Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-01 / 178. szám
1 | PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. AGUSZTUS 1., HÉTFŐ 7 Pollack Mihály és Tahitótfalu Látogatóban a vérségi krónikásasszonynál Az arculatteremtő t Tahitótfalu temetőjében nyugszik Pollack Mihály, a XIX. század első felének egyik legnagyobb hazai építésze. Neve minden művelt magyar állampolgár számára ismert, de ha alkotásainak megnevezésére kerülne sor, félő, hogy csak szakember tudna a Nemzeti Múzeumon kívül egyebet is megemlíteni. Az építészekkel kapcsolatban ez szinte világjelenség; a festők vagy szobrászok műveit sokkal jobban ismeri a nagy- közönség. Sőt a műveltségére adó egyén még zavarba is jön, ha felfedik tudása hiányosságait e téren. De az építészek alkotásait nem ismerni senki sem tartja szégyennek. Még a híres épületek fényképei alatt is többnyire csak a fényképész nevét tüntetik fel, az építészét a legritkábban. Pedig ők határozzák meg — sokszor századokra is — a körülöttünk levő világot, mint látványt és mint kézzel fogható fizikai környezetet. Ez Pollack Mihályra vonatkozóan — különösen a főváros viszonylatában — fokozottan érvényes, mert a reformkori Pest arculatát valóban ő alakította ki. Ő volt az, „aki középületeivel meghatározta a hazai klasszicizmus stílusát, és lakóházai a XIX. század első harmadában megszabták a pesti építkezések irányát” — írta Zádor Anna Pollack Mi- hályról, az 1906-ban megjelent nagy monográfiájában. A kiváló szerzőnő még azt is kimutatta, hogy 1809—1830 közötti időszakból Pollacknak 107 házterve maradt fenn. Ha nem is valósult meg valameny- nyi, legnagyobb részük felépült. Es akkor még a középületeket nem is említettük. Ez a termékenység és széles körű lehetőség a mai építész számára szinte elképzelhetetlen. Ehhez azonban nem csak Pollack tehetségére, hanem egy fejlődő város építési szándékára is szükség volt. Ezen a téren Pest már a XVIII. század végén a nagy lehetőségek városának tűnt. Ez csábította ide az 1773-ban Bécsben született és 1792-ben mesterlevelet nyert fiatal Pollack Mihályt is, aki a kötelező itáliai vándorévei után Pestre jött „szerencsét próbálni”, majd itt is telepedett le végleg, mint a pesti építőcéh bejegyzett mestere. Első megbízása a Deák téri evangélikus templom volt Pollack Mihály (Than Mór festménye) (1799—1811), amelyben már megnyilvánult a fiatal mesternek a barokktól eltérő felfogása. A tömeg és a belső tér egysége, tagolásuk áttekinthető, nyugodt ritmusa, már a klasz- szicista szemlélet eredménye volt, amely egyszerűsége ellenére sem nélkülözte az ünnepélyességet. Kazinczy Ferenc elragadtatva üdvözölte Pollack munkáját, amely megfelelt a reformkor szellemének, de ez felelt meg a Szépészeti Bizottmány által képviselt irányvonalnak is. A Szépészeti Bizottmány József nádor szorgalmazására alakult meg 1808-ban a pesti építkezések szabályozására. Pollack 29 éven át volt tisztségviselő e bizottmányban, és klasszicizmusa példamutató lett. Középületei mind ebben a stílusban épültek: a székesfehérvári és szekszárdi megyeháza, a jászberényi városháza, a Ludoviceum (katonai akadémia) és élete nagy műve, a klasszicizmus csúcsteljesítménye; a Nemzeti Múzeum (1836—1842), — hogy csak a legkiemelkedőbb alkotásait említsük. Pollack Pesten lakott és több ház tulajdonosa is volt, de pihenni mindig Tahi- tótfalura vonult vissza, felesége Eger Magdolna nyaralójába. Otven évig éltek boldog házasságban, és ebből nem kevés időt töltöttek a megörökölt nyaralóban (ma a pincesor 474. sz. telkén található), amelyet a mester padlófűtéssel ellátva téli tartózkodásra is alkalmassá tett, és amely köré igényes tájkertet is telepített. Mivel pedig szőlő is tartozott a nyaralóhoz, kis szüreti házat is épített a közelébe. Az egyszerű földszintes, nyeregtetős ház elejét görög templomocs- kára emlékeztetőén négyoszlopos, oromzatos verandával látta el. Más építkezéséről Tahi- tótfalun nem tudunk, de a római katolikus templom vörösmárvány főoltárának — a falusi templom jellegétől elütő — egyszerű és mégis ünnepélyes felépítményében Pollack művészete ismerhető fel. 1853-ban kelt végrendelete szerint Pollack határozott kívánsága volt, hogy a tótfalusi szőlő és nyaraló, „amelyhez annyi szép baráti és családi emlék fűződik” maradjon mindvégig a család birtokában. Ez is bizonyítja, hogy mennyire kötődött e csendes faluhoz. Mi sem volt tehát természetesebb, hogy végrendeletének megfelelően „minden pompa nélkül” a római katolikus szertartás szerint az itteni temetőben temették el. Pamer Nóra Előkészületben a második kötet Ellenfény után Holdudvar A közelmúltban jelent meg a Vecsésen éló' G. Ferenczy Hanna: Ellenfényben című önéletrajzi regénye. A szerzővel első könyvéről és annak készülő folytatásáról beszélgettünk. Elmondta, hogy a megjelent első kötetben élete első 24 évét örökítette meg, őszintén, pontosan, tárgyilagosan. Megírja benne törvénytelen gyermeki mivoltát, szegénységét, ki- közösítettségét, botrányos gyermekkorát. Az Ellenfényben — mint azt Losonci Miklós művészettörténész kritikájában írja — az életkortól függően egy gyermek a cseperedő kislány és a felnőtt nézőpontjából láttamozza a történéseket, ez a szüntelen metamorfózis képez pezsgő szigeteket a folyamatos elbeszélés különböző állomásain. Közös írói és humánus erény, hogy otrombaságok és lázas gyötrődések közepette is mentette, megküzdötte önmagának az élet derűs idilljét. Ha csak morzsákban is, egy villanásra a megpróbáltatások rá- kényszerített örvényében, de mentette, megküzdötte. Losonci Miklós így folytatja elemzését: -az igázi katarzist az okozza, hogy a töménytelen nyomorúság, mely ott szorong e történésben, feloldódik G. Ferenczy Hanna lelkűidének frissen megmaradt tisztaságában, és ez az erős magatartás válik győzedelmessé. így váltja fel az idő bénultságát, szorongásait, piszkát, terhét, kínlódását az időtlenség nyugalma és méltósága. így válik a felejtendő felejthetetlenné, a nem kívánt kín immár irodalmi kategóriává, a rút cselekedetek sora szépséggé, a romlottág romolhatatlansággá. így válik, így magasztosul az Ellenfényben a múlt omladékából, a jövő fényes szigetévé. Dokumentummá, művészetté. Ehhez G. Ferenczy Hanna hozzáteszi: engem biztatni kell ahhoz, hogy írjak, fessek, alkossak. Most, hogy bélyeg nélkül tudok élni és könyvem ilyen sikereket ért el, megkaptam a kellő biztatást, hogy megírjam folytatását, amelynek Holdudvar íesz a címe. Ez az életem „ellenfényét” követő hat évet öleli fel, az ifjúkori nagy szerelmet és az akkori igazságokat egészen 1956-ig. Sajnos a regény kiadása igen magas költségekkel jár és támogató nélkül talán nem is fog sikerülni a megjelentetése. De minden aggodalmam ellenére bízom benne, hogy meg fog jelenni a könyv, hiszen eddig mindig megtaláltam azokat az embereket, akik segítettek. Talán az első rész sikere hozzásegít, hogy megjelenhessen a folytatás, élményt nyújtva azoknak, akik telefonjaikkal, leveleikkel biztattak megírására. Reméljük, hogy a könyvet hamarosan mi is olvashatjuk. (s. a.) Hét könyve jelent meg Marton Pálné Homok Erzsébetnek, a „vérségi krónikásasszonynak”. Nézzük, melyik hányban, ahogy veszi elő őket Versegen a kezdeményezésére létrejött falumúzeum kisebbik épületében elhelyezett vitrinből, ahol elsősorban a személyével kapcsolatos dolgokat tartja. Elsői könyve az Igaz mesék címet viseli, 1960-ban jelent meg. A Vérségi hétköznapok 1965-ben, a Gyuri bácsi ’73-ban, az Igaz mesék bővített kiadása ’76-ban, A faluban szól a nóta ’78-ban, A tóparti ház ’81-ben, s az utolsó, a Családi krónika ’83-ban. 1983 óta nem készült új könyve. Kézirata lenne, csak kiadó nem akad hozzá, azt mondják, nem érdekel a falusi élet leírása ma már senkit. Ő pedig másról írni nem tud. Meséli, hogy biztatták: vágassa le, „ondoláltassa ki” a haját, vetkőzzön ki a paraszti viseletből, ha már író lett belőle, aki meg-megfordul „magas körökben” is. De szerinte kétféle paraszt van: földszerető és bugris paraszt. Ez utóbbi lenne csak képes rá, hogy mindazt amiben felnőtt, a viseletét is, a földet is elhagyja. Ő, akárhány könyvet írt is, megmaradt földművesnek. Veres Péter segített Nem fiatal korától művelte mindkettőt, a földet is, az írást is. Az utóbbit csak úgy ötvenéves kora körül kezdte. Mikor végre megszabadult a „me- nyecskesorból”, mikor hetnek úgy, hogy „nekem is ő segített”, már nem él. S általában, ki ne tudná: a kultúrát a piac törvényei uralják. Azért lehet élni. Mártonná Homok Erzsébet minden délután kettőkor kinyitja a vérségi falumúzeumot. Egy fás, virágos portán egymással szemben áll egy nagyobb meg egy kisebb épület. Új épületek ezek, de olyanok, mintha régiek lennének, a régi parasztházak mintájára készültek. A nagyobbik előtti, az egész ház hosszában végigfutó, faragott faoszlopokkal díszített verandára néhány lépcsőfokon át juthatunk, a házba pedig olyan ajtókon, melyeket fakilincsek nyitnak. A konyhában háttal egy néni ül, a hirtelen odapillantó azt hiszi, valóságos személy, holott csak népviseletbe öltöztetett bábu. — Itt minden házilag készült — mondja MarMarton Pálné Homok Erzsébet a vérségi falumúzeumban Krekács Róbert felvétele végre már nem az anyósával lakott. — Addig mindig azon ettem magam, miért születtem, mi értelme van az életemnek. Mindenki, aki menyecskének ment a férje szülei' házához, de azok is, akik vőnek mentek, ingyenes cselédnek szegődtek. Elkezdtem próbálgatni az írást, mert éreztem, hogy mást is tudok, mint kapálni. A nagyobbik fiam újságíró lett, megismerte Veres Pétert. Mondta neki, hogy: az én anyám is veszkődik ezekkel az írásokkal... Veres Péter segítségével indult meg az írói pálya. Ám Veres Péter, akire de sokan is emlékezten Pálné, aki mindenkinek —- ahogy a falun végigjöttünk is tapasztalhattam — Bözsi néni. A pléhes ruha Az udvari lakószobában ott a guzsaly, a motolla meg a szövőszék — a szátva —, melyeken elkészíthették a sok szőttest, ágyneműt, abroszt, törülközőt, melyek szintén tárgyai a kiállításnak. Megvan a teljes konyhaberendezés, a szerszámos- kamrában minden szerszám, ami a gazdaportán kellett. De talán a legtöbb a látnivaló az utcai, a tisztaszobában. Leginkább a ruhák foglalkoztatnak. — Ez a pléhes ruha — mutatja Bözsi néni. — Nem szegve van, hanem alápléhelve. Ezt csak templomba lehetett felvenni, s legalább nyolctíz templomi ruha kellett személyenként. A szoknyákat tőre szedve ráncoltuk, mikor sült a kenyér a kemencében... Azt hiszem, azért éppen akkor, mert akkor volt rá idejük, de nem. — Mikor beráncoltuk, alája nedves abroszt tettünk, a tetejére szintén vizeset, legfelülre szárazát. Arra rá a forró, frissen sült kenyereket. Még meg nem száradt a ruha, a kenyér rajta volt. Abból a ruhából soha aztán ki nem koptak a ráncok. Verseg viselete különbözött minden más faluétól. Itt az atlaszok meg a selymek kellettek, a Galga mentén pedig a posztó meg a bársony. A blúzt „testhezállónak” hívták, a „hosszúfar- kú” blúzt az ’50-es években vezette itt be egy var rónő. A magasra vetett ágy a „kivetett” ágy. Belelapozok az asztalon levő könyvek egyikébe: Jó illatú rózsáskert — melyben mindenféle reggeli és estvéli imádságok és énekek fog- laltatnak.Nézzük a fényképeket a falon: ez mind egy családé volt, csak a gazdagoknak telt rá, hogy ilyen nagy méretű fényképeket csináltassanak... Tiltja a rendelet Bözsi néninek mint a múzeum gondnokának két éve még havi 1500 forint volt a fizetése. Akkor levették felére, mert különben a nyugdíjával együtt meghaladta volna a jövedelme az évi 108 ezer forintot — ez pedig tilos. — Azóta ez a rendelet nem változott, de az árak közben a csillagos égig emelkedtek. És arra sem gondolnak, hogy aki két bársonyszéket is megnyer- gel, az mennyit keres évi 108 ezer forinthoz képest?... A legújabb bosszúság: az idén talán nem lehet ott, mint a korábbi években ott volt a hímzéseivel a mesterségek ünnepe keretében rendezett hagyományőrző kirakodóvásáron a budai várban augusztus 20-án, s az azt megelőző és követő napon. A három napra 8500 forint részvételi díjat kéne fizetnie. Ezt éppen azok nem tudják kifizetni, éppen azok nem jutnak el miatta a hagyományőrzők vásárára, akik nem is any- nyira csak őrzik, de ők maguk jelentik még a hagyományt. Nádudvari Anna Kapával, tűvel, tollal
