Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-04 / 181. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. AUGUSZTUS 4.. CSÜTÖRTÖK New York-i fellebbviteli tárgyalásra várva A Balaton római edényen Harminchárom közül második lett Az éneklés — mint az öröm forrása Rövid rádió- és újsághírekből értesülhettünk arról, hogy Magyarország igényt tart egy, a Seuso-kincsek- ként ismert leletegyüttesre, ám az érte folytatott pert el­vesztette. Van-e remény, hogy vesztesekből mégis nyer­tesekké váljunk? Mik ezek a kincsek és mi a történe­tük? Minderről dr. Nagy Mihály muzeológust, a Ma­gyar Nemzeti Múzeum római gyűjteményének vezető­jét kérdeztem. — Amit nyilvánosságra hoztak a Seuso-kincsekről — kezdte válaszát dr. Nagy Mihály —, abból tizennégy ezüstedényről szerezhet­tünk tudomást. Ezek tálak, kancsók, két vödör, egy il­latszeres szelence, egy két- fülű amfora... A tizenötö­dik tárgy egy nagyméretű rézüst, melyben az ezüstedé­nyeket elrejtették. Azonban ez az egész leletnek csak egy része lehet. A nyugati sajtó írt róla, hogy különbö­ző helyeken lappanganak még tárgyak, melyek szin­tén a Seuso-kincsekhez tar­tozhatnak. — Hol lelték a kincseket? — Véleményünk szerint a Balaton környékén, de vannak, akik vitatják. Ezért folyik értük per már évek óta. Először Libanon jelent­kezett, hogy a területéről vitték ki őket. Később ki­egyezett az alperesekkel, el­állt a kincsekre bejelentett igényétől. Egy nyugati saj­tótudósításra alapozva állí­totta Jugoszlávia, majd utódként Horvátország, hogy őt illeti a kincsek tulaj­donjoga. Magyarország har­madikként lépett be a per­be. Voltak olyan informáci­ók, melyek szerint ezek a tárgyak Magyarországon ke­rültek elő. Erről ma is tart a nyomozás, melyről tájékoz­tatást csak a rendőrség ad­hatna. De azt tudjuk, hogy vannak, akik vallják: a Bala­ton környékén bukkant elő a lelet. Szemtanúk jelent­keztek, akik látták a kincs bizonyos darabjait a Bala­tonnál is, Budapesten is még a ’70-es években. — Mely korból szárma­zik a lelet? — A késő római korból. Krisztus után a IV. század­ban használták és rejtették el a tárgyakat. Bár rómaiak, de érződik rajtuk barbár íz­lés. Olyannak készültek, aki a Római Birodalomba frissen beilleszkedett bar­bár volt. — Most hol vannak e tár­gyak? Kinek a tulajdoná­ban? — Az ismert tizenöt darab New Yorkban van a Sot­heby’s aukciósházban, mely a világ egyik legnagyobb ré­giségkereskedésének köz­pontja. Lord Northampton bízta meg őket a bizonylatok szerint tulajdonát képező tár­gyak árverésre bocsátásával még 1990-ben. Hogy nem kerülhetett sor az árverésre, annak a közbejött per az oka. Lord Northampton liba­noni kiviteli engedélyekkel vásárolta meg a tárgyakat, de később kiderült, hogy ezek a dokumentumok hami­sak. Ugyanis ilyen nagy érté­kű régészeti leleteket egyet­len ország sem engedne ki a területéről. Az Interpol hoz­zánk is eljuttatott fotókat: nem hiányoznak-e a képe­ken látható tárgyak magyar gyűjteményből? Érdekesség, és az itteni származást tá­masztja alá, hogy az egyik, éppen a Seusónak nevezett tárgyon rajta van a Balaton ábrázolása és római kori ne­ve, az, hogy Pelso. — Miért vesztettük el a pert, és mi ad reményt arra, hogy még megnyerhetjük? — A New Yorkban ta­valy szeptemberben kezdő­dött tárgyalásokon, bár szá­mos tanút és szakértőt meg­hallgattak, a bíróság több olyan hibát követett el, mely- lyel megakadályozta a ma­gyar felet abban, hogy isj mertesse bizonyítékait. Ezért a közelmúltban Ma­gyarország benyújtotta fel­lebbezési kérelmét a New York-i fellebbviteli bíróság­hoz, s most várjuk, hogy ki­mondja döntését arról: lehet-e foglalkozni újra ez­zel az üggyel? A fellebbe­zésben azt kértük: engedjék meg, hogy bemutassuk, ki­fejtsük mindazt, ami igé­nyünk jogosságát bizonyítja. Nádudvari Anna Az első' emlékmű Országos Kossuth-tábor Nemrég nyitották meg a harmadik országos Kos- suth-tábort Balatonszaba- din — korábbi nevén Sió­maros. Az egyhetes juta­lomtáborozáson az idei Kossuth-emlékév alkalmá­ból meghirdetett országos vetélkedőn, valamint a pá­lyázatokon kiváló ered­ményt elért diákok s az őket felkészítő tanárok ve­hetnek részt. A vetélkedő legjobbjai felkelik a Ba­laton környéki ’48-as és Kossuth-emlékhelyeket. Nem véletlenül esett a választás a Somogy me­gyei Balatonszabadira, ugyanis ezen a helyen állí­tottak legelsőként emlék­művet a száz esztendeje el­hunyt Kossuth Lajosnak, méghozzá halála után né­hány hónappal. Kerek évszázada annak, hogy az akkoriban alig két­száz lélekszámú Balaton- parti falucskában szobrot kapott az 1848-as idők hő­se, köszönhetően a sióma­rosi református presbitéri­um kezdeményezésének s a helybéliek nagylelkű köz­adakozásának. Az ünnepé­lyes szoboravatásra 1894. június 26-án került sor. A műalkotás az idős államfér­A balatonszabadi (Sióma­ros) Kossuth-emlékmű fi, Kossuth arcvonásait áb­rázolja, s két és fél méte­res márvány talpazatán ma­gasodik. Az emléktábla szövege: „Kossuth Lajos 1802—1894. A magyar szabadság legnagyobb apostolának a siómarosi felszabadítottak.” Az em­lékművet Kiss György (1852—1919) tervei alap­ján Gerenday Béla (1863—1936) műszobrász formálta. (bozó) Régi zene Leányfalun Régi magyar muzsika cí­men rendeznek hangver­senyt a Szentendrei Nyári Zeneakadémia magyar és külföldi tanárai, illetve hall­gatói Leányfalun, a reformá­tus szeretetotthon imatermé­ben ma este fél nyolctól. Új szakok a főiskolán Többszörös a túljelentkezés a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolára. Az 1992-ben alapítványi főisko­laként létrehozott intézmény­ben az ősszel már 1200-nál több fiatalt oktatnak. A né­met- és az angolnyelv-taná- ri, valamint a közgazda, szál­lodás és idegenforgalmi szakemberképzés mellett az idén megkezdik a francia szakos nyelvtanárok, vala­mint a kommunikátorok — magyarán újságírók — okta­tását is. A nyelvtanárképzés­re háromszoros volt a túlje­lentkezés, s 104-105 felvéte­li pontot szerzett fiatalok kö­zött válogattak. A vártnál is nagyobb volt az érdeklődés a kommunikáció szak iránt: az újságírókat, tv- és rádióri­portereket képző szakra a tervezett 80 helyett 92 fia­talt vettek fel. A ceglédi Kossuth Gimnázi­um leánykara a napokban tért haza Kanadából (erről lapunk hasábjain beszámol­tunk), ahol Powell River- ben, a hatodik Kathaumixw nevű nemzetközi versenyen három kategóriában is díjat nyert. Egyik szólóéneke­sük, Fölföldi Rózsa har­minchárom szólista versen­gésében második lett. Eb­ből az alkalomból kérdez­tük. y, — Néhány hónappal ez­előtt még egyike voltál a kó­rus tagjainák. Aztán a vélet­len rögtönzött egy fordula* tot: szólista lettél. Nem ijesztett meg, hogy nagy a kihívás, a felelősség? •( — Először meglepőd­tem: méghogy én szólista le­szek... Végül is nem ijed­tem meg a feladattól. Hi­szen általános iskolás ko­romtól énekelek. Itthon so­kat gyakoroltam. Bejártam a zeneiskolába is, ahol a karvezető, Soltészné Léde- czi Judit és Béres Judit ren­geteget foglalkozott velem. Nem titkolom, az elején egy kicsit kétségbeestem, mert a nehezebb dalok nem szóltak igazán jól. Szeren­csére egyre jobban belejöt­tem. A főpróbán — a Ma­lom téri iskolában megren­dezett koncerten — meg­nyugodtam. Ugyanis a kö­zönség tapsa a legbiztosabb jel. Akkor, a siker órájában úgy éreztem, ennyi munka után nem érhet kudarc. — Van, aki szörnyen ide­ges fellépés, s főleg verseny előtt. És te? — Természetesen én is iz­gultam egy ideig. Aztán már nem érdekelt, hogy mi lesz, csak végre elénekelhes­sem a dalokat. Elmondtam magamban az utolsó imát. Úgy léptem a színpadra, hogy nincs semmi esélyem a tanult énekesek mellett. A produkcióm után máris elsi­ettünk, mert délután koncer­tünk volt, s előtte még pi­henni kellett. Mindenesetre a zsűri véleményét megkap­tuk. A négy ceglédi lány — ennyien indultunk a verse­nyen — teljesítményét jóra értékelték. Jutka néni, a kar­vezető figyelmeztetett ben­nünket, ne számítsunk sem­mi szépre. Délután megér­keztem a hangverseny szín­helyére. A társaim már ott álltak. Farkasházi Réka szinte könnybe lábadt szem­mel fogadott. Úristen, mi baja lehet?! — gondoltam. Megvigasztalom. — Tudod a nagy hírt? Második lettél. Ezután mindenki a nyakam­ba borult. Fel sem fogtam, mi történt velem. Este meg­kértem a családot — ame­lyiknél vendégeskedtem —, hadd telefonáljak haza. Anyuék ujjongtak örömük­ben. — Azt hallottam, nem ál­modozol énekespályáról... — A matematika és a kémia a kedvenc tantár­gyam. Angol nyelvből kö­zépfokú nyelvvizsgám van. Külkereskedelmire szeretnék jelentkezni. Az éneklés pedig egyik titkolt szerelmem marad. Egyéb­ként felajánlották, hogy el­mehetek egy meghallgatás­ra Sólyom Nagy Sándor­hoz. Szívesen megpróbál­kozom ezzel. Gyermek­ként nemegyszer gondol­tam arra, hogy szeretnék tenni valami csekélységet, amire emlékeznek, amiért sokan ismernek. Jóllehet külkeresként ezt aligha ér­hetném el. Ám ha mégis énekes lennék egyszer, re­mélem, örömet szerzek az embereknek a hangom­mal, a dalokkal. F. F. Menuhinnal muzsikáló magyar fiatalok Közös nyelvük a zene A címként megadott szállodát, Attergau- ban, St. Georgen településen nem nehéz megtalálni. Ritkán van olyan napszak, hogy hegedű- vagy fúvószene hangjai ne szűrődnének ki a Salzburg közeli nyaraló­hely főutcájára. Több mint hatvan fiatal muzsikusnak — s köztük a Nestlé jóvoltá­ból öt magyarnak — adatott meg a szeren­cse, hogy részt vehet az Attergaui Zeneka­ri Intézet nyári tanfolyamán, s az összes rendezvényen, amelyek csúcspontja a kö­zös hangverseny Yehudi Menuhinnal, s en­nek megfelelően a közös próba a művész­szel. A fiatalok a világ minden tájáról érkez­tek, vannak itt Amerikából, szinte minden európai országból. A legkedvezőbb hely­zetben azonban a kelet-európaiak — ma­gyarok, szlovákok, csehek, lengyelek — vannak: ők az egyéni foglalkozásokon a kamaramuzsikáláson kívül szinte minden­nap bejutnak Salzburgba, ahol a legjobb koncerteket, operaelőadásokat élvezhetik végig. Tévedés azt hinni, hogy csak a fog­lalkozásokon tanulunk — mondja Pápai Szilvia, aki a budapesti Zeneakadémián oboa szakos. Egyelőre négy társával együtt a legutolsó előadás, a Don Giovan­ni hatása alatt áll, de azért még nem feled­ték a Beethoven-koncertet és a Mahler ze­nekart sem. Nagyon is tisztában vannak az­zal is, hogy milyen kivételes szerencse a le­hetőség: a 2000 schillinges jegyeket aligha tudnák megfizetni, nem beszélve arról, hogy a borsos ár ellenére sem könnyű be­jutni. Az Attergaui Zenekari Intézet most elő­ször rendez ilyen típusú nyári kurzust. Part­nere ebben a Bécsi Filharmonikusok: a ne­ves zenekar, amely igazi állam az állam­ban, Ausztria nemzeti büszkesége, fontos­nak tartja, hogy minél szélesebb körben megismertesse „titkát” — azt a más zene­karokétól eltérő felfogást, amely talán vi­lághírnevének legfontosabb alapja. A ma­gyar fiatalok (Pápai Szilvián kívül a buda­pesti Asztalos Bence — hegedű —, a győri Kazsoki Viktória — fuvola, a szegedi Kun­szeri Márta — fuvola —, a budapesti Re­gős Eszter — cselló — egyéni órákon is­merkedhettek meg a bécsi zenekar legjobb­jaival. Hasznosak a szólampróbák és na­gyon érdekes volt az elméleti előadás a bé­csi zenei hangzás sajátosságairól, arról, hogy miben térnek el az ő hangszereik a többi európai zenekarokban használatos hangszerektől — mesélik. A bécsiek persze a magukét, és a saját felfogásukat tartják egyedül üdvözítőnek; amit így teljes egészében nehéz elfogadni, de gondolatokat ébreszt — és ez nagyon jó — mondják az esti koncertre készülőd­ve a fiatalok. Szászi Júlia Zsin Judit: Spanyol hárfás (kisplasztika) Erdősi Agnes felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents