Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-12 / 213. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1994. SZEPTEMBER 12., HÉTFŐ Egy szőnyegbombázás története Felvidéki körút után Aztán végleg elsötétült a világ... A Kernácstelep felől huszonhét repülőgép haladt — ék alakban, mint a vadludak — a ceglédi vasútállomás irányába. Ezüstösen csillogtak a szikrázó napsütésben. Egyszer csak a vezérgép kiengedett egy sűrű, koromfekete füstgömböt. Ez afféle jel lehetett a bal és jobb szárnyon őt követő tizenhárom-tizenhárom masina pilótájának. Akik a következő pillanatban kioldották gyilkos rakományukat: a bombákat. Azon a meleg keddi napon (1944. augusztus 29-én) a huszonöt éves Bölcső János látta el a rendelkező forgalmi szolgálattevői teendőket. Az egykori szemtanút, a MÁV nyugalmazott főfelügyelőjét felkerestük otthonában, megosztotta velünk a ceglédi szőnyegbombázás fél évszázaddal ezelőtti történetét. Abban az időben már egyáltalán nem volt feltűnő, ha olykor akár száz-kétszáz repülőgép suhant át az égen. Ä vasút L/l-es utasítása előírta, hogy ki áz, akinek minden körülmények között a helyén kell maradni: élete, testi épsége kockáztatása árán is. S persze, telefonon jelezni kellett azt — a légvédelmi vasúti figyelőszolgálat országos központjának —, hogy milyen égtáj felől merre, körülbelül hány repülőgép elhaladt. Ez alapján figyelmeztették a nagy állomásokat (Miskolc, Hatvan, Salgótarján), vigyázzatok, baj van! Augusztus 29-én Bölcső János mellett Bajer Sándor menesztési naplózó teljesített szolgálatot. Reggel kilenc óra és fél tíz között vijjogott a városháza pincéjében működő légoltalmi parancsnokság szirénája. Elkezdődött a pályaudvar kiürítése. Miután a légi veszély elmúlt, a rendelkező forgalmi szolgálattevő telefonált a központnak, hogy merre ment a mintegy kétszáz repülőgép. Majd visz- szarendelte a korábban „kimenekített” 712-es számú távolsági személyvonatot — amely Budapest Nyugati pályaudvarról Szegedre közlekedett —, valamint egy-egy benzin- és lőszerszállító szerelvényt. — Fél tizenegy és tizenegy óra között körülbelül tíz másodpercig ismét felbőgött a sziréna — emlékezett Bölcső János —, ami hirtelen elhallgatott. Mint amikor kíméletlenül félrerántják a lemezjátszó karját, illetve tűjét. Értékes, kínzó percek teltek el, mire a légoltalmi soktól megtudtam, valódi légiriadót jeleztek, csak a technika ördöge rossz tréfát űzött velük. Nem késlekedtem, azonnal intézkedtem. A személyvonat vezetőjének azt mondtam, azonnal induljon Nyársapát irányába. Igen ám, csakhogy sokáig tartott mire az emberek — akik közül egyesek a kútnál ittak, mások cigarettát vettek — felkászálódtak, pláne akik a tetőn utaztak (többeknek a lépcsőn jutott hely). Ezután a váróteremben és a peronon várakozó személyeket kellett gyorsan biztonságba helyezni. Felnyittattam a két óvóhelyet: a 2-es posta felőlit és a mostani orvosi rendelő előttit. Az utóbbi kulcsát én adtam oda egy nálunk tanuló fiatalembernek, Lengyel Rezsőnek. Egyenruhája sem volt még, kávébarna öltönyt viselt. Felajánlottuk, hogy az utasok lemehetnek bármelyik bunkerba. Aki úgy gondolta, a vásártér — mai buszpályaudvar — cikkcakk futóárkait választotta menedékül. Ugyanakkor a Cegléd és Abony közötti szakaszra irányítottam a benzint szállító tartály-, míg a Budai úti részre a lőszervonatot. Végül intézkedtem, hogy a fűtőházból a mintegy húsz darab gőzmozdonyt mentsék ki. A forgalmi iroda előtti sziklakertfélénél volt egy henger alakú óvóhely, ahová a forgalmi szolgálattevő lemehetett, ha már mindent megtett, és kiürítette az állomást. Amikor a fehér főtiszti ruhát viselő Bölcső János — aki egyébként egy hónapos házas volt — és Bajer Sándor meglátták a vezérgép mögötti füstgömböt, szíven ütötte őket a halálfélelem. Felpattantak az irodától jobbra falnak támasztott kerékpárjukra. Egy-két másodperc után úgy döntöttek, nem a Rákóczi út, hanem a vásártér irányába sietnek. Egy villanytranszformátor melletti kiszáradt vizesárokig jutottak el. Aztán az alázuhanó bombák szárnyai fülsiketítő robajjal hasították a levegőt. Rengett a föld, megmozdult a makadámút. A két menekülő férfi bevetődött az árokba. Bölcső János felkészült a legrosszabbra. Meghalunk, végünk van, mormolta magában. Az övéire gondolt. A rokonságban szinte mindenki vasutasként szolgált. Édesapja kalandos körülmények között menekült szeretteivel a Trianon idején az Ipolyságból. Később több mint harminc vasutascsaláddal együtt három és fél évig vagonban éltek (itt született az öccse) egy mosonmagyaróvári kitérő csonka vágányön. Végül Ceglédbercelre vetette őket a sors. Jómaga a ceglédi nyolcosztályos gimnáziumban érettségizett le. Kitűnő felvételi vizsgája ellenére, csak kitartó szorgalom és küzdelem után lett vasutastiszt. Cegléden 1941. április 21-től nyugdíjba vonulásáig (magas beosztásban) szolgált. A katonai szakemberek becslése szerint három- négy-öt tonnás bombák hullottak le. Szoba nagyságú gödröket ütöttek a földbe, némelyik alján felfakadt a víz. Itt-ott tizenöt-húsz méteres síndarabot tépett ki a démoni erő — egyetlen vágány sem maradt ép —, s feldobta legalább harminc méter magasságba. Az egyik példány visszaeséskor úgy fúródott át a peron fedelén, mint a vajon. Voltaképpen a hatalmas bombaszőnyeg — amit egy hullámban dobtak le — szerencsére kissé félrecsúszott. Valójában a Kemácsi és Szűcstelep, a Tápiószelé- re vezető út és az Egyesült Malomipari Rt. tizenkét emeletes ceglédi malma, s az ehhez tartozó tárház kapott a legtöbbet a megsemmisítő rakományból. Áz utóbbi kigyulladt. Nem szöktek az égig a lángok. Ám a tűz csak 1945. január 3-án lobbant el teljesen. A sors iróniája, kegyetlen cinizmusa, hogy az orvosi rendelő felőli óvóhelynek a végzet nem kegyelmezett. Bölcső János és kollégája nyolcvan-kilencven méterre lehetett a bunkertól. Pár perccel az utolsó robbanás után előbújtak az árokból. Elsőként siettek a helyszínre. Iszonyú por és füstfelhő gomolygott. A légnyomás a pesti oldalon lévő falra söpörte az embereket, akik szörnyethaltak. Az orvos — aki nem sokkal később érkezett az egészségügyisekkel -— egy középkorú hölgynél (aki a társai testéhez vágódott, s ez az eleven párna tompította az ütközést) felfedezte az élet halványan pislákoló jeleit. A doktor bevitette a mentőkocsival (két ló vontatta) a Kossuth gimnázium épületébe, amely akkor szükségkórházként működött. — Egyre több segítőkész ember sereglett oda. Az egészségügyisekkel közösen harminckét viszonylag egyben maradt tetemet raktunk egymás mellé. Meztelenül feküdtek ott. A légnyomás csupán egy-egy zoknit, bugyit, derékszíját nem tépett le róluk. Valamennyi holttestre fekete, porszerű réteg égett rá. Az átélt katasztrófától huszonöt évesen félig megőszültem. — Három-négy nap múlva afféle csoda történt. Az egyetlen túlélő visszanyerte eszméletét. Két egészség- ügyis kihozta őt az állomásra. A csomagját kereste. Elvezettem a poggyászraktárba, ahol körülbelül ötvenhatvan táskát őriztünk. Az ő elmondása szerint Lengyel Rezső ott állt a bejárati vasajtónál és kitartóan nézte azt. Amikor kint hullottak a bombák és robbantak, lent földrengést észleltek. Borzasztó pánjk tört ki. A bomba a bejárat közelében csapódott be. Megemelkedett a tető — egy-két másodpercre vakítóan besütött a nap —, majd félrecsúszva visszazuhant és széttört. Aztán végleg elsötétült a világ... Miután a középkorú, vidéki nő elmesélte a tragédiát, megállt, összecsapta a kezét, s rámutatott egy régi, barnás árnyalatú kofferre. Örömmel kiáltotta: ez az enyém! Pontosan elsorolta, hogy mi van benne (ruhafélék, élelem, ajándéktárgy). Megkönnyebbülten simította végig a bőröndjét, s akkor döbbent rá, hogy ő túlélte... F. F. Bölcső János a nemrégiben felállított emlékműnél Erdőst Agnes felvétele Megkezdődött az oktatás Sáriban Nagyon jól sikerült az a háromnapos kirándulás, melyet a dabas-sári Szent János Általános Iskola szervezett tanulóinak — tudtuk meg Pásztor Győző plébánostól. A túra célja — mivel Sáriban jobbára szlovák ajkúak élnek — Szlovákia volt, s ezen az intézmény teljes létszámban részt vett. A kirándulókat a jászói premontrei apátság látta vendégül, a kisebbek az épületben, a nagyobbak pedig az apátság hatalmas parkjában kaptak szállást sátrakban. Odaérkezésük napján közös szentmisén vettek részt, s az első estét tábortűz zárta. Másnap a legkisebbek rövid kirándulást tettek a. jászói barlanghoz, a tíz év felettiek pedig a Tátrába indultak. Megnézték a Tar-patak vízesését, Késmárk háromszáz éves, fából készült evangélikus templomát, sétát tettek Lőcsén, s aztán lg- lón keresztül tértek vissza szálláshelyükre. A harmadik napon Kassára utaztak, ahol a három kassai vértanú ünnepének alkalmából szentmisét hallgattak. Ezen a kassai egyházmegye mintegy száz papja s püspökei miséztek. Ezután a színházban az iskola tanulói szlovákul, magyarul és latinul énekelve mutatkoztak be. Megérkezett Sáriból a népviseletbe öltözött tíz-tizenöt asszony is, akik egyházi énekeket adtak elő — szlovák nyelven. A műsort a miséző püspökök is végighallgatták, elismerésüknek adva hangot. Az iskola tanulói és tanárai a Himnuszt elénekelve megkoszorúzták Rákóczi Ferenc sírját, majd ellátogattak a fejedelem Rodostóból Kassára hozatott s ott felépített házába is. Útban hazafelé még kis kitérőt tettek Krasznahorka várához. Az eredményesen zárult "tanulmányi út végeztével mind a diákok, mind a tanárok élményekben gazdagon kezdhették meg az új tanévet — mondta végezetül Pásztor Győző atya. (nádai) Négy évvel a különválás után Tinnye maga irányítja sorsát A rendszerváltás előtt Tiny- nye is a számos hozzá hasonló kis település sorsával küszködött. Nem rendelkezett önállósággal, közigazgatásilag Piliscsabához tartozott. Az ebből származó problémák közismertek: az ügyes-bajos dolgok intézéséért utazni kell, akik a falu életéért felelősek, messze vannak, és sok helyen kisebb gondjuk is nagyobb volt a társközség fejlesztésénél. A négy évvel ezelőtti ön- kormányzati választásokkor Tinnye is az önállóság mellett döntött. Jó lóra tett ezzel az akkor létrejött faluvezetés? Hogyan látható ez a választási ciklus végének közeledtével? Ezekkel a kérdésekkel kerestük meg Bak Ferencet, a kisközség polgármesterét. — A szétválás kezdeményezésének közvetlen oka egyrészt a létrejövő körjegyzőség intézménnyé volt azzal, hogy számunkra nehezen áttekinthető viszonyokat eredményezett — kezdte válaszát. — Másrészt a piliscsabai polgármesteri hivatal felújításának költségét egyötöd részben Tinnyének kellett volna állnia. Rájöttünk, hogy ebből a pénzből egy saját községházát is kialakíthatunk, ahol a lakosság helyben intézheti ügyeit. — Hogy jött létre a hivatal? — Kezdetben csak egy szoba áljt rendelkezésre. Ezután találtunk jegyzőt, és mellette három fő- és egy mellékállást hoztunk létre. Ügyintézőinknek vannak tapasztalataik, hiszen korábban ők is Piliscsabán dolgoztak. A gondunk csak az, hogy mivel kevesen vagyunk, egy emberre nagyon sokrétű feladat hárul. — A válással együtt jár a vagyon megosztása is. Sikerült ezt megoldani? — Nagyon nehezen. A két falu tíz évig élt „közös fedél alatt”, és mi az ez idő alatti vagyongyarapodás egyötödére tartottunk igényt. Ez talán azért is volt Piliscsabának gond, mivel a legtöbb dolog ott valósult meg az említett időszakban. Nem mentek bele a kérésünkbe, a tárgyalások megszakadtak. Ezután hosszú időszak következett, a vita folyt, az üggyel még az akkori pénzügyminiszter is foglalkozott. Végül az ön- kormányzati lakásépítési hitel ültette újra asztalhoz a két felet, és létrejött a megegyezés. Piliscsaba negyedévi részletekben ötmillió forinton fizetett községünknek. — Az önállóság tükrében hogyan értékelné a négy évet? — Saját kezünkbe vettük sorsunkat. A közműfejlesztés Piliscsabával együtt is létrejöhetett volna, de emellett sikerült rendbe hozni intézményeinket, és megindult egy új tornaterem építése is. Van egy helyi ügyekre figyelő, jól működő hivatalunk, és a jövőre vonatkozóan is kialakítottuk már elképzeléseinket. (n. t.)
