Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-10 / 212. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. SZEPTEMBER 10.. SZOMBAT Minden képnek története van Portré Németh Árpád festőmiív észről A váci MTESZ székháza rendszeresen otthont ad a helyi művészek kiállításainak. A „Váci Szalon” festői évente bemutatják itt alkotásaikat. Legutóbb a „világi vigalom” keretében a hangulatos zöld hátteret biztosító belső udvarban láthattuk Németh Árpád képeit is, melyek közül néhányat még szeptemberben az épületben tekinthetnek meg a festmények kedvelői. Rendhagyó tárlatvezetés A művésszel Földvári téri műtermében beszélgetünk. A kis alkotóműhely minden zegét-zugát elfoglalják a képek, az asztalokon paletták, ecsetek, színes tubusok sokfélesége, az apró szoba közepén festőállványon az egyik legújabb kép már az őszi hangulatot tükrözi; szomorú napraforgók sárgásbarna fejüket lehajtva, hervadásuk- ban is szépek. A művész szívesen beszél képeiről, sőt rögtönzött tár- latszerűen teszi elém az ösz- szetartozó festményeket, melyeket gondolatsor kapcsol össze és mindegyiknek törtéArcok (Tollrajz) nete van. Egy-egy témáról ugyanis sorozatokat fest, több aspektusból is megközelítve a mondanivalót. Először az „emlékezet” ciklus gyermekkort felidéző négy képét látom, s közben Németh Árpád elmeséli, hogy Diósjenőn nevelkedett két testvérével és ma is szívesen festi a falusi tájat, egy-egy jellegzetes parasztházat, pajtát. vagy éppen egy megható útszéli keresztet. A „vásári népek” ciklus két bemutatott képe bizonyos értelemben még kapcsolódik a gyermekkorhoz, de már túlmutat azon. Egyik darabja az „Álarckészítő”, melyen fiatal arcok csodálják az öreg mestert, aki néhány maszkot tart a kezében, mintegy játszik velük, s ezek az álarcok kissé elvonatkoztatva emberi sorsokat is példázhatnak. Az ..Álarcosok" sorozat élénkpiros, gunyoros színei már pontosan ezt a gondolatot ébresztik tíz emberben. A „Tülekedők” mai világunk példázata. Németh Áipádot erősen foglalkoztatja a magyar történelem. A „Nagy alakok” tagjai közül történelmünk talán két legkedveltebb személyiségének, az államalapítónak és fiának képét állítja elém. Szent Imre herceg, aki fiatalon halt meg, s ezért csak nagy ígéret maradt, szinte a távolból néz vissza, arca beolvad a kékesszürke ködös háttérbe. Szent István a tettek embere, az „államfő” örök magyar megtestesítője. A sorozatok után előkerül egy-egy régebbi mappa is, különálló olajképek, tusrajzok, akvarellek, linómetszetek, rézkarcok sorjáznak. Németh Árpád realista festőnek tartja önmagát, a színek igen szép összhangját valósítja meg, s kitűnő érzékkel jelenít meg ezáltal gondolatokat, hangulatokat és érzéseket. A város és művészeti élete — Az érdekes és szokatlan bemutató után kíváncsi voltam, hogyan születnek képei, hirtelen ötletből, vagy hosz- szas „érlelődési" folyamat eredményeképpen. — Ez a témától függ —ul a váci Duna-part vagy utcarészlet természetesen pillanatnyi impresszió szülöttei, de már a sorozatokon sokat gondolkodom. Mai életünkben éppúgy vannak megörökítésre érdemes témák, mint történelmünkben. Maga a történelmi személyiség érdekel. amilyen saját korában lehetett. emberi hibáival együtt. — Említette, hogy diósje- női születésű és gyermekkorát is ott töltötte. Mikor érkezett Vácra és mi a véleménye a város művészeti életéről? — 1984-ben költöztünk ide „ családommal, Deákvá- ron lakunk kellemes zöld környezetben. Szeretem ezt a várost, mely maga is annyi témát nyújt, a „Nagytemplomot" már szinte minden nézetből és évszakban megfestettem, a Duna-part és Vác látképe a Pokol-szigetről szintén vászonra yaló, s a környék is szép. Ami a művészeti életet illeti, azt mondhatnám. hogy élénkülőben van. A Váci Szalon most 13 művészt, festőket és fotósokat számlál, akik mind a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (volt Képzőművészeti Alap) tagjai. Sajnos szobrász nincs köztünk. Rendszeresen van alkalmunk kiállításokon részt venni, együtt mutatkozunk be minden évben új munka inkkal a Művelődési Központ rendezésében a Téli Tárlaton és az MTESZ székházában. Egyénileg a könyvtár-galériában van' lehetőségünk kiállításra. Hiányolom azonban a Váci Nyári Tárlatot, melyet régebben évente rendezett a múzeum a görögkeleti templom-kiállítóterern- ben. Úgy vélem, hogy a felsorolt intézményeknek összehangolt kiállítási tervet kellene készíteni. — Kit tart mesterének és hol mutatkozott be eddig képeivel? — Egerben tanultam a tanárképzőn, két legkedvesebb mesterem sajnos már nem él. Id. Blaskó János, aki akkor a rajz tanszék vezetője volt, rendkívüli színérzékkel megáldott, jó humorú és emberséges tanár, éppúgy mint Farkas András. Tőlük tanultam a legtöbbet, mindig szívesen emlékszem rájuk. Tulajdonképpen 1970-től állítok ki rendszere- -sen. Volt már önálló kiállításom Budapesten a Vízivárosi Galériában, a salgótarjáni tavaszi tárlatokon is részt veszek és persze állandó kiállítója vagyok a váci tárlatoknak. Erdélyi körút — Említette, hogy Erdélybe készül egy kiállításköriítra. — Igen, több váci mű- vészkollégámmal együtt részt veszünk egy kb. egy évig tartó erdélyi tárlatsorozaton. Meghívásnak teszünk ezzel eleget, október második felében indulunk, első állomásunk Marosvásárhely lesz, majd több erdélyi nagyvárosban, pl. Temesváron láthatják munkáinkat. Erről azonban nem szeretnék többet elárulni, mert utunk még szervezés alatt áll. — Az állványon várakozó napraforgó-csendéleten kívül milyen munkája van készülőben, és a váciak hol találkozhatnak legközelebb képeivel? — Egy érdekes megrendelést kaptam a közelmúltban, szülőhelyem, Diósjenő címerét festem meg, s ezzel kapcsolatban levéltári kutatásokat is végeztem, mert áz eredeti címert szeretné használni a község önkormányzata. Mondanom sem kell, hogy nagyon örültem a felkérésnek. Ezenkívül folytatom a királyok sorozatot, és több vázlatom készült már egy akt.sorozathoz is. Novemberben a könyvtár-galériában újabb önálló kiállításon szeretném üdvözölni a képzőművészetet kedvelő váciakat. Muth Ágota G. válaszolja — egy táj, példáA táncházmozgalom 22 éve Tisztító forrás Berzsenyi Dániel A tánezok Nézd a táncz nemeit, mint festik játszi ecsettel A népek lelkét, s nemzetek ízleteit. A német hármas lépéssel lejtve kering le, S párját karja közé zárja s lebegve viszi. Egyszerű a német mindenben s csendesen Örvend, Egyet ölel mindig, s állhatatos szerető. A gallus fellengve szökik, s enyelegve kacsingat, Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyújt; Ez heves és virgoncz, örömében gyermeki-nyájas, Kényeiben repdez, s a szerelemben’ kalóz. A magyar egy Pindár valamerre ragadja negéde, Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatait. Majd lebegő szellő, szerelemmé olvad epedve, S búja hevét kényes mozdulatokba szövi; Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki tánezra (Megveti a lyánkát a diadalmi dagály), S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal A testhalmok közt ugrani hőseivel. Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe, Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt. Ember az, aki magyar tánezhoz jól terme, örüljön! Férfierő s lelkes szikra feszíti erét. Több mint 22 évvel ezelőtt, 1972, május 6-án rendezték meg az első táncházat Budapesten, a Liszt Ferenc téri klubkönyvtárban. Erdélyi, nevezetesen széki mintára alakultak az első táncházak táncrendjei — Martin György szakmai tanácsára — a fővárosban, és szerte az országban. Mint ismeretes, a hagyományos széki táncrendet a legényesekkel, a „sűrű” és „ritka” tempóval kezdték, majd következett a „négyes” ''más néven: magyar), a lassú, a csárdás, végül a porka, meg a hétlépés. Evek hosszú sora alatt kialakult a táncrendek rendje is az újkori városi táncházakban. Általában a széki táncrenddel kezdenek, aztán sorra következnek a dunántúli, szatmári, gyimesi, dél-alföldi, újabban az utóbbi években méltatlanul elhanyagolt méhkeréki román táncrend helyett a moldvai magyar, majd befejezésül a „táncházak királynője”, a mezőségi. Egyes táncrendeket — különösen a felvidéki (csallóközi, mátyusföldi, gömö- ri) — táncok tanítását viszont érthetetlen módon teljesen mellőzik a budapesti, és általában a magyarországi táncházakban. Ennek az eszmefuttatásnak nem lehet sem célja, sem feladata a táncházmozgalom elmúlt két évtizedének ismertetése, és összegzése, értékelése, lévén ez több kötetre rúgó tanulmánysorozat témája lehetne. Ám röviden és vázlatosan, távirati stílusban akár egyetlen mondatban is ösz- szefoglalható az elmúlt húsz év alapvető tendenciája: hatalmas mennyiségi fejlődés, mind a táncoktatás minősége, mind a '. íncosok, zenészek száma szempontjából, ugyanakkor lesújtó minőségi visszaesés, erkölcsi, szellemi nézőpontból. A táncházmozgalomból csak a tánc maradt, a mozgalmi, közösségformáló jelleg szinte teljesen eltűnt — párhuzamosan a hazai társadalmi és politikai viszonyok változásával. Ami siker: a táncház mint szórakozási forma országosan ismertté vált, annak ellenére, hogy a hazai médiák (sajtó, rádió, televízió) már születése pillanatától fogva teljességgel mellőzték, szinte már-már szabotálták (és ezt teszik változatlanul). Tisztító erővel hatott az autentikus zene és tánc „újrafelfedezése” általánosságban is a táncművészetre (nem kis mértékben Martin György, Kallós Zoltán, Tímár Sándor érdemeként) a színpadi néptánc megreformálására. Elévülhetetlen érdemei vannak Halmos Béláék és a hajdani Bartók Táncegyüttes kezdeményezésének abban, hogy mind Erdélyben, mint pedig a Felvidéken, sőt, az utóbbi években a vajdasági magyarság körében is ismét előtérbe került, mintegy nemzetélesztő erővé vált az autentikus hagyományok ápolása. (Lásd: zse- lizi, gombaszögi néptáncfesztiválok, dunaszerdahe- lyi, székelyudvarhelyi, mo- ravicai táncháztalálkozók.) Szintén nagy eredmény: a nemzetközi, főleg nyugateurópai, amerikai érdeklődés felkeltése a magyar, és általában az egyetemes parasztkultúra értékei iránt. Technikai szempontból — és ezt nem győzzük hangsúlyozni — rengeteget fejlődött a mozgalom, csakúgy, mint a néprajzi gyűjtések szempontjából. Hogy mennyit, azt lemérhetjük az országos és nemzetközi néptáncfesztiválokon, (pl. Szolnok, Szeged, Zalaegerszeg stb.) a nyári táncház és zenészképző táborokban, (Téka-tábor, Jászberény, Szarvas) és legfőképpen az évente megrendezésre kerülő budapesti táncháztalálkozókon. Dezső László Könyvespolc Falusirató A vajdasági magyar irodalomban teljesen szokatlan tematikájú kötetet jelentetett meg a napokban az újvidéki Fórum könyvkiadó. A címe —r Szülőfalum, Terján —1 alapjában véve egy nosztalgikus hangvételű röghözkötötíségre enged következtetni, de a szerző, Cs. Simon István költő, az újvidéki Magyar Szó újságírója ennél sokkal mélyebbre nyúlt. Tizenegy kisnovellával és huszonegy verssel, valamint harminc eredeti fényképpel állít emléket a déli határainktól légvonalban alig harminc kilométerre levő Csóka nagyközség melletti egykori településnek, ahol Cs. Simon is született és tízéves koráig élt. Terján ugyanis hétszáz évig létezett. Mindössze kilencvenegy család lakta, s — mint a szerző vallomásából kiderül — mindannyian nagyon ragaszkodtak szülőfalujukhoz. Ez azonban kevésnek bizonyult a kis közösség élet- képességéhez, hiszen azon a tájon az utolsó napig petróleumlámpával és mécsessel világítottak, az ivóvizet is a mindössze néhány méteres ásott kutakból merítették. A második világégés érintetlenül hagyta Terjánt, de az új hatalom dilettáns kisistenei kimondták a falura a halálos ítéletet. Az ősi szokások szerint élő település nem illett bele a megalo- mán fejlesztési elképzelésekbe, tehát meg kellett szabadulni tőle. Negyven évvel ezelőtt végre is hajtották beteges elképzelésüket: egyszerűen elárverezték az egész falut, lakosait pedig Csókára költöztették. A nagyközségben, szétszórt mikroközösség tagjai úgy-ahi'gy feltalálták magukat, de a még élők a mai napig sem tudják megbocsátani a hatalomnak, hogy egyetlen tollvonással szó szerint letörölte szülőfalujukat a föld színéről. Ezt a települést siratja el füzetnyi kötetével Cs. Simon István. B. M.
