Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-16 / 191. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 16.. KEDD J3 Mindennek az ellenkezője? Nem lehet szó nélkül hagyni mindazt, ami ma történik a politikában, azt a vádaskodást, amit az új kormány zúdít az előző, Antall—Boross-kormányra. A legbántóbb kritikák egyike az, hogy Horn miniszterelnök az elmúlt négy év elhibázott intézkedéseit tartja a problémák súlyának. Úgy gondolom, a 4 évből tévedésből lehagyta a nullát, azaz negyven évet kellett volna mondania. Tudomásul kellene vennie a mai kormánynak, hogy a „földet sarkából döntötte ki” a kommunizmus eszmeredszere, ahogyan azt ők oly sokat énekelték az Internacionálé- ban. Nagy mulasztást követett el az Antall-kormány akkor, amikor a hatalom átvételekor nem csinált leltárt arról, milyen örökséget vett át ideológiailag, pénzügyileg, gazdaságilag és erkölcsileg. A bántó kritikák egyike az az állítás is, hogy üres államkasszát adott át négy év után az előző kormány, és hogy újabb adóssággal terhelték meg a magyar gazdaságot. Nem is veszik számításba azt, hogy a 22 milliárd dollár kamatterhét sem bírja el az ország, amikor annyi munkanélküli-járadékot is kell fizetnie, értéket termelő munka nélkül?! Vajon a Horn-kor- mány kölcsönfelvétel nélkül is fog tudni kormányozni?! Aligha hihető! A társadalom csodát vár. Azt gondolom, csalódni fog. Csodák nincsenek, csak gazdasági törvényszerűségek. A választást is azzal nyerte meg az MSZP, hogy nagy ígéreteket tett a csodára. Az Antall-kormány megalakulása előtt tavaszi nagytakarítást ígért, de nem tette azt. Csak késve (sajnos). Ezzel szemben a Horn-kormány azt ígérte, hogy nem lesz „nagytakarítás”, és ennek ellenére teszi azt. Meneszti pozíciójából mindazokat a személyeket akiktől nem remél szolgai hűséget, nemcsak a médiától, hanem minden fontosabb helyről. Az Antall-kormány megtette az első lépéseket a piacgazdaság kiépítésére, hogy felszámolhassa az egyenlősdi módszereket, melyben a nem iparkodó, tunya emberek tarthatják a markukat, a szorgalmas, törekvő emberek megrövidítésével. Most ez az újabb 4 év, úgy látszik, azzal telik el, hogy 180 fokos fordulattal mindennek az ellenkezője fog történni. Az Antall-kormányt az ellenzék gőgös magatartással vádolta. A Horn-kor- mányt véleményem szerint az önteltség jellemzi, amikor folyton a nép bizalmára hivatkozik. Előreláthatóan csak annyival lesz előnyösebb helyzete a kormányzás során, hogy a mostani ellenzék nem fog annyi akadályt gördíteni intézkedései elé, mint tette azt előbb a másik, a hatalom átvétele érdekében. És ez nem semmi! Lippai M. nyugdíjas pedagógus Fényeslitke Adósrabszolgaság Többször elgondolkodtam, minek nevezzük a kort, amely 1990 után köszöntött ránk. Tudjuk, az ezt megelőző 40 évet szocializmus névvel jeleztük. Volt, akinek ez a kifosztás és a pusztítás kora, másoknak a nyugalom és a gulyáskommunizmus jut eszükbe róla. Az új korszak nevére még nincs közmegegyezés. Lehet, ez a kevesek számára a korlátlan lehetőségek, a kapitalizmus kora, vannak, akik szociális piacgazdaságot emlegetnek. Egy biztos, százezrek munka nélkül, a létbizonytalanság határán tengődnek. S az ország lakosságának jelentős része alacsony életszínvonalon fizeti vissza a szocializmusban felvett kölcsönök kamatait. Ez az éves kamatösszeg olyan magas, hogy a költségvetés minden negyedik forintja erre megy el. Ma már mindenki látja, hogy a külföldi tartozások elszívják az ország energiáját. Kilábalásra semmi remény. HISTÓRIA Egy biai gazda emlékeiből (I.)* Az oroszok rémtettei A Vörös Hadsereg 1944 karácsonyán vonult be Biára. A megriadt lakosság nagy része kimenekült előlük a környékbeli hegyekben lévő présházakba. Ruházatuk és élelmiszerük nagy részét is kivitték magukkal, de vesztükre, mert az oroszok első vonala hamarosan elvette tőlük. A faluban maradtak sem jártak jobban. Ki-ki amit tudott kertjében elásta, de a megszállók olyan fantasztikus szag- lóérzékkel rendelkeztek, hogy hamarosan mindent megtaláltak. A bevonulást hamarosan az elszállásolás követte. A front Budapest, Mány, Bicske térségében húzódott, az oroszok itt alakították ki utánpótlási vonalaikat, és ápolták a fronton megsebesült katonákat. A faluba beszállásolt katonák a háziakkal mind jóban voltak, és nem az ottanit, hanem a szomszédét lopták. így volt ez fordítva is, így mindenki a szomszédban lakót szidta, nem a nála lévőt. Ráadásul a tavaszi munkákat is alig tudtuk a földeken megkezdeni. A lovakat szinte mindenkitől elvették, és így jártak azok a jószágok is, amelyeket befogtak a parasztok a határból, miután ott gazdátlanul kóboroltak. Mi is befogtunk néhányat, de csak kettőt hagytak nálunk. És mire végre nagy keservesen a föld művelésének is nekifoghattunk, a vigyázatlanság további áldozatokat szedett közülünk. Három fiatal fiú halt meg, miután a határban elszórt lőszert találtak, és az a mozgatásra felrobbant. Más erőszakoskodások is érték a lakosságot. Már nagy terhet jelentett az is, hogy az orosz katonák mellé Biára költöztették a mányi frontvonalról elűzött menekülteket is. A házak kicsinek bizonyultak, a gazda családja sokszor szorult az istállóba. A megkopasz- tott és kirabolt biai lakosság vagyonának maradékát is megosztotta a menekültekkel. Emellett a falubeli férfiakból minden héten összeállítottak egy transzportot, és a frontra vitték őket lövészárkot ásni. Egy hétig voltak oda, azt ették, amit az elhagyott házakban találtak, majd visszajöhettek családjukhoz. Őket egy másik csoport váltotta fel, és így ment ez egy jó darabig. Sajnos a nálunk elszállásolt orosz katonák is nagyon „szerették” a nőket. Rengeteg talán még ma is élő asszony tudna arról beszélni, hogy milyen gorombán, emberhez r.em méltóan bántak velük „szovjet felszabadítóink”. A legborzasztóbb eset az volt, amikor az asszonyt a férj és a kisgyermek szeme láttára erőszakolták meg. Amikor pedig a férfi tiltakozni próbált, azonnal a helyszínen agyonlőtték. Az életben maradt kisgyermek felnőve sem tudott többé megbocsátani a szüleit állati módon megnyomorító pribékeknek. Mikor Buda elesett, rengeteg német és magyar hadifoglyot ejtettek a szovjetek. Egy részüket itt hajtották át Bián, mivel Sós- kúton volt a gyűjtőtábor. Mikor az megtelt, onnan vitték tovább őket Gödöllő, Szolnok irányába. A falunkon átvonuló foglyok nagyon elgyötörtek voltak. Gyakran látott az ember a tél végi hidegben, havas időben mezítláb, szinte csak egy zubbonyban lévő katonát, akit agyba-főbe vertek, mert nem tudott menni a tömeggel. Sokszor megtörtént az is, hogy egy ilyen beteg, megsántult katona nem tudott továbbmenni, és akkor egyszerűen agyonlőtték, holtteste ott maradt az út szélén. Egyszer előfordult az is, hogy egyszerre 15—20 német katona nem bírta tovább a menetelést. Ezeket behajtották egy udvarba, majd másnap délelőtt felkísérték őket a református temetőbe. Ott megásatták velük a sírjukat, és mindegyiket kivégezték. Egy 12 éves fiú is tanúja volt az esetnek. A biaiak együttéreztek a foglyokkal. A pékségben dolgozók például lopták a kenyeret, hogy a menetelők- nek is adhassanak belőle. De volt aki pórul járt, mert ha az oroszok megelégelték az adakozást, az illetőt is bevágták a sorba. A szerencsétlen pedig csak idővel tudott újra visszakeveredni szülőfalujába. Az oroszok az elöljáróságot a helyén hagyták, a főjegyző és a bíró tovább dolgozhatott. A megszállók parancsnoksága a Mészöly- malomban vert tanyát, ahová jelentéstételre és eligazításra sűrűn felrendelték a falu vezetőit. A csendőrséget feloszlatták, és a közbiztonság védelmére egy úgynevezett policiját alakítottak a helybéliekből. Van aki közülük ma is él, de a többiek neve sem törlődik ki egyhamar a falu emlékezetéből hírhedt tetteik miatt. Élet-halál urai voltak a községben. Egyik első tevékenységük az volt, hogy összeszedték, és egy színbe terelték a „múlt rendszer embereit”. Többek között engem is elvittek oda, egy bizottság elé kerültünk, amely szelektálta az embereket. Akik ott maradtak, azokat Budapestre, az Andrássy laktanyába hajtották. Valami azonban közbejöhetett, mert két hét múlva mindenki hazakerült, és hál’ Isten* Kecskés László biai gazda 1990 nyarától két éven keresztül mondta magnóba emlékeit a II. világháború utáni Bia főbb eseményeiről. Mindig nyitottan és határozott meggyőződéssel szemlélte a történteket. Az 1956-os forradalomnak közvetlen részese is volt, amiért később meghurcolták. Kecskés László ma is aktívan politizál: az FKgP helyi szervezetének tagja. Az adósság rányomja a bélyegét minden tevékenységre, a nyugdíjemeléstől az expóig. A korszak legjellemzőbb eseménye az adósság visszafizetése. Javaslom, nevezzük ezt a korszakot, amely 1990-nel kezdődött, az adósrabszolgaság korának. Nyíri Balázs Budapest Gubanc A zöldségesnél előttem magas, vékony nő áll, mellette a férje. Eddig én ezt az asszonyt csak a képernyőn láttam, elegánsan öltözve. Most a „szerelése” a lehető legegyszerűbb: térdig érő nadrág van rajta és blúz, az arcán semmi kikészítés. Egy a sok millió magyar háziasszonyból, aki hét végi bevásárlását végzi. Még néhány nappal ezelőtt nagy munkán dolgozott; ennek meghiúsulása nemcsak a főváros, hanem Pest megye, sőt az egész ország szempontjából nagyon káros következményekkel fog járni. Hány, az idegenforgalomtól sokat remélő település, vállalkozó reményei estek kútba! Sohasem dörgölőztem ismert emberekhez. Most sem jutna eszembe, hogy a miniszterelnököt megszólítsam, ha — mint ígéri — a Lehel piacra fog járni, hogy többet legyen az emberek között. Itt azonban úgy érzem, ennek az asz- szonynak meg kell mondanom, milyen sokan megszerettük, mennyire sajnáljuk, hogy nem tudja megvalósítani nagy terveit. Néhány szót szólunk egymáshoz. „Ne haragudjék meg a viccért, de azt mondtuk, az ön nótája most az lehetne: Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat...” Etelka asszony elmosolyodik: „Tudja, mivel búcsúztattak a kollégáim? Egy hathetes pulikölyköt kaptam tőlük! Nagyon aranyos, Gubancnak hívjuk...” Az az érzésem, a közeljövőben még gyakran fogunk találkozni Gubanc druszáival. Horváth Éva Budapest nek nem vitték el őket „kicsi robot” címén az oroszok. Még egy esetet említenék, amely szintén a polici- ja rémtette volt. Mivel a Bécs felé tartó út Bián vezetett keresztül, a Nyugat felé menekülők is erre özönlöttek át. A policija azonban sokakat megállított, és csak alapos átvizsgálás után engedte őket tovább. Egy Erdélybe visszafelé tartó karaván különösen tetszett nekik, így bekísérték őket a Mettemich-kastélyba. Bizonyított információink az esetről sajnos nincsenek, de hogy gyilkosság történt, az tény. Tudomásunk szerint a policájok agyonvertek két szász férfit, és a karavánt kirabolták. A holttesteket először egy tóparti kertbe temették. Majd miután a német nagykövetség nyomozást kért az ügyben, hirtelen kiásták őket, és ismeretlen helyre vitték. Az utókor az ügyet már nem firtatta, így a felelősök a mai napig elkerülték a felelősségre vonást. (Folytatjuk) Lejegyezte: Nánási Tamás Gyilkosság Visegrád mellett Középkori múltunk számos kisebb-nagyobb történését aligha lehet pontosan rekonstruálni. A fennmaradt forrásokból gyakran csupán egy-egy epizód válik ismertté, az okokra, a néha gyilkos tettekre soha nem kapunk magyarázatot. Aligha lehet megmagyarázni azt a gyilkosságot is, amelyről a váci káptalan jelentéséből értesülhetünk. Zsigmond király 1398. augusztus 17-én vizsgálat lefolytatására utasította a káptalant. A Visegrád melletti Szent András-monos- tor apátja, ImszIó fordult igazságért a királyhoz. Az apát a kolostor egyik jobbágyát kihágásai miatt elfogatta. Emberei kocsin szállították Visegrád felé a foglyot, de oda soha nem jutottak el. Ugyanis a dö- mösi prépost János érseki vadásszal kiszabadíttatta a fogoly jobbágyot. János vadász fegyvereseivel megtámadta a kocsit. Az összecsapás során László apát subdiakónusát megverték, és egyik szolgáját halálosan megsebesítették, majd a kiszabadított fogollyal elmenekültek. László apát szerint olyan veszedelmesek voltak a támadók, hogy „ha el nem szaladnak, mindnyájukat megölték volna”. A támadásra ás a halállal végződő összecsapásra nehéz magyarázatot adni, a kor joggyakorlata szerint 1s súlyos bűncselekményben mindenesetre megindult a vizsgálat. Zsigmond király a tetteseket maga elé idézte 1398. szeptember 15-re. Talán a kihallgatáson az uralkodó megtudta az igazságot: miért volt olyan fontos kiszabadítani —■ még emberélet árán is — a vétkes jobbágyot. Pogány György
