Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-15 / 216. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. SZEPTEMBER 15., CSÜTÖRTÖK Földi pokok, földi emberek A mikor még a Kárpátokon kívül dörögtek a fegyverek, 1994 nyarán, sokféle suttogással terjedtek a rémlátomások szülte fantasztikus történetek a Kiskunságban is. Édesanyámnak beszélte egy távolabbi rokonunk rémülten — várandós fiatalasszony —, hogy „Igenis Lacházán egy múlt héten megszületett gyerek egyáltalán nem sírt, hanem visítva átkozó- dott, hogy a tűz égessen meg téged, anyám, amiért erre a világra hoztál...! Én Délegyházán többektől is hallottam — mert mindenki beszélt mindenkinek —, hogy Ürbőn a szikeken ürgeöntő cigányok az egyik ürgelyukból nem ürgét öntöttek ki, hanem egy földiembert... Csak egy kicsit volt nagyobb az ürgénél, testét teljesen szőr borította, de emberkeze, emberlába és emberfeje volt, és beszélni is tudott... Azt mondta, hogy ha elengedik őt, akkor fontos jó tanácsot ad nekik. Ez pedig úgy szólt, hogy — Vigyázzatok, emberek! Kerekedik már az a világvihar, amiben mindenki elpusztul, csak azok maradnak meg, akik föld alatti lyukakban élnek! Én nem hittem ezekben a történetekben, mégis amikor a szikekre kerültem — húszéves magamat is megmosolyogva —, figyelni kezdtem a lábam előtt a gyér füvet, hátha valahol egy ürgelyukból énelém is kilép egy földi-ember... Eközben azonban eszembe jutott — és azóta is többször gondoltam már rá —, hogy gyerekkoromban társaimmal mi nem ürgékre, hanem földi pókokra vadásztunk; ;— azok is ugyanígy a földbe függőlegesen lefúrt lyukakban éltek, csak persze kisebbekben, egy 25-30 centiméteres cérnaszál végére kenyérbélből gyúrt golyócskát erősítettünk, azt szépen beleengedtük a lyukba, és amikor éreztük, hogy a pók beleharapott két félelmetes horog alakú fogával (nem fogak ezek, hanem „szájszervek”), akkor óvatosan, lassan kiemeltük a pókkal együtt... Ijesztő fekete féreg volt. Szétterpesztett szőrös lábai miatt tenyér nagyságúnak láttuk. Óvatosan letettük a földre, és egy közeli másik póklyukból egy másik ugyanilyen pókot hoztunk mellé. Ezek ketten rögtön megtámadták egymást. Magasra ágaskodva, horgas szájszervűket kinyitva, előremeresztve rohantak rá egymásra, és birkózni kezdtek... Mi pedig izgalommal néztük őket, akár a spanyolok a bikaviadalokat. És nem tudtuk szemeinket levenni róluk mindaddig, amíg egyikük meg nem döglött. Mert az egyik pók mindig megölte a másikat. Miért ilyen halálos ellenségei egymásnak ezek?! Miért gyűlöli egymást ennyire két testvérpók! Egyszer aztán egy olyan pókot húztam ki a lyukból, aminek a lábai nem szétterpesztve fenyegettek engem, hanem a pók potroha alatt összefonódva valami vakító fehér golyócskát szorongattak. Én mesevilágban élő gyerek voltam, hirtelen azt hittem, hogy kifogtam a földi pókok királyát, és az most nekem adja a varázserejű drágagyöngyét, ha elengedem őt... De aztán — nem tudom, miért — hirtelen nagyon megijedtem tőle, és irtózva eldobtam cémás- tól, póktojásostól együtt... Mert az volt a lábai közt: póktojás. Egy kicsit ez kisebb mint a verébtojás és nem méhszája van, hanem — azt hiszem — valamilyen pókhálószövedék. A földön ez szétrepedt, és nagy csodálkozásomra egy sereg, mákszemnél is apróbb kispók mászott szét belőle. Kicsit átlátszó, üveges testüket fehérnek láttam... Az öreg pók elmenekült a fűben, de én már úgyis a kicsikre voltam kíváncsi. Leguggoltam hozzájuk, néztem hová mennek, azt vártam, hogy teljesen szátszalad- nak minden irányba. De nem!... Több helyen is egymás hegyére-hátára mászva nyüzsögtek, mint a hangyák, ha egy morzsát találnak... Hát ezek is élelemre csaptak rá, de nem morzsára, hanem valamelyik testvérükre. Tisztán láttam egy jelenetet — mint ha filmfelvételt készítettem volna róla, most is itt pereg le előttem —; futott egy kispók egy fűszál tövéig, s amikor annak nekiütközött, az utána futó másik kispók hátulról beleharapott ennek potrohúba és nem engedte el. Ha tehát a megtámadott meg akart volna fordulni, hogy megvívjon vele, saját maga fordította volna saját hátának az orvtámadót... Lehet, hogy ezért nem is mozdult a megtámadott. Különben is egy pillanat múlva már jobbról is, balról is rátámadott másodiknak, harmadiknak két másik testvérük is... Testvér... A pókok esetében ez test-nedv. Mert a győzők azt szívták ki a legyőzőitekből. Ezekről egyszer, már rádióriporterként, a világhírű biológusprofesszorral, Balogh Jánossal beszélgettem az ő bugaci tanyáján. A harmadik vagy negyedik tanyából ugyanis egy iskolás kislány hozott a professzor úrnak egy különös pókot, hátha érdekli őt. (Érdekelte is, mert ilyen pókot eddig csak Mongólia füves pusztáin találtak). Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg hangfelvételben is a legilletékesebb tudóst az én gyerekkori földi pókjaim testvérgyilkosságáról... Nagyon sok ragadozó rovarra és ragadozó halfajtára is jellemző ez a kannibalizmus. (Lám; neve is van ennek a ,,szokás”-nak!) — Kikéi a póktojásból — mondjuk — négyszáz kispók, és annak egyik felét — kétszázat — elfogyasztja a másik kétszáz. Ettől ők megerősödve megint egymásnak esnek és az egyik fele — száz — megeszi (elemészti) a másik százat, aztán annak fele a másik ötvenet... és így megy tovább addig, míg a megmaradtak egyre nagyobbra nőve és egyre sö- tétebb színűre válva képesek nem lesznek már másfajta rovarokra támadni, és azok testnedvein élni... Nem más ez, mint autószelekció. Vagyis a természet maga gondoskodik arról, hogy vesszen a gyengébb, éljen az erősebb... Ezen a módon ugyanis nem a betegesek, a korcsok, az életképtelenebbek örökíthetik át a következő nemzedékbe az ő káros tulajdonságaikat, amelyek miatt az egész fai kipusztulhat a Földről. Jó magyarázatnak látszik ez, sőt egyet is lehetne vele érteni. Csakhogy az én tapasztalatom szerint nem „sportszerűen” folyik ez a verseny a döntőbe jutásért. Mert nem páros viadalok győztesei jutnak tovább, hanem az aljas hátbatámadók, akik mellé rögtön odaszegődnek másodiknak, harmadiknak, tizediknek az aljas „lesipuskások”, akik sem nem bátrak, sem nem erősek, csak arra mernek rátámadni, akit már úgyis megtámadtak mások, aki már nem tud védekezni... Igaz ugyan, hogy később ők is zsákmányállatai lesznek a náluk is ravaszabb és aljasabb, erőszakosabb pókoknak, de most még talán úgy támadják oldalba a több oldalról lerohant társukat, hogy azt sziszegik gyűlölködő póknyelven; — Na, te életképtelen! Hát te akarsz fajfenntartó lenni?! Te piszkos nacionalista! Nem leszel fajvédő! ...Ne tessék mosolyogni, mert itt valóban nem a pókokról van szó. Az emberiség történelme csupa gyilkosság, csupa tömeggyilkosság. A történészek több mint tízezer háborúról tudnak. De csak tessék kapcsolgatni a televízió csatornáit; én már jártam úgy, hogy fél percen belül négy csatornán is éppen azt láttam, amikor az egyik ember megöli a másikat. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az emberiségre nem a pókok törvénye érvényes! D e nem tudom belátni azt sem, hogy miért éppen az a pók méltó a faj- fenntartás hivatásának betöltésére, amelyik először — tehát nagyobb győzelmi eséllyel — támadja halálosan hátba valamelyik testvérét... Ezen a módon „fejlődik” a faj?! Pedig tagadhatatlan, hogy így „nőtt fel” az emberiség napjainkig. A földi pókok, mire teljesen kifejlődnek, mindegyikük részt vett már több tucat testvérgyilkosságban. Ezért mindegyikük reflexszerűen támad a másik pókra. De éppen ezért félni is legjobban egymástól félnek. Én is attól félek — attól az embercsoporttól is! —, amelyik tőlem, mitő- lünk fél!... Mert az ilyen(ek) támadni fog(nak)! Azaz: — nem ágyúkkal, de szavakkal máris támadnak. A huszadik század végén azt már tudjuk, hogy az iparilag fejlett országokban a hadiipar a legfejlettebb, és hogy napjainkra a nukleáris fegyverek néhány óra alatt a teljes emberiség kipusztítására is képesek... Mit is üzent a háború vége táján az ürgelyukból kiöntött földi ember?.,. Azt, hogy a közelgő világviharban csak azok maradnak meg, akik a föld alá bújnak. Nem hittem el akkor ezt a rémlátomást... Most már kezdem elhinni. Részt vettem ugyanis azon a háromnapos konferencián, amit a Magyar Újságírók Közössége Tö- rökkoppányban rendezett meg, s amelynek résztvevői a munkahelyeikről, a szerkesztőségekből most elbocsátott — vagy elbocsátásukat váró — újságírók voltak; az ő ügyükről beszélgetve vizsgál- gattuk helyzetüket, helyzetünket. Ott alakult ki bennem erősen az a gondolat, hogy nemcsak a hadiipar fegyvereivel, nem csak az atom- és hidrogénbombákkal lehet világvihart kavarni, hanem a szavakkal is! Sőt... — a harmadik évezred elejére éppen a szavakkal lehet a leghatásosabban háborúzni. Tehát akié a sajtó, annak a kezében van a győzelem biztosítéka. Az az „életrevaló”. A televízió, a rádió, az újságok, a könyvek, a filmek, a színházak, az iskolák mind a szavakkal támadják vagy védik az embert, az embereket, az emberközösséget, a népeket, a nemzeteket, életrevaló tehát az a nép, amelyik ezeket veszi és tartja kézben, és nem életrevaló az, amelyik ezt kiejti kezéből, vagy föl sem veszi. Kegyetlen igazság ez, de igazság: bizonyítják a tények. Ha csupán külső szemlélőként nézhetnénk az emberi társadalom mozgásait, folyamatait — mint a póktojásból kikelő pókok harcát —, akkor belekezdhetnénk többféle okoskodó elmélet megfogalmazásába, de itt most a mi bőrünkről van szó. A mi életünkről vagy halálunkról. Mi, magyarok, itt a Kárpát-medencében ezeregyszáz év alatt keresztény (régiesen, Pázmány Péterrel is szólva; keresztyén) és európai nemzetté váltunk, úgy, hogy nem csak a nyelvhordozók egyenesági leszármazottai lettünk egy néppé, hanem a történelem nagy kenyérdagasztó teknőjében — háborúkban, menekülésekben, békekötésekben, hódoltságokban, éhínségekben, pusztító járványokban, kegyetlen törvények alatt még kegyetlenebb bírák kezei közt hajdúk, pandúrok és fegyveres katonáktól rettegve «-*- sokféle irányból, sokféle népségből eredve egy halomba sodródottan úgy összegyúródtunk szinte kenyértésztává, és közös sorsunk tüzes kemencéjében úgy kisültünk kerek kenyérré, hogy csakis ostoba demagóg, vagy rajtunk uralkodni akaró ravasz, de „életrevaló” aljas földi pók az, aki rémhírként terjesztge- ti, sikoltozza szét a világban, hogy hazánkban „faj- magyarkodók” üldözik a nem fajmagyarokat. P ontosan az ellenkezője történik ennek már több mint négyszáz éve: A törökök után a Habsburgok egészen a monarchia széthullásáig, majd Trianon után az új határokon kívül az utódállamokban napjainkig, de e határokon belül majdnem fél évszázadon át a megszálló szovjet uralom internacionalistakommunista irányelvei szerint. A Szovjetunió földrengető összeomlása miatt, akik nálunk tegnap még a kommunista internacionalizmus legfőbb hívei és szószólói voltak, gyorsan levetették magukról a divatjamúlt „internacionalista” jelzőt, és igyekeznek észrevétlenül belebújni a „nyugati kozmopolita” kabátba... Mindegy azonban, mert így is, úgy is a legfőbb saját nemzeti céljuk itt a Duna—Tisza táján a magyartalanítás. Amikor négy évvel ezelőtt az egypárti diktatúra (Kádár büszkén mondta, hogy proletárdiktatúra) „becsődölt”, akkor az első többpárti parlament koalíciós — nemzeti és keresztény arculatú — kormányát az első pillanattól kezdve, Marx Károly hű tanítványaiként, rögtön megdöntendő „hatalom”- nak tekintve támadták. Sikerült is nekik a főváros egyik legnagyobb jövedelmű rétegecskéjét, a taxisokat felhergelni a benzin árának emelése miatt, aztán a blokádban Kis János, az SZDSZ elnöke a tévében — teljesen Lenin „elvtárs” pózában, egyszerű és közvetlen szavakkal felszólította a kormányt, hogy mondjon le... Igaz ugyan, hogy az orvul hátba támadott kormány nem mondott le, de nem mert — nem is tudott ellentámadásba kezdeni. Megbénult, mint a hátulról letiport kispók a megszületése utáni első másodpercekben... Megbénítottan dehogyis kezdett „tavaszi nagytaka- rítás”-ba, dehogyis mozdította el a kommunista rendszer helytartóit a stratégiailag fontos vezető pozíciókból. Egy-két ilyen próbálkozás miatt ugyanis az egész „művelt világ” sajtója hirdette mindenfelé, hogy a magyar nacionalista kormány diktatórikusán működik. És a magyar kormány az ellentámadáshoz nemcsak hogy nem vette kezébe a leghatásosabb fegyvert, a sajtót, hanem azt meghagyta, sőt átadta a nemzetellenes és keresztényellenes támadóinak. Bukásának végül is ez lett a fő oka... Most aztán azok az újságírók, akik 4-5 évvel ezelőtt szinte hívatlanul ugyanazt az ügyet — a keresztény, nemzeti Magyar- ország megvalósítását — akarták szolgálni, amit a nép a kormányra bízott — elkeseredve látják, hogy a kormánnyal együtt ők is megbuktak, sőt a győztesek — már módszeresen tiporják bele a porba, és igyekeznek megsemmisíteni még a gondolatát is a keresztény, nemzeti alapokon álló, ám ezzel együtt modem Magyarországnak. Vagyis azt a célt, aminek eléréséért annak idején valamennyien az újságírói hivatást választották. Mert a fegyver (a puska és a toll is) csupán eszköz abban a viadalban, amiben a népek küzdenek megmaradásukért. Kezemben egy úgynevezett „szamizdat” újság. Illegálisan, azaz titkon, föld alatt készítették, és kézről kézre terjesztik. Biztos, hogy nem az ötven évvel ezelőtti rémlátomások ürgelyukból kiöntött „földi ember” tanácsára mentek föld alá a szerkesztői, hanem kényszerűségből, hiszen a bosszúállók, a csupán nyolc-tíz hónappal ezelőtt elbocsátott kommunistamaradvány újságírók, újra hatalomra jutva, százával dobják utcára azokat, akik nem fordultak szembe a keresztény és nemzeti irányzattal... Kihúzták lábuk alól a talajt; a nyílt megjelenés lehetőségét, tehát most a föld alól igyekeznek kiáltani; Magyarok! Ne hagyjuk magunkat! (Ez a címe az egyik friss szamizdatcikknek.) Szegény, szegény földi emberek, mi valamennyien! H a a harmadik évezredre lépve sem tudunk túllépni a póktörvényeken, akkor az egyre nagyobb hatású fegyverekkel — „nukleáris szájszerveinkkel” — már nem csupán egymást, hanem önmagunkat semmisítjük meg. Lehet, hogy valóban csak azok maradnak meg a világviharban, akik a föld alá bújnak?! Kispista István
