Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-27 / 200. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT J3 Kisebbségben Sokáig gondolkoztam azon, hogyan szólítsam meg Önöket, végül is úgy döntöttem, mivel nem vagyok egy durva hangú ember (nem úgy mint „egyes” lapok), ezt a hagyományos megszólítást választom. Néha (sajnos) kezembe kerül a lapjuk, s bár mindig megfogadom, hogy többé nem veszem a kezembe, de mivel én is Pest megyei lakos vagyok, s szeretném tudni, mi is történik körülöttem, néha belenézek. Ám ezt az Önök lapjából sosem tudom meg. Egy napilaptól az ember objektív tájékoztatást várna, nem pedig teljesen egyoldalú beállítottságot, bizonyos csoportok égig felmagasztalását, mások sárba, mocsokba taszítását. A tényleges ok, amiért írok, az az „Ez már valami, ez már valami” címűi írás az augusztus 5-i számban. A cikkben mindjárt az első mondat megütötte a fülemet: „... Betlen János, a Híradó friss főszerkesztője a hírműsor eddigi készítőinek munkáját nullával minősítette.” Szerintem eddig nem volt hírműsor. Híradó és A Hét címmel a jobboldali kormány hasonló szellemű televízióműsort sugárzott, de ebben kevés volt az objektív hír, inkább a műsorvezető saját véleményét hangoztatta, amire szerintem kevesen voltak kíváncsiak. A „Liebmann Katit” pedig kár volt megemlíteni. Nem tudom, ki ő, kinek a rokona, de míg mások évekig, sőt évtizedekig dolgoztak az elismerésért, ő négy év alatt két kitüntetést is „ösz- szeszedett”. Goebbels elméletét a négy évig kormányzó „demokratikus” urak is igazán szívesen alkalmazták, amikor minden este az „elmúlt rendszer”-re kentek mindent. Pálfy G. pedig pajkos bajsza alatt kaján mosollyal mocskolta a negyven évet és Horn Gyulát is. Ennyit szerettem volna közölni Önökkel. Nem tudom, olvassák-e még a levelemet, vagy már rég eldobták, de jó lenne, ha észhez térnének, és megpróbálnák elfogadni azt a tényt, hogy Önök és a becses táboruk most kisebbségben van. Nem tudom, elolvasták-e levelemet. Ezt csak félve remélem, azt pedig egyáltalán nem, hogy esetleg részleteket megjelentetnek lapjukban, de ezt nem is bánom. Nem szeretném, ha azt gondolná valaki, hogy nekem is olyan az eszmerendszerem, mint az Önöké, mivel ez egyáltalán nem igaz. Azért pedig, ha valaki elmondja a véleményét, ne szégyenítsék meg, hisz demokrácia és szólásszabadság van! ... vagy nem? Szabó Krisztián lapjuk egyre ritkább olvasója Vagy igen! A Pest Megyei Hírlapnál... (A szerk.) „Történelmi kiegyezés” Horn Gyula most arra készül, hogy lenyelesse a magyar néppel a keserű mérget. Nem pirulát — mérget! Le akar mondani az elcsatolt területekről. Ezt persze suttyomban nem lehet megcsinálni, így hát nyíltan kimondja tervét, de mintha csak egy vacak toloncegyez- ményről lenne szó, úgy kezeli a dolgot. Holott egy alapszerződés, mely a határok ügyét is rögzíti, meghatározó egy nemzet életében. Mint tudjuk, elsőnek a Felvidék kerül terítékre. A készülődést látva, már az egész országnak a határok elismerésének, el nem ismerésének kérdéséről kellene beszélnie, akár a miniszterelnök megnyilatkozásai nyomán. Ehelyett az emberek mindennapi dolgokkal törődnek csupán — amelyek persze lehetnek szintén fontosak —, az áremeléssel, a nyugdíjjal és hasonlókkal. Pedig áremelések még lesznek, az élet továbbra is küzdelmes lesz, mást nemigen várhatunk. Azonban határszerződésekhez nem sűrűn nyúlnak országok, nemzetek! De nemcsak a közemberek mellőzik a kérdést — hanem a sajtó is! A sajtó nem bizonyul elég szakértőnek, nem érzékeli, mi mennyire fontos. Vagy talán érzékeli, csak nem akarja érzékeltetni? Szóval fonják a hálót Magyarország köré szép csöndben: Horn Gyula alulértékeli a határkérdést; a sajtó nem foglalkozik a szerződéssel kellően; az emberek meg a maguk napi gondjaikkal törődnek. Észvesztő helyzet. De máshol is csöndben vannak! A Felvidéken a HISTÓRIA A Priamosz-kincs hányatott sorsa (II.) Schliemann nagy napja A kérdésben különös figyelem illeti meg a Priamosz- kincs sorsát. Heinrich Schliemann (1822—1890) egy egész életet szánt arra, hogy beteljesítse gyermekkori álmát, megtalálja és feltárja a homéroszi Tróját. Ehhez először gazdagnak kellett lennie, rendkívüli szorgalmával és sok-sok munkával ez sikerült is neki. Talán a sors iróniája, hogy gazdagságát elsősorban azoknak az ügyes üzleteinek köszönhette, amikor a krími háború idején a cári Oroszországnak szállított árukat busás haszonnal. Gazdag voltát kihasználva, 1873 tavaszán már a harmadik ásatási évadjára került sor Törökország égéi partjainál, egész Ázsiának a legnyugatibb pontján fekvő Hisszarlik dombon, az ősi Trója romjain. A szinte legutolsó munkanapon, a Gregorián-naptár szerint május 26-án, 30-án vagy 31-én azonban valami rendkívüli történt. Vagy ő maga vette észre, vagy egyik előmunká- sa figyelmeztette, hogy az egyik hatalmas kőfal tövében egy nagy fémedényre bukkantak, és belepillantva, sok-sok arany csillant meg. Munkásait azonnal reggelizni küldte, és egy nagy késsel személyesen szedte ki a réz- vagy ezüstedényből a tárgyakat. Saját elmondása szerint odaszólította második feleségét, Sophia En- gastromenost, és az ő kezébe adogatta az arany-, ezüst-, réz- és drágakő tárgyakat. Mint írta volt, „titokban való elszállításuk nem sikerült volna, ha nejem nem segít benne; ott állott mindvégig mellettem, míg dolgoztam, mindig készen arra, hogy az általam kiszedett tárgyakat saljába csomagolja, és elvigye”. A leleteket a legendás Trója mondabeli királyáról, Pria- moszról, az isteni Hektor- nak, Trója hős védőjének az apjáról Priamosz-kincs- nek rögvest el is nevezte. Hiszen akkor még azt hitte, hogy az a fal, amelynek tövében találta, Priamosz palotájának része volt. Azóta tudjuk, hogy a kincs sokkal régibb a trójai háború koránál (amelyre, ha a legendák és az eposzok, s így maga Homérosz igazat mesélnek, valamikor a Kr. e. 13. század vége felé került sor). A kincs darabjai viszont nagy bizonyossággal Kr. e. 2400—2200 körül készültek, és azt követően még a 3. évezredben rejtették el őket a falak tövében, nyilván egy ősrégi háborúskodás idején, amely egy évezreddel előzte meg a Homérosz által megénekelt ostromot. A talált darabok száma 8833, és ebből csak a fődarab, a nagy diadém további 12 271 piciny láncszemből, valamint 4066 apró lemezből és csüngőbői áll (a darabok száma eredetileg 16-tal több, 16 353 volt). Voltak továbbá színarany edények 600, 403 és 226 gramm súlyban, más edények ezüstből és rézből, a sok-sok más remek darab, mindegyik kulcsfontosságú és mindmáig páratlan lelete a korai bronzkor hagyatékának. A kincs gazdagságához méltóan szépen kiszínezett, Schliemann által több változatban megírt romantikus találási történetnek sok más ellentmondás mellett van azonban egy nagy baja: mégpedig az, hogy nem igaz. Szorgos kutatók ugyanis az elmúlt években kinyomozták, hogy Sophia már május 7-én visszatért Athénba, egy június 2-án hozzá intézett levélben pedig maga a férj kérte, hogy maradjon továbbra is otthonában. Sophia tehát nem volt jelen a felfedezésnél, legfeljebb a sálja. Schliemann ferdítéseinek az okát és a célját nem ismerjük, és azok elsősorban a kincs tudományos értékelését nehezítik meg. Történt azonban egy további, immáron jogi skandalum is: jóllehet Schliemann egy megállapodásban ígérte meg, hogy a talált leleteket átadja a törököknek, a nagy felfedezés után néhány napon belül gyűjteménye javát a kincsesei együtt az amerikai konzul segítségével hat ládában és egy zsákban kicsempészte az országból. Június 22-én athéni otthonában rendezgette és mutogatta őket. A csempészéssel alighanem módfölött sietnie kellett. Történt ugyanis, hogy még valamikor márciusban munkásai elcsórtak tőle néhány aranytárgyat, amelyek minden bizonnyal ugyanennek az „A” nevű kincsnek a tartozékai. Ezek egy részét helyi műkereskedőknél beolvasztották, ami a hatóságok tudomására jutott, és el is kobozták, amit még lehetett (ma az Isztambuli Múzeumban vannak). Mindez a török szakértők szerint bőven elegendő alap lehet ahhoz, hogy ma Törökország is jogot formáljon a kincsre, ha előkerül. A nagy diadém (Schliemann eredeti rajza) szlovák vezetés most nem tesz meggondolatlan lépést, nem hagyja, hogy kipattanjon valami újabb ellentét. Csak a nyugati lapok egy része zeng, agyondicsérve a határok újabb elismerését. Európa építését a magyar veszteségen. És most Horn elkezdi a cukrozást: feldobja a vagyonadó gondolatát a hará- csolókat fenyítgetve, és még megtoldja a nagy vég- kielégítések megszüntetésének lehetőségével. Ahelyett, hogy István király napján nyíltan kijelentené: én le akarok mondani a magyar nép nevében, az igazságtalanul elcsatolt területekről. Ugye furcsa lenne?! Mint ahogyan a valóság is végtelenül kifordult. Ünnepli az ország az első királyt, közben pedig készül a lemondás, lemondás „Szent István országáról”! És mit is kapnánk cserébe? A szlovákok elismernék, hogy az ott élő (őshonos) magyaroknak vannak nemzetiségi jogaik. Ennyi. Ez történelmi kiegyezés, ez?! Ez történelmi ballépés és bűn! A szlovák államot el se kellett volna ismerni talán, nemhogy igazságtalan határait újra rögzíteni. Mit kapnánk? Helységnévtáblát, utcatáblát, tanügyi módosítást, határátkelőhelyet saját hazánkban. Rendezés európai normák szerint... Nézd meg Boszniát! Kinek utcatábla, kinek felosztási térkép... Ami most készül, az nem történelmi egyezség, hanem egy olyan nagy visz- szalépés, lemondás, mely hazaárulás! Ezt akarja Horn Gyula, a szlovák vezetés, a „nagy Nyugat” és a magyar- országi és külföldi sajtó lenyeletni velünk. Ehhez ad Horn egy kis cukrot — ígéretek formájában. Ha történelmi egyezséget akarunk, akkor meg kell vizsgálni, hogy a Felvidék területe kit illet, hol húzódna igazságos és ésszerű határvonal; vagy pedig a Felvidéken egy kettős alapú államot kell létrehozni, egy magyar és egy szlovák alapú államot, melyben mindkét nép államalkotó, egyenrangú, mint amilyen Belgium. A Felvidéken lehetne egy „keleti Belgium”. Ilyen lehetne egy történelmi kiegyezés, nem pedig egy lezavart alapszerződés-kötés, egy újabb lemondás. Csabai László Budapest Törökország persze nem hagyta annyiban az ügyet, és az athéni bíróságon vádat emelt Schliemann ellen, aki a per ideje alatt kertjében titkos helyen elásva tartotta az aranyakat. Végül 1875. április 15-én 10 000 francia frank megfizetésére kötelezték. Schliemann azonban ennél ötször többet, 50 000 frankot fizetett nekik. Ennek fejében a törökök lemondtak a trójai gyűjtemény követeléséről, és további engedélyt helyeztek kilátásba trójai ásatásokra. Schliemann azonban mégsem érezte magát teljes biztonságban Athénban, és azt tervezte, hogy Nápolyban telepszik le. Közben azonban kibújt belőle a kereskedő is, és szándékában volt az egész kincset vagy feleségének, vagy egyenesen Görögországnak ajándékozni, amennyiben ásatási engedélyt kap Mükénében az Olümpiában. Ez a terve azonban nem vált valóra: „csak Mükénét akarják nekem adni — írta —, de azért nem adom oda a kincseket”. (Folytatjuk) Makkay János a történelemtudományok doktora Merénylet az esküvőn Pest vármegye közgyűlésének jegyzőkönyvei elsősorban a megye történetének fontos eseményeire szolgáltatnak adatokat, de a régi bejegyzéseket olvasgatva, a magánélet sokszor tragikus fordulataira bukkanhatunk. Szerelem, féltékenység, elhagyott menyasszony, megölt csecsemő— sokféle ügy- gyei kellett foglalkozniuk a megye nemeseinek a 17—18. században. 1688. augusztus 30-án Nagykőrösön ülésezett a mcgyegyűlés. Az egyik ügy meglehetősen bonyolultnak tűnik, háromszáz év távolából aligha lehet eldönteni: mi is történt. A bejegyzés szerint Vrházi Mihály nagykőrösi nemesember feleségül vette a gyomról lelkész, Farkas István leányát. Az esküvői menet el is indult annak rendje és módja szerint, amikor tragikus fordulat történt. Hirtelen lövés dördült: az esküvői menetben haladó egyik női ismeretlen tettes puskával lelőtte. Nagy riadalom támadt, és mivel nem találták a merénylőt, az a szóbeszéd terjedt el a városban, hogy maga Úrházi Mihály, a vőlegény volt a tettes. Á szóbeszéd hatására az egyház Urbázit kirekesztette, de hivatalos vizsgálat, büntetőeljárás nem indult ellene. Urházi fordult a megyéhez, azt kérte, hogy mivel „sem törvénybe nem idézték, sem el nem ítélték, ezen eljárás ellen tiltakozik”, s erről igazolást kér. Sajnos nem tudjuk, mit döntött a vármegye: kiadta az igazolást Urházi Mihály ártatlaasá- gáról, vagy vizsgálatot indított ellene. Pogány György
