Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-27 / 200. szám
ü PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. AUGUSZTUS 27.. SZOMBAT 7 Marno János (sebvíz) nyújtom értem a kezem, a cetli tépés egy úgynevezett virágpapírból ilyenre legföljebb vastag filccel firkál adatot, üzenetet az ember, a toll beleszakít, kifakadnak a hólyagok, elönti a szöveget a sebvíz...; de nézzem csak, mit ír történész barátom: „gyülekező dec. 6-án fél hat, háromnegyed hat közt a hősök terén” természetesen semmit nem értek; fakir szenvedélyem azonban fellobban, hirtelen cigarettára gyújtok, s rohanok az enyémhez. ■■ mindenki megvan, plusz'egy vendég az asztalfőn (cet) i közelebbit nem tudok meg a vendég kilétéről, hiába ül sapkában, a sapkán, semmilyen felségjelzés nem szerepel, mégis, azt hiszem, bizonyos előítélet lappang a fejemben róla; a helyszín (egy bakterház) távol esik a hősök terétől, reggel fél hat lesz mindjárt, de már a javánál tart a népfölkelés... bennünk viszont épp most kezd csitulni a ható anyag; nézd, szólal a barátom, míg ez a cethal itt magába hörpöli a melasz rakományt, az alatt, mondja, mi is ellehetünk közbe-még-sehol (fellélegzem; a kilét ráér majd legközelebb) Kása Csaba Félhold és kétfejű sas 1789 októberében még parancsot visznek szét az országban. Két hónappal később József megígéri, hogy összehívja a magyar ország- gyűlést. Két hónap alatt a hajthatatlan uralkodóból csalódott, összetört ember lett. Már nem a király, hanem a sorsába belenyugvó beteg írja Pálffy Károly kancellárnak: ,JEn a még kissé távolabbi jövőre könnyen tehetek ígéretet, nem mintha azt megtartani nem akarnám, hanem mivel minden valószínűség szerint én ezen mélységekbe nem fogok többé beletekinteni.” Már nem csak Párizs ég a forradalom lázában. Már nem csak a belgák tűzik ki a szabadság lobogóját a fővárosokban. A veszély már közeli, forrong Magyarország népe is. Egy huszonhat esztendős költő, Batsányi János verse jár kézről kézre: Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, S gyászos koporsóba döntő vas-igátok Nyakatokról eddig le nem rázhatátok. Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri! Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! Országgyűlés a magyarok lecsillapítására. Már ez sem elég. A nagybetegnek jelentik: „Magyarországon lábra állt a Patriotismus.” Pesten, Budán és a nagyobb városokban az emberek lehányják a német ruhát, magyar öltözetben járnak. Tüntetőén, hangosan magyarul beszélnek. A férfiak kardot kötnek, fejükön kucsma és csákósüveg. A kalapot pedig — elégetik. És hamarosan belekaphat a láng a papírokba is, amelyeket a kalapos király küldözgetett egy évtizeden át Bécsből. József a betegszobában sem vak és süket. 1790. január. Bécsben farsang van, a belvárosi palotákban, a polgári szalonokban, a vendéglőkben egymást követik a bálok, a víg mulatságok. A császár, a magyar király diktál. Rendeletet diktál, amelyben visz- szavonja a sok száz rendeletet, amelyeket tíz esztendő alatt kibocsátott. Meg kell írnia ezt az utolsó rendeletet, hogy megmaradjon a királyság. A Habsburgok magyarországi királysága. „Ilyen körülmények között semmit sem ér a fél tett. Én tehát, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyem, magyar és erdélyi rendek minden elgondolható, a méltányosságnak csak színével is bíró panaszainak, minden uralkodásom alatt kelt általános rendeletet és intézkedést eltörtök...” Mindent — de mégis kivéve a vallási türelmi, a jobbágyságot felszabadító és a szerzetesrendekre vonatkozó rendeletet. E kettőt még a halál közelsége sem vonathatja vissza. Ezt a két rendeletet — történjen bármi is — a magyar rendeknek el kell fogadniok. Itt nem lehet alku, még a birodalom összeomlása árán sem! Mielőtt a Josephus nevet alákanyarítaná a beteg, még egy kesernyés mondat: „Szívemből kívánom, hogy Magyarország ez intézkedés által any- nyit nyeljen boldogságban és jó rendben, amennyit neki minden tárgyban rendeleteim által akartam megszerezni.” Január 26-a a visszavonás napja. Február 17-én kinyitják a Habsburgok kincstárának ajtaját. A koronázási jelvényeket és Szent István koronáját vaspántos ládákba csomagolják. Másnap reggel három hatlovas és egy négylovas hintó gördül ki a Burg kapuján. Józsefnek jelentik, hogy a koronázási ereklyéket — kívánságának megfelelően — elindították Budára. Halk sóhaj: „Látom, hogy a Mindenható még életemben minden munkámat semmivé teszi.” Egy időben a hintókkal Pozsonyból is megindul a nemesség, a polgárság, az ifjúság. A magyar ruhákba öltözött, piros-fehér-zöld lobogókat lengető menetet tárogatót fúvó zenészek zárják. A pozsonyiak az országhatárig, a farkasfalvi mezőig mennek a korona elébe. Amikor a hintók feltűnnek, felharsannak a trombiták. Pozsonyban zúgni kezdenek a harangok. A pozsonyi vár fokán ágyúk dörögnek. Hazai földön a szent korona! Lázban ég Győr is. Dobosok, síposok, hegedősök vezetik be a hintákat, régi magyar dalokat játszanak. A tömeg zúgja: „Éljen a magyar szabadság! A koronát a győri templomba viszik, ott őrzik Szent László arany hermáját. A lovagkirály koponyacsontját őrző ereklyetartó és a szent korona egymás mellett pihen ezen az éjszakán. Éjféltájban cigányok jelennek meg a templom ablakai alatt. Révai Miklós győri paptanár, költő hozta őket. Szerenádot adnak a koronának. Esztergomba sötétedés után érkezik a menet. A város határában háromszáz fehér ruhás lány, háromszáz szál égő gyertyával. A bazilikában zeng a tedeum. Február húszadikán a budai országúira kanyarodnak a hintók. Bécs városában ezekben az órákban fogják le II. József szemét. Buda, február 21. Az utcákon, a budai Várban óriási tömeg. Az újjáépült királyi palota előtt hat nemes emeli le a hintáról a korona ládáját. Harangzúgás, ágyúdörgés. Zichy Károly, az országbíró beszél. Aztán a vaspántos ládához lép, hogy felmutassa a koronát. A kulcs, amelyet a kezébe adtak, nem nyitja a zárat. Részlet a szerzó' Fitz József-díjas kötetéből O tt álltak vagy tizen- ketten, lerongyolódott, idegen, koldusz- szegény, állástalan székely legények, Bukarestben a Mihai Viteazul-szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek. Egyik-másik nekivág valamelyik utcának és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfok- hoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyenük. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy- egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja, hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon, és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról, és azt mondja: — Ki üzen haza valamit, mert én megyek? Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int és visszasüllyed a lelke poklába: any- nyi ereje sincs, hogy hazaüzenjen. Mások azonban körülveszik a hazakészülőt: — Ha felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodába kaptam állást, de pénzt még nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Sza- bandi Mihályékat kérdözd. Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett »no- tec-könyc«, és a hazajövő ember felírja a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a fövegét, és azt mondja: — No az én Istenem áldjon meg tütököt! Az ilyen embert hívják »baj-postá«-nak. Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja, miből él addig. Az első székely falunál előveszi a »nó- tecét« és ettől a pillanattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enni-innivalóval, s ha jó hírt hozott, még »pánkó« is kerül és jókedvűen így kínálja a ház asszonya: — Használja nó, met mikor csenáltam, megmostam a kezem utána! Tegnap, vagy tegnapelőtt ilyen baj-posta érkezett a falunkba is, valami datki em- bör, Égöni nevezetű. Elébb hétért Birtalanékhoz s elmondta, hogy Márika mit üzent. A vén Pétör Jánoséknál sem üdözött sokat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, ha a szegény özvegy Áron Pétör- nével nem kellene találkoznia. — Mért félsz tőle? — kérdi megütődve Péter János. — Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt. — Éppen az a baj — sóhajt a vándor. — Nem es félnék én, ha a fia élne! — Hát meghótt? — Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána. — Hogy pusztula el ilyen hirtelen? — Elég hirtelen. Ülünk a Mihály vitéz szobránál, csak lássuk, hogy sárgul el Áron Pétör. Téged mi föle?... Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm... E történt tegnap fertáj tízkor... A rossz ujjasát hazahoztam. Itt ha- gyám, ha átadnák. — Itt osztán ne! — Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik? Péter János bá elkalauzolta a kapuig. Mióta tizenhatban a románok az urát elhurcolták s az is elhalt »Húsos« városában, az egykor híreskedvű asszony egész nap nem szólt tizet. A baj-posta nagy hangon állít be az »életre«. — Hogy van, édesanyám? — Én jól édes fiam! Hát te ki vagy, s honnan jössz? — Datki embör vagyok, s éppen Bukarestből jövök! — Az Isten vezérelt hozzám! A fiamot, Pétört, nem láttad-e? — Én osztán igen. Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besörgeti a hírhozót a házba s az izgalomtól reszketve teszi elé a »falnivalót«. Egyelőre nem kérdez semmit, csak azt pötyögi boldogon: »Oh lelkem fiam!« A baj-posta a halálhírrel a kezében kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában. — S hát látád a fiamot? — ül le vele szemben a vénasszony is. — Együtt vótunk vele. — Elszegődött-e? A férfi lesüti a fejét, úgy morogja: — O el. — Kihez te? A bajhozónak jó gondolata támadt, szinte vígan felel. — Éppen Mihály vitézhez. — Nagy úr, úgy-e? — kérdezi bizakodóan az asz- szony. — Elég nagy úr. A szegény, öreg édesanya elgondolkozik. — Oh, csak jó helyre szegődött volna az én leiköm Pétöröm! A datki ember nagyhangon vigasztalja: — Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Olyan gazdája senkinek sincs Bukarestbe, mint Pétörnek. Áldott jó embör. Egész nap egyet, se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott. — Ákkor valami katonaember? — Afféle édesanyám, az... De én már megyek es... A boldog ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel. Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál! Es izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenyeret, csipettúrót. — Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog. Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetlenül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Arra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és megmondani az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból halk, öreges énekszó hali- szik ki: Fekete faluban fejér torony látszik, Láttam a babámot, más ölében jádzik... A datki ember szíve megremeg és zor- dul, fojtottan el-elká- romkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenyeret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton. Odainti és odaadja a kenyeret-szalon- nát. — Nesztök! A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéz az emberre és meglátja a kemény, csontos arcra gördült két könnycseppet. — Maga mér sír, bácsi? Az ember gorombán riasztja el magától és megindul. — Nem elég a magam baja, a másét es én sirassam! — dörmögi. Lassan cammog. A máté- falvi útnál befordul és az Olt hídján megáll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd elszántan beledobja a vízbe. Az esteledő félhomályban úgy látszik, mintha holttestet lökött volna a vízbe... Nyíró' József Baj-posta
