Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-24 / 197. szám
1 PEST MEGYEI HÍRIAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 24., SZERDA 13 Az érdi rácok három évszázada Vajon sejtették-e az érdi „rácok” elődei, hogy kimondhatatlan szenvedésektől mentik meg késői utódaikat, ha elmenekülnek az óhazából? E népcsoport „rác” elnevezése hibás általánosítás eredménye, eredetileg a latin, magyar, német történelmi munkák ugyanis a szerbeket hívták rácoknak, nevüket Rascia-Raska szóból származtatva. (Rascia: a XII. században létrejött első feudális állam Szerbia északi területén.) Az egyházi források „illírek”-ként emlegetik őket a Dalmáciában őslakó illírek nyomán, de történelmi művekben „dalmát”, sőt „bunyevác” néven is szerepelnek. E római katolikus délszlávok a horvátok olyan etnikai csoportja, melynek tagjai a nyugat-hercegovinai típusú, vagyis „ujsto” hang-. rendszerű „f’-ző archaikus nyelvjárást beszélik és latin betűkkel írnak. Származási helyüket — Jovicza Ignác, népe múltjával, hagyományaival foglalkozó helytörténeti kutató — Raguzától (ma Dubrovnyik) északnyugatra, a Chlum hegység vidékére teszi. Kudó József tököli születésű, hajdani érdi plébános pedig, aki szintén rác, családkrónikájában így jelöli meg pontosan az óhaza területét: „A mineink a török elől feltóduló rácokból valók”. A dalmát oldalról: Vitorog, a montenegrói oldalról Foca, ezeken belül: „Olovo Fojno- vo, Selrenino falvak Sarajevo kászonjából érkeztek”. A török elnyomás, a sanyarú életkörülmények késztették őket a menekülésre. Evenként, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, a környék népe a Krivaja folyó melletti Olovo zárda templomának búcsúján találkozott. Valószínűleg egy ilyen közösségi alkalommal határozta el a sokat nélkülöző lakosság, hogy elhagyja szülőföldjét és észak felé vonul. Kudó József drámai tömörséggel írja le az eseményt. „Éheznek, a szárazság nagy, s ők elindulnak a törökmentes szabad hazába. Maradnak az öregek és a tehetetlenek, meg a szárazságban elaszott vetés.” A Ferenc rendi páterek, „akik népük oltalmazói”, szervezik meg a hosszú utat. Vezetőjük Sar- cevich Angelus, boszniai barát, a jelentkező ötezer embert 18 csoportba osztja, eny- nyi faluból érkeztek ugyanis a kivándorlók, és élükre egy-egy pátert állít. Lovat és fegyvert visznek magukkal s elhozzák a Szűz kegyképét, valamint a zárda házipénzét. „A menekülés szökésszerű, ütközeteket kerülő. A jelszó: Spórolni vérrel és élelemmel!” Májusban indulnak el, a háborús határszélen keresztül júniusban már Bácskában vannak. Sorsuk további alakulásáról a történelmi munkák is megemlékeznek. 1687-ben Miksa Emanuel bajor választófejedelem befogad mintegy 5-6000 katolikus délszlávok akik, hogy „rája” sorsuktól szabadulhassanak, hajlandók fegyvert fogni a török ellen az 1687—88-as hadjáratban. (Hóman—Szekfű: Magyar történet.) A katonai szolgálat fejében a családok Szeged, Szabadka, Baja terülé- tén a földsáncokban kapnak menedéket, 1690-ben átélik a törökök egy nagyobb támadását. Az osztrákok bevetik az újonnan érkezett szerb és a bosnyák—bunyevác csapatokat. Segítségükkel az augusztus 19-i csatában győzelmet aratnak Köprili Muszta- fa basa renegát seregén. Már mind belefáradtak a hontalanságba — békés életre vágynak. A szintén idetelepült szerbektől értesülnek, hogy azok egy része Csemo- jevics Arzén vezetésével Pest környékén, így például Szentendrén letelepedett. A bunyevácok közül sokan, akik Bácsban nem találtak megélhetést, elhatározzák, hogy északabbra húzódnak, így jutnak el a Duna melletti Érdre, Ercsibe és Tökölre, ahol néhány előd már 1630 táján gyökeret vert. Ekképp mondja el Kudó József családtörténetében ősei viszontagságos útját az „Új hazáig”. Közölt adatai megfelelnek az események menetének és beilleszthetők az 5-6000 délszláv érkezésének történelmi tényébe. A lakosság számának ugrásszerű gyarapodása az összeírásokban is ellenőrizhető. A helyi birtokosok örömmel fogadták a jövevényeket. Kellett a munkás kéz az elhagyott, elvadult földek megművelésére. A fent említett helységek a törökök kivonulása után ugyanis teljesen elnéptelenedtek. Jovica Ignác így ír az új honfoglalókról: „A bunyevácok földTörténelmi csapdák halójában (II.) A Matica célja az elidegenítés • A negyedik csoportba sorolt munkák mind azt bizonygatják, hogy az önálló szlovák hercegség 1025-ig, sőt tovább is fennállott. (Ez alatt a nyit- rai dukátust, ezt a sajátosan magyar intézményt kell értenünk.) Imre herceg, Aba Sámuel, sőt a trencséni Csák Máté szlovák hercegek, illetve szlovák nemzeti hősök. Ezt a korabeli és későbbi szlovák szépirodalom is lelkesen átvette. Máig sokan meg vannak győződve arról, hogy Csák Máté egy önálló szlovák terület fejedelme volt. Hogy az Árpád-házból származott? Nem érdekes. Grünwald Béla az elemzés végén világosan fogalmazott: „Mind e czikkek czélja az, hogy felébreszsze a tótokban a nemzeti különállás érzetét, mely tényleg nem létezik, hogy a magyar állam egységes történetét, mely külön tót történetet nem ismer, szétbontsa”, (i. m. 68. o.) Hogy az idézetet pontosan megértsük, nem szabad felednünk, hogy Magyarország nem etnikai alapon szervezett állam volt. A legutolsó osztályba tartoznak azok a munkák, melyek azt bizonygatják, hogy a szlovákok és magyarok között sohasem volt béke. A képek zöme sztereotip arcvonásokkal van felruházva: „Röviden jellemezve a körülményeket, inkább izgató vezér- czikkek, mint történelmi értekezések.” Figyelve a ma- ticás sajtót és megnyilatkozásokat, a mai hangosko- dók nem léptek túl ezen a szűkkeblű szemléleten. Grünwald végül levonja következtetését, mely egyrészt indokolja ennek az intézménynek a betiltását, másrészt dokumentálja, hogy az, legnagyobb sajnálatunkra, mindmáig töretlenül felvállalja saját múltjának ezt a szerencsétlen kisiklását. „A Matica tevékenysége tehát határozottan politikai jellegű, s minden kiadványa kétségtelen bizonyítéka annak, hogy czélja a tót lakosság elidegenítése volt a magyar nemzettől és államtól. Ha e kiadványok hatása általános volna, ha sikerülne a bennök uralkodó hangulatot általánossá tenni, Magyarország majdnem kétmillió tót lakossága el volna veszve a magyar államra nézve, s a tót volna legelkeseredettebb s legdühödtebb ellensége.” (Ugyanott) Amitől a felvidék írója tartott, az bekövetkezett. Ám felmerülhet a gyanú, hogy a kortárs szerzőt elvakította a szenvedély és sötétebb képet festett a Matica kiadványairól, mint ahogy az méltányos lenne. De segítséHISTÓRIA günkre sietett a Národná obroda, amelyben Olga Slusná: Sógorok ne veszekedjünk! (1992. X. 20., 8. o.) c. írása jelent meg. A cikk szerzője az 1871-ben Túrócszentmártonban megjelentett Viliam Pauliny- Tóth: Trenciansky Matús (Trencséni Máté — azaz: Csák Máté) c. munka, Sámuel Ormis által írott előszavából idéz. Pauliny- Tóth (1826—1877) író, politikus és szerkesztő a könyv kiadásának idején a Matica egyik alelnöke volt. Sámuel Ormis (1824—1876) 1871-ben a nagyrőcei szlovák gimnáziumban tanított. Ez a könyv tehát reprezentálja a Matica tisztségviselőinek és a szlovák gimnáziumok tanári karának — legalábbis azok egy militáns részének — szellemiségét. Slusná asszony a következőket tartotta fontosnak idézni az előszóból: „... azokban az időkben, amikor Mózes Izrael népét kivezette Egyiptomból (i.e. 13. sz.H — BZ) Magyarhonban (v kra- jine uhorskej) tisztán csak szlovákok éltek. Az egész Alföld az övék volt, még a Tiszán túl is legeltették csordáikat. Erdélyben is, azokban a Fekete Hegyek-, ben csak ők éltek és or- szágjukat Fekete Magyarhonnak (Cierne Uhorsko) nevezték... A Dunán túl voltak a legnagyobb városaik, ott voltak a legnagyobb vásárok és aki gazdag volt, az örömmel pihent a Dunán túl, ezért nevezték ezt a vidéket zsupáninak, vagy úrinak (pans- ká), tehát Pannóniának.” Miután megtudjuk, a szlovák Rasztiszláv szellemes vezér volt, Szvatopluk következik: „A magyarok Fekete Magyarhonba, vagyis Erdélybe érkeztek, de egy völgyben Szvatopluk úgy körbezárta őket, hogy meg sem tudtak mozdulni, ezért békét kötöttek vele, hogy hazamennek.” Három év múlva (892) a magyarok újra megjelentek: „... Szvatopluknak (Szé- kes)Fehérvárra fehér lovat, arany kantárt és arany nyerget hoztak ajándékba és megkérték, engedje meg, hogy a Tisza síkságain legeltessék nyájaikat, mert a besenyők a Feketetengernél asszonyaikat, gyermekeiket agyonverték, és Árpád fia Zlaton számára (a magyarok Zoltánnak nevezték el) Szvatopluk unokáját, Mojmír leányát adták feleségül.” És mivel a szlovákok a magyarokkal összeházasodtak, Mojmír és Árpád parancsba adták, hogy attól az időtől kezdve a magyarok és szlovákok sógoroknak nevezzék egymást. Az egész mese, mely kétségtelenül aktuálpoliti- kai célt szolgál, olyan múlművelő nép, erős testalkatú, barna hajú, dinári fajta, a nők szépek, de hamar elvi- rágzók.” Kudó József így jellemzi őket: „Szikár, magas emberek, egyenesek, mint a dalmát fenyő.” Az új telepesek a kihalt falvak földjeit művelés alá vették. A honalapítás köny- nyen ment. Ásóval kiemeltek három sírgödömek megfelelő földet, kunyhótetőt húztak rá és kész volt az új otthon. A későbbiek során a háta mögé építettek egy másik házat, az előzőt pedig lebontották. Kis vályogház volt az, földes padló, csöpp ablak, fakilincs, nádtető jellemezték. A régi fajta nyitott tűzhely fölött az ősök cin tányérja és a fakanál emlékeztetett a múltra (Kudó J. nyomán). Koldusszegényen érkeztek a sok hányattatás után, még a bocskoruk is el- nyűvődött. Két kezük munkájával teremtették meg az anyagi lét feltételeit és csakhamar virágzó gazdaságot hoztak létre. Bél Mátyás: „Notilia Hungáriáé Novae” című művében így emlékezik meg róluk: „Számosán vannak és kunyhóik hosszú sorban állnak a mélyfekvésű folyóparton. Ezért van az, hogy csekély áradáskor is elönti őket a Duna, csónakon közlekednek egymással.” Ugyanitt megjegyezi az 1720-ban készült összeírásban, hogy Érd népessége zömmel délszláv. A 24 családfőből 13 jobbágy és 11 zsellér. A közölt nevek többsége ma is ismeretes Érden, jelezvén, hogy a késői utódok itt élnek közöttünk; így: Paliku- csa Pál, (Pálházi) Bilics Miklós, Gyurcsek Pavo, Versics Mato, Antunovics Jako stb. A „rácok” eredetileg azzal a szándékkal érkeztek magyar földre, hogy idővel visszatérnek az óhazába, de itt maradtak. Emlékeik megőrzése mellett meggyökeresedtek ezen a tájon. Mindany- nyiuk gondolkodását és érzésvilágát fejezi ki Kudó József őszinte vallomása: „A föld, amelyen éltünk 300 év óta, nekünk már hazánk lett. Három századnak sok küzdelme, könnye, iz- zadságcseppjei vegyültek a homokba és ideragasztottak minket mindörökre.” Dr. Kerékgyártó Imréné Érd (Forrásmunka: Dr. Kerékgyártó Imréné: Rácok a Duna mentén, Könyvtári információs füzetek. Érd, 1988. [I.]) tat teremtett, amelyben a szlovákok voltak a gazdagabbak, engedékenyebbek és őslakosok. Ma már le- gyinthetnénk, ha ezek a megalapozatlan, legendák nem örvendenének másod- virágzásuknak! A cikk szerzője készpénznek veszi a kiagyalt történetet: „Úgy tűnik, mintha a magyarok elfelejtették volna a többi történelmi tényt is — a szlovákok régi nagyvonalúságát, akik őket, nincsteleneket befogadták saját gazdag . országukba. Sőt, mi több, tévesen feltételezik, hogy Szlovákia valamikor az övék volt, mégha ez a valóságban pont fordítva volt. (Ha nem lett volna ez a nagyvonalúság, ma nem lenne Bős gondja sem. A szlovákoké volt a Duna jobb partja is, az egész Pannónia.” így örökíti át az egyik generáció a másikra ferdítéseit, ha nem tudományos igénnyel veselkedik neki a kutatásnak. Sajnálatos módon a cikkre egyetlen szakember sem reagált, hogy a legendákat megsemmisítse. ( Folytatjuk) Balassa Zoltán Lóverseny Alagon A fővárostól északra húzódó Alag-puszta hosszú időn keresztül a magyar lósport központja, legfontosabb versenypályája. A Magyar Lovaregylet a múlt század végén határozta el, hogy a kicsi — és ráadásul bérelt — városligeti pálya mellett saját tulajdonú, a legkorszerűbb felszereléssel ellátott versenypályát építtet. Az 1889-ben megvásárolt, mintegy 2800 hold nagyságú területen az építkezés és a területrendezés nagy iramban haladt, így már 1891-ben megrendezhették Alagon az első versenyeket. Az alagi pálya kicsit a magyar irodalomnak is része. Krúdy Gyula, Heltai Jenő, Hunyady Sándor több írásában is megemlékezett róla. Az angol mintára tervezett parkok, sétányok, a vasút és a pálya közé telepített fenyveserdő adták a keretét azoknak a történeteknek, melyek az ember egyik legősibb szenvedélyéről: a játékról, a fogadásról szólnak. Persze nem csak írók látogatták a lóversenypályát, egy-egy nagyobb versenyre ezrek és ezrek érkeztek a fővárosból és az ország más városaiból. Ezen a pályán futották az első Magyar Derbyt 1921-ben — addig, vagyis a Monarchia fennállása alatt Bécs adott helyszínt a „Kékszalag hősei”-nek. Az alagi pálya fénykora az 1920-as évek közepéig tartott, ugyanis 1925-ben felépült Kőbányán a ma is működő galopp-pálya. Bár tartottak még versenyeket a pályán, elsősorban ido- mítási hellyé alakult át. Pogány György
