Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-06 / 183. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. AUGUSZTUS 6.. SZOMBAT 7 Szócs Géza Egy közös ház építése Avagy csontváz a szekrényben Mottók: a) Csak tiszta forrásból b) Tiszta múlttal a tiszta jövőért c) Mélységes mély a tiszta forrás, vagy tán feneketlen Helyszín: vendégfogadó a Vöröstoronyi szoros közelében — Adjonisten, sógor testvér. — Adj’isten. Honnan és merre, testvér? — Erdélyországból jövök. — És hova-merre, sógor? — Arra le délnek. — Aztán az asszony? — Hát a tied, testvér? — Emlékszel, sógor? — Itt, ebben a fogadóben, testvér. Hány éve is? — Az volt ám az esküvő, pajtás. — Mikor elvetted a húgom, sógor. — Te meg az enyémet, sógor. — És te most merre, bátyám? — Erre északnak, öcsém. — Aztán a húgomnak hogy megy sora, sógor? — Neked meg hogy megy sorod, mester uram? — Nagy-nagy házat kéne építeni, mester uram. — Nagy közös házat, testvér. — Strasbourgban, testvér. — Jó lesz-e, sógor? — Jó lesz, sógor. Egészségedre. — Hej, ha mi összefognánk, sógor. Egészségünkre! — Akkor csapj ide a tenyerembe, testvér.-— Itt a tenyerem. Megyünk Strasbourgba, testvér. — Aztán az asszony, sógor? Hozod-e őt is? — Hát te hozod-e, sógor? — Tudod-e, sógor, hogy nálam jobb mester nincsen e földön? — Meg nálam sincs, mester sógor... — Ha látnád, sógor, mekkora várat építettem Déván! — S én mekkora kolostort itt lent a másik folyónál! — Mi ketten aztán tudunk építeni, igaz-e, pajtás. — Strasbourgban találkozunk, Kelemen. .— Ott leszek. Manóié. — Sikerülni fog, sógor. Egészségedre. — Hej, ha mi összefogunk, testvér. — Aztán hozd az asszonyt is. — Hát persze, Manóié. — Jól el lesznek majd egymással ott Strasbourg- ban. — Már úgyis rég nem találkoztak. — Sikerülni fog, Kelemen. — Csodákra leszünk képesek együtt, Manóié. O lyan igazán, olyan megrögzött franciának inkább az időseket érzem. Idős urak szállnak fel a buszra, arccsontjukra tapad a bőrük, a vonásaik kifinomultak, a koponyájuk keskeny. Ezek még harcolhattak a második világháborúban, nem^ nem a nagyságért, nem a dicsőségért, a grandeur és a gloire már odalett, de mégis, Francia- országért. Nekik bizonyára nincs ínyükre a vircsaft, a zsibvásár, mely most ellepi őket. Lehetnek, akik nem törődnek vele. Észre sem veszik. Élik az életük. Golyóznak egy téren. A Ci- tén, a Montmartre-on. Jó nézni őket. Középkorú férfiak, kispolgárok. Gurítják a golyót, a boule-t, mennek utána. Nem jövök rá, mik lehetnek a játékszabályok. Nem értem, amit a játékosok szólnak egymásnak. De a Montmartre oldalában a házak közé ékelt kis csukott parkban, ahol középen a boule pálya húzódik, s a pálya fölött Szent Dénes szobra áll — kétségkívül Szent Dénesé, a mártír püspöké, akit lefejeztek e helyt, de ő felkelt, a fejét kézbe vette, s úgy, kezében fejével megérkezett oda, ahol Saint Denis városát aztán megalapították, mert a nyaka csonka, püspöksüveges fejét maga előtt tartja — megérzek valamit a domb eredeti, turisták, sőt, később világhírneves festők által sem háborgatott hangulatából, mikor itteni szőlőkbe kis házakat emeltek, a magasban, a szélben malmok vitorlái forogtak, s mindenki ismerte egymást. A golyózóktól nem mesz- szire betévedek a Szent Pé- ter-templomba. Szerényen, alig ismerten — akár még tősgyökeres párizsiak sem tudnak róla — Nádudvari Anna Párizsi utcákon (Részlet) bújik meg a híres-nevezetes, a városképet uraló Sacré-Coeur oldalában Párizs legrégibb temploma, benne négy penészzöld, még a rómaiak idejéből való márványoszloppal, melyet aztán a keresztény templom építésekor, annak legkülönbözőbb helyein, a szentélyben, az ajtónál mégis ketten is — az egyik egy apáca — sietnek kezet fogni velem, ezt jól- esőn nyugtázom: Párizs befogad. Később, nézelődve, egy szépen erezett, fából faragott, életnagyságú Krisztus-test ragad meg, a szenvedés, melyet az arc, a törzs, a végtagok kifejeznek, arra indít, hogy megnál, ahogy jött, ismét hasznosítottak. Mise van. Az egyik oldalhajóban az ősi, faragott kövekre fény vetül, a haL ványsárgán ragyogó kőfa’- lak közt néhányan összegyűltek hallgatni egy kedves szavú öreg papot. Leülök hátul, kicsit odébb a többiektől, a békekívánságcsókoljam a lábát, mint otthon szoktam a különösen megindító korpuszokét. Kint a Tertre téren összeszorítom a számat, a teret benépesítő portrérajzolók erőszakosak; legalább valami választ igyekeznek kapni az ajánlkozásukra, gondolják — s nyilván sokszor jól gondolják —, ha már szóba elegyedtek, előbb-utóbb kötélnek áll, lerajzoltatja magát a kipé- cézett. Hallom, amint valakikről megtudva, hogy olaszok, áradoznak: ó, az olaszok...! Azzal, hogy valaki magyar, vajon mit kezdenek? Nem derítem ki, inkább összeszorítom a számat. Üldögélek a Sacré- Coeur előtti lépcsősor egyik fokán. Sós mogyorót eszem egy zacskóból, oldalról tam-tamzene szól, előttem Párizs — legjobb érzés a Saint-Sulpice-temp- lom két hatalmas, s egymástól különböző tornyát felfedeznem: ott, pár lépésre attól van az otthonom — és izgő-mozgó, hangos, emléktárgyakat, képeslapokat, hatalmas luftballonokat árusító néger fiúk. Némelyik csak úgy kézből kí- nálgatja egyfajta portékáját, de mások valóságos kis bazárt birtokolnak, földre terített, négysarkas kendőkre számos apróságot sorakoztattak ki. Egy általam észre nem vett jeladás hírűig adja: rendőr közeledik. Én rr.ár csak a következményt tapasztalom: a kendőket ösz- szekapják a négy sarkuknál, a luftballonokból kiengedik a levegőt, s máris volt nincs árusítás. A rendőrautó behajt a Sacré- Coeur előtti térségre, tesz egy kört, majd távozik. A néger fiúk a térség szélén állnak ártatlan képpel, aztán felszabadultan integetnek az autó után, a rendőrök visszaintenek: jól tudják, mi folyt itt, s mi folyik tovább, ha ők eltűnnek a láthatárról. A HARMADIK NAP alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Ba- rabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé. Megállt előtte, és csendesen így szólt: — Itt vagyok. Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett. — Rabbi! Rabbi! — zokogott. És a mester szelíden folytatta. — Ne sírj. Állj fel és jöjj velem. Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé, és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás. A nyomorult pedig feltá- pászkodott, és az ő öltönyét megragadta. — Mester! — kiáltott elfulladva és könnyek között —, ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!. — Semmit — mondta ő szelíden —, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon, és megkérdezett titeket: „Kit engedjek hát el közülök, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?” — O én bolond! — kiáltott a nyomorult fejét öklével verve —, ó én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott! — Jól van — folytatta szelíden a mester —, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit! mintha azt kiáltanád: „Az életemet!” Az pedig követte őt. És találának útközben másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és feleségét és gyermekét, és szemeit kiszúratta. És ő homlokát érinté csendesen kezével, és így szólt: — Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”, mintha azt kiáltanád: „A házamat! a gyermekemet! a szemem világát!” Az pedig felzokogott, és követte őt. És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűz- hödt mocsárba nyomta le Barabbást, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá és megoldotta kötelékeit és így szólt: — Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: „A názáretit!” mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! a léleknek és gondolatnak szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját, és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral. És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik, külön-külön, zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!” mintha azt kiáltanák: ■ , JBékesség! békesség! békesség e földön!” Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé. Pilátus a tornácon ült, és estebédjét költötte Barabással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított. A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult, és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett: — A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, s engem megfeszítettek — de vissza kellett térnem ha- lottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar — kérdezd meg őket újból, amint a törvénykönyveinkben meg vagyon írva. Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s ki- állván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: — Hát kit bocsássák el már most, Barabbást vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik. És ekkor zúgás támadt, s mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!” És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: „A názáretit!” A mester pedig halo- vány lett, és megfordulván, végignézett rajtuk. És külön-külön megis- meré mindegyik az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába,' véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbás!” mintha azt hörögné: „Halál! halál! halál!” P ilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és monddá neki: „Te lá- tod„.!” Ő pedig bólintott fejével, és csendesen felmen- vén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg. Karinthy Frigyes Barabbás Marcel Chimoaga grafikája
