Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-22 / 195. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. AUGUSZTUS 22.. HÉTFŐ Zebegényi festőverseny A művészetpártolás hagyomány Zebegény község neve össze­forrott a festőművész Szőnyi István nevével. Annál is in­kább mert lakosai éberen vi­gyázzák, gondozzák, a magu­kénak érzik, felelősségüknek tudják örökségüket. Kimon­datlanul is. Aki járt itt, tapasz­talhatta. Szőnyi — a táj ihle- tettje, Zebegény az ihletett- ség tája. Az idei augusztus hú­szadika kettős, kettőzött ün­nep Zebegényben, Szent Ist­ván államalapító királyunk ünnepe és Szőnyi István szü­letésének 100. évfordulója. Ettől még fokozottabb — szívbéli örömmel telítettebb. Izgalmas, sokszínű, zsongító, igazi ünnep. Benne van a falu levegőjében, s az ünneplőbe öltöztetett szívekben. A második éve megrende­zésre kerülő festőverseny­nek nagy a népszerűsége. Mindenhonnan jönnek, Deb­recenből, Pécsről, Szeged­ről, Pestről, az ország min­den tájáról, hivatásosak és amatőrök. A versenyművek ígéretesek. S nemcsak a díja­zottak, van a nevezettek kö­zött hajdani Szőnyi-növen- dék is, s olyan, aki először vállalkozott megmérettetés­re. Témája a zebegényi táj, a Dunakanyar ábrázolása, a táj és az ember kapcsolata, a technika pedig szabadon vá­lasztott. A verseny a telepü­lés mindennapos arculatát — ha egy napra is — átraj­zolta. Az utcán, fák tövében az autó csomagtartóján, a Duna-parton mindenhol át­szellemültem könyékig festé- kesen lázas alkotásba mé­lyült emberek. Nem zavar­juk őket. Az első díjas pálya­mű az utolsó utáni pillanat­ban érkezik. Elfogadják. Az öreg iskolában, szem­közt a Kós Károly tervezte Siska Péter Erdélyből érkezett a zebegényi művészvetélkedőre Talum Aula felvétele templommal izgatottan vár­juk a zsűri értékelését: az ötvenkilenc ringbe szálló versenyző munkájának szakmai elbírálását, a díja­zást. Előtte Krebsz Ferenc Zebegény polgármestere meleg hangú szavai köszön­tik az egybegyűlteket. Nagy ováció mellett Ku- rucz József festőművész, a zebegényi szabadiskola mű­vészeti igazgatója, a zsűri elnöke hirdet eredményt: Az első díjat megosztva Jeckel Ferenc pasztellje és Szentes Lászlóné olajképe kapta (30-30 ezer forint); a második díj is megosztott, Skoda Éva temperaképe és Für István Dávid munkái között (25-25 ezer forint). Ugyancsak 25 ezer forintos díjjal jutalmazták Lies Zsu­zsanna munkáját. Szőnyi Zsuzsa különdíját, a húszezer forintos díjat Breznai András akvarellje nyerte el. A Pannon Color 15-15 ezer forint értékű anyagdíjait Kakukk Tünde és Simon Ferenc kapta. Tokaji Lajos képkeretével Mihályfi Mónika munkáját díjazták. A fődíjas Jeckel Ferenc­ről megtudtuk, képzőművé­szeti iskolában tanult, Bene­dek Jenő tanítványa, két önálló kiállítása volt itthon, s 1983-ban Belgiumban is bemutatkozott. Jelenleg a bu­dapesti Kassák gimnázium­ban rajzot tanít. Ahány művész, megannyi aspektusa a tájnak, s benne a létnek, a borzongató enigma- tikus teremtésnek. Finom, ér­zékeny üzenetek ezek, ahogy a nagy mester szelle­méhez híven: a mikrokoz­moszba sűrítetten az egyete­mes szépséget közvetítik, egy szobaszegletből világnyi életet bontva ki. Falun másak az ünnepek, személyesebbek. Hömpöly­gő emberár a nagyvárosok­ban, fej fej mellett vonu­lunk, egy tömbben, egymás iránt mégis érzéketlenül, ide­genként, tülekedőn. Vajon hányán fogalmazzák csönd­ben újra Tóth Árpád nyo­mán a kérdést: tőlem mesz- szebb az a távoli, hidegen izzó csillag van-e vagy egy- egy embertársam? A zebegé­nyi napok az egymáshozhaj- lás bensőséges légkörében teltek, s szimbolikusnak ér­zem azt is, hogy közös, csa­ládi szabadtüzű főzés, vacso­ra zárta, s a Duna-parti parti­ra mindenki hivatalos volt. Balázs Adina Stációszentelés Budakeszin Krekács Róbert felvétele Budakeszin a Kálvária-dombon az 1739-es pestisjárvány áldoza­tainak emlékére a múlt század végén emlékkeresztet, kápolnát és tizennégy stációt emeltek. Utóbbiak az 1950-es évek végére teljesen elpusztultak. A község lakossága, önkormányzata, város­szépítő egyesülete, a helyi vállalkozók és a westenholci testvér­egyesület összefogásával, hároméves helyreállító munkával sike­rült a pestiskereszt és a stációk helyreállítása. Ezek ünnepélyes avatására került sor a hét végén Budakeszin. A műemlék jellegű létesítmény — a Budakeszi Szépítő Egyesü­letnek és a római katolikus egyháznak köszönhetően — ismét dísze és nevezetessége a községnek. Az egykori stációszobrokat pótolják azok az alkotások, melyeket a helyi művészek hoztak létre. Közöttük találjuk Somos Miklós festményeit, Simon István és Szemereki Teréz kerámiáit, Illyés István szobrát Majzik Má­ria, Lieber Éva, dePonte József és a Budakömyéki Székely Kör alkotta stációképet. A bejáratnál elhelyezett pestiskeresztet is fel-, újították, a kápolna környékét szépen parkosították. A pénteki avató ünnepség és a stáció megszentelése után a Kálvária-dombi kápolna előtt a szabad ég alatt tartott szentmisét Németh László lelkész a budakeszi híveknek. ' (simon) Tárlat Leányfalun Péterfi László, erdélyi származású festőművész képeiből nyílt kiállítás pénteken a leányfalui Pető­fi Művelődési Házban. A hajdan festőnek in­dult szobrászművész képe­inek világába Dsida Jenő Psalmus Hungaricus-a s Páskándi Géza Kossuth- díjas költő gondolatai ve­zettek be. Akik teljesebb képet szeretnének Péterfi László alkotói ouvre-jéről alkot­ni, azoknak el kell menni­ük Paksra, ahol a Mako- vecz. Imre építette katoli­kus templomban megis­merkedhetnek a mindmáig egyik legszebb Krisztus­alakkal, Jézus-arccal, mely által művészünk a szenvedés egyetemes té­máját magyarította... Ami ott található — fűzte a gondolatot tovább Páskán­di Géza —, az hajdan Ma­rosvásárhelyen kezdődött a ’60-as években. Aztán azt kutatja, mi lehetett az a titkos benső indíték, ami az ágazatváltást megma­gyarázza, s amely hihető­vé teszi számunkra, hogy valaki a könnyű csuklót kérő ecsetet felcseréli a sú­lyos öklöt igénylő vésőar­zenállal. Egymásból építkező, au­tentikus, töretlen Péterfi László alkotói pályájának, fejlődésének az íve. Az itt látható kevés s az itt nem látható ennél több kép ab­szolút bizonyítékul szol­gál arra, hogy ama fiatal festőben milyen erős a konstrukció, a szerkesz­tés, az expresszivitás irán­ti vonzalom. Ikonjai gya­korta lerajzolt szobroknak is tekinthetők. Átjárhatóság van tehát a festészet és szobrászat „műhelyei” között. A dina­mizmus, mely képein, szobrain egyaránt szembe­szökő, a szocreál korszaká­ban Romániában külső len­dületet, hazug életerőt, ha­mis entuziazmust, kongó monumentalitást jelentett. Ezért is izgalmas már a ko­rai képeken is a határozott tartalmi és stiláris elmoz­dulás a benső lendület és tartalmak, a hiteles lelki karakterek felé. (v. b. a.) Elhunyt Róbert Rozsgyesztvenszkij Hatvankét éves korában elhunyt Robert Rozsgyesztvenszkij költő, az utóbbi évtizedek orosz irodalmának meghatározó személyisége. Rozsgyesztvenszkij 1932-ben született az altáji terület Kosziha nevű településén. Gyermekkora a háború idejére esett. Katona apja és orvos anyja frontszolgálata miatt a fia­tal Rozsgyesztvenszkij nevelőintézetben nőtt föl. Első ver­sei netrozavodszki egyetemi évei alatt jelentek meg. Első kötete, az 1955-ben megjelent „A tavasz lobogói” új, friss hangot jelentett a sztálini korszak sematikus költészete után. Könyvespolc / Kabdebó Tamás: Árapály Folyamregényt ír Kabdebó Tamás, az 1957— 1983-ig Angliában, azóta Írország­ban élő író, könyvszakem­ber, több angliai, jelenleg egy dublini egyetemi könyv­tár igazgatója. Az első köte­tet Árapály címmel, a Stádi­um Kiadó kiadásában már olvashatjuk. Szép könyv az Árapály. Szép küllemében, az 1830-as években Bartlett ál­tal metszett tájképekkel dí­szítve, mely képek eredeti­leg Beattie The Danube (A Duna) című kötetének il­lusztrálására készültek. Szép nyelvében — szinte ta- pinthatónak, ízlelhetőnek érezzük nyelvünket, aho­gyan Kabdebó Tamás észre­vehetően élvezettel használ­ja, alkalmazza, fogalmaz raj­ta, ahogyan szavakat fedez fel, régies fordulatokba bo­csátkozik, képeket fest külö­nös hasonlatokkal, ritka jel­zőkkel. Szép témájában — egy időn, téren átívelő, azokon győzedelmeskedő, halhatat­lan szerelem regénye, meg­mutatása annak, hogy a lel­ket betöltő érzés hogyan su­gározza be, mozgatja, táplál­ja a testet, hiánytalanul, már-már tökéletesen kielé­gítve, hiszen az egyetlen, a neki rendeltetett pár iránt érezve még a vágy, a sóvár­gás is megelégedéssel aján­dékozhatja meg. Amennyire egy szerelem regénye, úgy a Duna regé­nye is az Árapály. Tárgyát is, de formáját is adja a Du­na, a szeretett folyó, hol szé­les sodrással hömpölyögve, hol egy-egy hullámát meg­csillogtatva közelképként, máskor hűvös, sötét mélyére kínálva bepillantást, felkínál­va élővilágát, partja által táp­lált fáit, bokrait, a halakat a medréből, szerepel sokféle képességével, szerelmesek­nek otthont nyújtva, egyese­ket megmentve, bújtatva, másokat a halálba híva. A főhős, Dé, másképpen Szendrő József, nem szakad­hat el tőle, vesse sorsa bár­hová ' e Közép-Európának nevezett régióban. „Tudta magáról, hogy ő homo Da­nubius, és remélte, hogy bár másképp, de az osztrá­kok is azok...” „A Duna lát- hatólag-hallhatólag tud né­metül, magyarul, csehül, szerbül, románul, bolgárul, de oroszul, sőt cigányul is tud, és ő, dunai Szendrő Jó­zsef érti a Duna anyanyel­vét. Mi több, a vizek egyet­len nyelvcsaládhoz tartoz­nak, mert egymásból ered­nek és egymásba folynak.” A folyó mentén élők is megpróbálnak szót érteni — bár e próbálkozás során előfordulhat, hogy még a korábbinál is inkább ellent­mondanak egymásnak —, a regény jóvoltából jelen lehe­tünk az 1960-as Duna-napo- kon Passauban, ahol né­hány, mondhatni külső szemlélő, angol, francia is igyekszik bekapcsolódni a dunatájiak eszmecseréjébe. Hogy megoldást, közös nyelvet találjanak, hasonló­an a folyókéhoz, arra még várni kell, újabb nemzetkö­zi kavalkádba pillanthatunk bele az ugyanabban az év­ben rendezett római olimpi­án, ahol a pápa áldása is kí­séri a jelenlévőket, s lassan búcsúzunk, elbúcsúzunk hő­seinktől, ám a folyók foly­nak tovább, és a regénynek majd folytatása következik. Nádudvari Anna A Duna Visegrádnál — Bartlett metszete az 1830-as évekből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents