat: 1702. március 29-én teszik közzé a budai dikaszteriális adminisztráció (= Helytartóság) levelét, útlevél nélkül kóborló katonák ügyében, amely leszögezi: akik a királyi paranccsal szembeszáll- nak, azok a szökött katona helyébe másikat kötelesek állítani; szeptemberben a di- kasztérium már arra utasítja a szolgabírákat: adjanak ki körleveleket, hogy a szökevényeket senki se merje rejtegetni, az útlevél nélkül csavargókat fogják el, s megkötözve adják át a vármegyének Pesten. Királyi mandátum (rendelet) utasítja a vármegyét 1702. február 22-én arra, hogy fogják el a budai helyőrségből megszökött német katonákat, s vigyék őket vissza ez- redükhöz. Itt már nagyon szigorú büntetéssel fenyegetik a falvak és városok lakóit: 100 imperiális (= aranypénz, megfizethetetlenül magas összeg) terhe mellett kötelesek a rendeletet teljesíteni. Március 8-án, 1702-ben teszik közzé a király adománylevelét, amely Nedeczki Sándor, Nedeczki suk, hogy az általunk választottak minket ■ képviselnek; nem rúgják föl a demokrácia szabályait, nem változtatják meg a nekik nem tetsző korábbi törvényeket. Talán így bízhatunk abban, hogy megmaradnak az egyházi iskolák, ünnepeink méltó megünneplése sem marad el, s talán a helyi tévék sem lesznek tele Hofi silány, magamutogató műsoraival. Jakabné Gergely Nóra Budapest / így folyik a züllesztés A televízió jóvoltából volt szerencsétlenségem végignézni a magyar filmkultúra csúcsteljesítményének kikiáltott produktumot. Azt, amelyet több Oscar-díjra neveztek és amelynek állítólag átütő sikere volt az amerikai mozikban is... A már ismert „illetékes elvtárs” bárgyúan primitív, hatásvadász „stílusából” következtetve nem sokat vártam a nagy liberális csinnadrattával beharangozott filmtől. Amit sejtettem, az beigazolódott. E mű célja —- mint kiderült — nem a kultúra gazdagítása volt, nem a művészi élmény vagy valamiféle etikus cél elérése, de úgy vélem nem is ezt akarták. Ehelyett a már Amerikában is talaját vesztett gátlástalan életstílus volt a példa: a mindenáron való pénzszerzés. A tisztességes társadalmi és emberi elvárások sutbavágásával persze. A film témája mellékes, hiszen „mondanivalója” csak annyi, hogyan „kell” egy balek kamaszt bemártani a becstelenség, a tisztességtelenség sarába, s hogyan „kell” egyben lejáratni az emberi eszményeket. Ehhez a Koltai and Co. megpróbált valamiféle Ter- sánszki-féle beszédstílust megteremteni, de ebből csak a közönségesség, a gusztustalanság cifrázására tellett. Persze világosan kiderült, mit is akartak Koltai- ék. Először is üzletet csinálni. A Koltai and Co. minden jel szerint, egyfajta „kultúrmissziót” is teljesít: a magyarság lejáratását, társadalmunk szétverését. Práczki István Monorierdő Mihály és Huszár Imre számára az Esztergom megyei Karva prédiumon nekik vízi átszállítási jogot biztosít — azzal a megszorítással, hogy útlevél nélkül kóborlókat nem szállíthatnak át, és az átkelő uraktól és nemesektől taksát nem szedhetnek. A körözési rendeletek, utasítások tömegéből még egyet érdemes kiemelnünk, amely valóban történelmi jelentőségű: 1701. november 24-én Bécsben kelt a király mandátuma, s a vármegye 1701. december 5-én hirdette ki a közgyűlésben: aki a szökevény Rákóczy herceget elevenen elfogja, 12 000 forint jutalmat kap, aki levágott fejét mutatja be, 6000 forinttal díjaztatik. (A pénz értékére összehasonlításul: az országgyűlési követek Pestről Pozsonyba 10 forint útipénzt, 20—30 forint napidíjat kapnak ekkoriban.) (Folytatjuk) Dienes Éva Könyvek betiltása Pest vármegye gyűlése 1642. szeptember 18-án Füleken ülésezett. Az egyik napirendi pont a nádor levelének tudomásulvétele volt, miszerint „Erdélyben és Magyarországon elterjedt könyvecskék támadják a mágnások előjogait”. A nádor kötelezte a vármegyét, hogy a könyveket kobozza el és juttassa el hozzá. Azok a kiadványok, melyekről szó van, a 17. századi hitvitázó irodalom darabjai voltak. Pontosabban egy vonatkozásban mások: Lo- rántffy Zsuzsanna fejedelemasszony 1641-ben könyvet írt Mózes és a Prophéták címmel. A katolikus ellentábor az iratra a következő évben felelt Nova Transylvanica cím alatt. A könyv gyalázkodó hangnemben, gúnyolódva írt Lorántffy Zsuzsannáról. /. Rákóczi György fejedelem nyomoztatott a szerző után, de sikertelenül. Közben református részről is megszületett az ellenkönyv. A fejedelemasszony védője Keresztury Pál volt és olyan hangnemben felelt a katolikus Nova állításaira, hogy az érintettek vérig sértődtek. A könyv támadta a Habsburg-házat, hatalmas zavar keletkezett a vitairat nyomán. Mivel az erdélyi fejedelemség és a királyi Magyarország között rossz volt a viszony egyébként is, csak nehezen lehetett lecsillapítani a kedélyeket. A fejedelem, I. Rákóczi György végül vállalta, hogy felkutatja és elégetteti Keresztury könyvének példányait, viszonzásul III. Ferdinánd a fennhatósága alá tartozó országban tiitatta be a könyvet, melynek szerzője — utólag kiderült — Széchenyi György kanonok, a későbbi érsek volt. Pogány György
