Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-17 / 218. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT 13 Vizsgálják felül a kamatemelést! Az Országgyűlés elnökének, dr. Gál Zoltán Elnök úrnak! Tisztelt Elnök úr! Nap mint nap látva és tapasztalva az ország lakossága túlnyomó részének mind nehezebbé váló anyagi helyzetét, életkörülményeit, az ország nyilvánossága előtt azzal a kéréssel fordulunk elnök úrhoz, hogy a terhek egy jelentős részének enyhítése céljából a lakáscélú kölcsönök kamatadójának alapjául szolgáló 1990. évi CIV. számú törvény azon rendelkezésének megváltoztatását, mellyel a törvény 64. és 65. paragrafusaiban foglaltak szerint a 3,5 százalékos és ennél kedvezőbb kamatozású hitelszerződéseket egyoldalúan megváltoztatva a kamatok mértékét 15 százalékra emelte, törvény- módosítás indítványozásával az Országgyűlés előtt kezdeményezni szíveskedjék. Véleményünk szerint egy több évvel korábban kötött szerződést egyoldalúan, az évszázados jogi felfogás szerint nem lehetett volna megváltoztatni. Tudjuk, hogy eddig eredménytelen maradt minden törekvés arra, hogy ez a törvény ne szülessen meg, azonban a hatályba lépése óta a lakosság túlnyomó részében bekövetkezett nagymértékű anyagi romlás ismételten szükségessé teszi ennek felülvizsgálatát. Éppen azt a társadalmi réteget sújtja — mintegy 200 ezer nagycsaládot —, amelyik a legel- szegényedettebb, és a maga anyagi erejével próbálta lakáshelyzetét megoldani, építkezett, súlyos terheket vállalva és a nemzeti vagyont növelve. A kamatemelést azzal indokolták, hogy a gazdasági körülmények megváltoztak. Most a módosítást is ez indokolhatja. Ismert tény, hogy a lakossági megtakarítások utáni betétek kamatait mennyire csökkentették a bankok, ugyanakkor csak aránytalanul kis mértékben csökkentve a lakossági kihelyezett hitelek kamatát. Ez is alátámasztja azt az igényt, hogy a lakáscélú hitelek kamatának mértéke felülvizsgálatra kerüljön. Tisztelt Elnök úr! A Keresztény Szakszervezetek Borsod- Abaúj-Zemplén megyei szervezete felismerve e kérdés rendkívüli súlyosságát, kötelességének tartja, hogy mint érdekvédelmi szervezet kezdeményezze a kamatadótörvény megváltoztatását, s kérjük elnök urat, hogy kérésünket az illetékes parlamenti bizottság állásfoglalása után az Országgyűlés elé terjeszteni szíveskedjenek. Szappanos István megyei elnök Keresztény Szakszervezet Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete Dal és imádság A Pest Megyei Hírlap szeptember 1-jén közölte Horváth Gyula budapesti olvasó „A kisebbség” válaszol című levelét, amelyért ismeretlenül is szeretném „lélekben” megszorítani a kezét. Többek között felvetette, hogy az ellenzékkel való egyeztetés nélkül írták alá a médiavezetők kinevezését... „Miért fájt például az új tv-stábnak — írta — a déli híradás előtti — a magyar történelem egy cseppjét idéző — történelmi dátum, a zúgó harangok és a kalapot emelő vallásos földműves látványa? Ezek heHISTÓRIA Az útlevél hazai történetéből (VIII.) Jobbágyfiak a kollégiumokban Minden bizonnyal a törvény zárósoraiba foglalt kemény ítélet és mindörökre szóló átok volt az, ami miatt 83 évvel később Mária Terézia ezt a cikkelyt „botrányosnak” minősítette módosító törvényében; de a példátlanul liberális rendelkezés is felháboríthatta a mindent szabályozni és ellenőrizni kívánó királynőt. Kétségtelen tény, az 1669-es törvénynek az az intézkedése, hogy a fejedelem nem tagadhatja meg az útlevél kiadását, ma is szinte forradalmi gondolatnak látszik. Pedig ez a törvény is csak a már kialakult szokásjogot erősítette meg: az Erdélyi Fejedelemségből valóban tömegesen utaztak a tanulni vágyó ifjak a külföldi egyetemekre. A reformáció gyors és erőteljes erdélyi térhódítása után a protestáns német egyetemek vonzották a fiatalságot. A 16. század végén a luteránu- sok Wittenberg, majd a 17. század közepétől Jéna és Lipcse egyetemeit keresték fel; a 18. század elejétől Halle lett kedvelt központjuk! A reformátusok Wittenberg helyett Heidelberg egyetemére igyekeztek; 1592 és 1621 között 186 magyar tanult ott. Legtöbben az 1631-gyei kezdődő évtizedben jutnak el külföldre; e tíz évben számuk 304 tanuló, magasabb minden megelőző és következő évtizedénél. Nem véletlenül; a gyulafehérvári országgyűlés már 1624-ben kimondja: a tanulni vágyó jobbágyfiúkat földesuruk nem tarthatja vissza. (Magyarországon majd II. József idejében jutunk el idáig.) Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben a papok személyes szabadságát újabb kiváltsággal tetézi meg: a református lelkészek utódaikra is érvényes nemességet nyernek. Erdélyország hatalmasat lépett előre: a társadalmi felemelkedés útja a tanulás lett, s ez mindenki számára elérhetővé vált. A már a 16. században működő protestáns iskolák közül az eperjesit az evangélikusok, a sárospatakit, a debrecenit és a nagyváradit a reformátusok igazi kollégiumokká építették- ki, olyan iskolaegyüttesekké, amelyek elemi, közép- és főiskolai tagozattal is rendelkeztek; Bethlen Gábor pedig „közönséges akadémia — szándékai szerint egyetem — létesítéséről hozat törvényt 1622-ben az országgyűléssel, s az akadémia meg is kezdi működését a fejedelmi székvárosban, Gyulafehérváron 1629-ben. Itt tanult a fejedelem költségén, a-40 ösztöndíjas egyikeként Apáczai Csere János is, majd 1648 és 1653 között Hollandiában: Franekerben, Le- idenben, Utrechtben és Har- derwijkben. A wesztfáliai béke után a magyarok kiszorulnak Heidelberg egyeteméről, Kölnön át a holland, svájci és angol egyetemeket keresik fel, s ez csak javukra válik, hiszen a legnagyobb szellemi pezsgés ott folyik a 17. század második felében. A hazai protestáns kollégiumok által nyújtott kedvezményekkel a szegény jobbágyparasztok fiai is eljuthattak a külföldi ösztöndíjasok közé, rajtuk múlott, hogy a legmagasabb európai műveltség birtokába jussanak. Apáczai Csere írja, hogy a gyulafehérvári és kolozsvári kollégiumokban a jobbágyfiak száma oly nagy, hogy a „nemes szülék fiait” szinte kiszorítják onnan. A 16—17. században külföldi egyetemekre beiratkozott erdélyi ifjak közül mintegy 4500 személy neve ismeretes; ez azonban távolról sem a teljes szám. S ami talán a legfontosabb a mi számunkra: csaknem valameny- nyien hazajöttek tanulmányaik befejezése után; 200 év alatt mindössze 2,4 százalékuk maradt külföldön. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a feltörekvő jobbágyfiak mentek Erdélyből peregrinációra; külföldi akadémiákra indultak az úrfik, főemberek gyermekei is. Bethlen János erdélyi kancellár két fia, Miklós, majd öccse, Pál is éveket tölt Hollandiában, majd Angliát és Franciaországot is meglátogatja. „Mind a haza közönséges, mind a maga különös nagy romlási között az én atyám pénzzel nem bővelkedett, mégis nem szánta utolsó szükségére való költségével is engem felküldeni az academiákba” .— írja Bethlen Miklós, visszaemlékezve 19 esztendős korára, amikor elindult Európa felé. „In anno 1661. májusában indulónk el Besztercéről, országgyűléséből, Kemény János fejedelem passusával és recommenda- tiójával Bécsbe, Teleki Mihály és Kászoni Márton pápista páterrel együtt, kiket akkor Bécsben lévő fő kö- vetje Bánffi Dieneshez küldött Kemény János a török ellen való segítség sollicita- tiojára (sürgetésére) ...Szat- márig magunk lovain mentünk, onnét osztán a német igazgatás által már régen felállíttatott rendes postákon, de mind lóháton, mert még akkor a postakolye- szák (=kocsik) • nem valónak Magyarországon. A posták voltak: Szatmár, Tokaj, Kassa, Eperjes, Lőcse, Bajmóc, Galgóc, Pozson- ra. ” Bécsből Bethlen Miklós hamarosan folytatja útját Hollandia felé; útitársul székely tanárát, Csernátoni Pált viszi magával. A biztonság kedvéért Bécsben császári útlevelet is kap Szelepcsényi György kancellár, akkor kalocsai s azután esztergomi érsek közbenjárásával, aki igen megkedvelte: „Ennékem pas- sust is szépet irata a császár nevével, mely úgy tudom, ma is megvagyon az akkori diariummal együtt... a régi nagy folyóka iskatu- lyás (=fiókos) leveles ládában. ” Bethlen Pál 1663-ban követi bátyját a peregrinációba, inasával, a Háromszékből való Kön- czei Mihállyal, s velük tart egy Udvarhelyi Mihály nevű „typographus legény” is, aki nyomdászatot akar tanulni. Annak a széles látókörű, európai szellemiségű erdélyi műveltségnek, amely Kazinczyt is annyira megragadta, itt találhatók a gyökerei. A 17. század a királyi Magyarország számára a súlyos megpróbáltatások időszaka volt. A század utolsó két évtizedében zajlott le a török kiűzése; a 16 lyett meg kell elégednünk egy körbejáró óramutató látványával”. Lehet, hogy ott, a televízióban közreműködők talán nem is tudják, milyen történelmi esemény emlékére rendelték el a harangszót, és hogy a hívők ebből az alkalomból az Úr- angyalát szokták elimádkozni. De hát hogyan is tudnák, hiszen a diktatúrában nem volt szabad a keresztény szellemű szertartásokat közvetíteni. Amikor én először láttam a televízióban az elmélkedő parasztembert, megkönnyeztem. Egy emberöltő alatt sorsába bele- nyugvó földművelőt láttam ott, akit én már a krónikámban „megénekeltem”. A közelmúltban megjelent Kék szivárvány című könyvem — mely a népdal közösség- formáló és léleknemesítő erejéről szól — eszmei mondanivalójában szinte megtévesztő a hasonlatosság a jellemzésben. Idézek belőle egy részletet: „...Mindig előttem lebeg egy gyermekkori epizód, amikor perzselő nyári napon ebédet vittem a határban dolgozó családtagoknak. A forró homok szinte égette a meztelen lábamat, amikor egy hervadó levelű kukoricaföld mellett elhaladva egy idősebb parasztember dalolva kapálgatott. Talán az egyedüllétet akarta elűzni, vagy a madarakat dalra serkenteni?... Közben a falunk templomából megkondult a déli harangszó. Az ének azonnal abbamaradt, zsíros kalapját leemelve a kapanyélre tette, és keresztet vetve imádkozta az Úrangyalát. De szép, megelégedett, békés, harmonikus élete, gazdag lelkivilága lehetett annak a szegény parasztembernek, ahonnan a dal és az imádság egy tőről fakadt...” Ofella Sándor Tápiószecső éves felszabadító háború tengernyi szenvedéssel járt, s néptelen pusztasággá változtatta az ország középső részét; Buda vára romhalmazként került az egyesült európai keresztény seregek kezére. A felszabadult területeken mégis szinte azonnal megindult a közigazgatás újjászervezése, s ez jórészt annak volt köszönhető, hogy a vármegyék szervezete a hódoltság éveiben is tovább működött, székhelyétől távol. Pest—Pilis— Solt vármegye a Nógrád vármegyei Fülek várában tartotta üléseit, s 1687-ben költözött vissza Budára, illetve Pestre. Noha a vármegye régi iratainak nagy része Fülek 1682. évi ostromakor megsemmisült, az 1638. évtől kezdődően — csekély hiányokkal — fennmaradtak a vármegyei közgyűlések jegyzőkönyvei. A törékeny lapokat a reformkor idején díszes kötetekbe gyűjtötték, egybekötötték. A váltakozó kézírással rótt, sajátos rövidítésekkel teli, nehezen olvasható latin szöveg páratlanul értékes társadalomtörténeti, művelődés- történeti adatokat rejt, a való életnek különben oly nehezen felidézhető hétköznapi eseményeit tárja elénk; gazdag tanulsággal szolgál a mi témánk szempontjából is. (Folytatjuk) Dienes Éva Vác városát dúlják a visegrádiak A középkori Magyarország mindennapjainak szinte törvényszerű velejárója volt a hatalmaskodás, amikor egy-egy fó'ur, egyházi fűméitóság ilyen-olyan okok miatt feldúlta, komoly károkat okozva, haragosa birtokát. A nem is olyan ritkán emberhaláilal végződő összecsapások egyik kiváltó oka a vám volt: ki szedhet vámot, kiken. Egy ilyen jellegű vitára tett pontot — meglehetősen sajátos módon — Visegrád és Vác között a püspöki város megrohanása 1511. szeptember 17-én. A váci püspök megpróbálta vám- szedési jogát kiterjeszteni Visegrád lakóira is, ám ők — mivel királyi városban éltek — ezt joggal nehezményezték. Ennek ellenére rendre zaklatták a visegrádiakat a püspöki vámszedők. Kubinyi László, a budai vár udvarbírája végre megelégelte a dolgot. Parancsot adott visegrádi aiudvarbírájának: szedje össze embereit a környékről és fenyítse meg Vác városát. A népes csapat össze is áUt és az „éjszaka csendjében”behatoit a városba. Betörték a házak ajtaját és többeket — köztük Istenes István bírót, Zo- hor Pál, Bene Orbán, Nógrádi Ambrus jobbágyokat és még hat másik személyt „hajukból megragadva, ágyaikból mezjelenül földre vetve, kemény ütésekkel megverték és megsebezték”, sok házat kiraboltak és sok személyt „hátrakötött kezekkel innét Visegrád városába szállítottak, ahol a legsúlyosabb fogságban börtönbe vetettek”. A váci püspököt 5000 arany kár érte. A foglyok csak a nádor közbenjárására szabadultak ki. Pogány György
