Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-15 / 190. szám
l PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 15., HÉTFŐ J3 Dixi! A legújabb magyar miniszterelnök pontosan tudja, hogy a szavazók mivel bízták meg, ezért összerántotta előbb a Horn—Békési tanácskozást, majd a fáradt Országgyűlés szabadságra küldése után az alig egy hónapos, fitt kabinetet, amely kellő felvilágosítás és alapos megfontolás után három tartózkodással meghozta határozatát: 1996-ban nem lesz expó! (Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik!) És a Miniszterelnök Úr televíziós beszédében adta tudtára a magyar népnek és azoknak is, akik a kommunista utódokra szavaztak, hogy az akárhogyan született, de mégis egyhangú döntés szerint: 1996-ban nem lesz expó! Megmondtam! Dixit! Ezzel a dixivel kapcsolatos véleményemet fogal- mazgattam, amikor kezembe került a Magyar Nemzet augusztus 5-i száma, amelynek 8. oldalán BIE válaszlevél címen kis dixit támogató cikkecske húzódik meg, amely sok mindent elárul kiváló szorgalmú kormányunk és külügyminiszterünk messze előrelátó tevékenységéről. Döntést várnak a parlamenttől, írja a vastagabb betűkkel szedett alcím. [Megnyugtatom Öle Phi- lipson urat, a Kiállítások Nemzetközi Irodájának (BIE) elnökét, hogy a parlamenti döntésről szóló értesítést biztosan meg fogja kapni. Mérget vehet rá!] A cikk szerint Öle Phi- lipson elnök úr szerdán (augusztus 3-án!) válaszolt Kovács László magyar külügyminiszter levelére, mely egy nappal korábban (aug. 2-án!) a kormány expódöntéséről tájékoztatta a párizsi központú szervezetet. Nem lehet tudni, hogy a külügyminiszter a dixi előtt vagy után kapta az utasítást, az biztos, hogy nem késlekedett. Amint a legteljesebb elismerést érdemel Öle Philipson elnök úr prompt válasza és tökéletes megértése is, sőt az elnök úr abban is biztos, hogy minden BIE-tag is megértő lesz, lássunk csodát: még azok az államok, amelyek már előkészületeket tettek a részvételre, azok is meg- értőek lesznek. Felmerült az a kérdés, hogy a BIE- delegátusok előre tájékoztatása nem teremt-e kész helyzetet a parlamenti vita előtt? Gölöncsér József úr véleménye szerint ez a veszély nem áll fenn, mert a külügyminiszter megírta, hogy ez csak kormánydöntés? Gölöncsér úr is tudja biztosan, hogy a külügyminiszteri levél kifejezett célja ennek a „fenyegető” kész helyzetnek előállítása volt, tudatos előállítása. Teendő: Ha még a produkált szavazás után is akadnak magyarok Magyarországon: a Dixi elhangzott, a parlament dixi- je sem kétséges. Mélyen tisztelt ellenzék! Egyetlenegy módozat lehetséges: haladéktalanul meg kell kezdeni a népszavazáshoz előírt aláírások gyűjtését, legyen népszavazás, és ha a népszavazás, a választásokhoz hasonló eredménnyel zárul, akkor nem lesz expó! Én remélem, hogy a kormány belebukik az expó „derékba törésébe”! „Éljen a kormány: A következő!” Paczók Ferenc Budapest Anyanyelvűnkről Egerben Négynapos, országos tudományos konferencia zajlott júliusban az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskolán. Az alap-, a közép- és a felsőfokú oktatási intézményekben dolgozó magyar nyelv és irodalom szakos tanárok tanácskoztak anyanyelvűnk tanításának aktuális feladatairól, hatékonyságáról, nyelvhasználatunk legfontosabb kérdéseiről, s e foglalkozások egyúttal a résztvevők továbbképzéséül is szolgáltak. Az idén már tizedik alHISTÓRIA Arthur Evans, nemzeti tragédiánk előkészítője Szembekerült a magyar ügy támogatójával 1914 nyarán az- . után kitört a világháború, és ettől kezdve Evans nyíltan a szláv nacionalizmus mellé állt. 1916 nyarán oxfordi otthonában nagy szívélyességgel látta vendégül a Monarchia sírásóját, T. G. Masarykot, a Csehszlovák Köztársaság első elnökét. Megegyeztek Magyarország felosztásában, elfogadták, hogy a délszláv népek nemzeti egységet alkotnak, és eldöntötték, hogy létre kell hozni egy nagy jugoszláv államot. Az álom rövidesen valóra-vált, az álmokat ringató, önfejű Evans megvalósult látomásainak végső eredményét pedig éppen napjainkban tapasztalhatjuk a Balkánon. 1916-ban kiáltvánnyal fordult az akkori angol külügyminiszterhez, Edward Grey-hez, amelyben a térkép mellékletében részletesen kifejtette a nagy jugoszláv állam létrehozásának részleteit. Ebben fűt-fát felhozott érvekül, így azt, hogy a Budapesten át vezető Orient expressz vonala helyett létre kell hozni egy új vasúti összeköttetést Nyugat-Európa és a Kelet között. Mégpedig a Simp- lon-átjárótól Ljubjanán át Belgrád felé, amely a hajdani római kori útvonal pontos nyomán, tehát az ősi és természetes irányban haladna. (A terv életrevalóságát mutatja, hogy ez az a vasúti összeköttetés, amelyet ma nem vesznek, nem vehetnek igénybe a török vendégmunkások, és százezerszámra autóznak az Orient expressz régi vonala mentén Hegyeshalomtól Battonyáig, a Petőfi hídon át Keletre.) Számunkra baljóslatú jel lehetett volna (ha akkor beleláthatunk a már készen álló tervek boszorkányüstjébe), hogy valami apróság miatt Evans ellentétbe került még Rothermere lorddal, Trianon után a magyar ügy egyétlen komoly nyugati támogatójával. Arról volt szó, hogy a British Museum épületében helyezzék-e el a Légügyi Hivatalt, melynek elnöke Rothermere volt. Evans — mint az Ashmolean Múzeum régésze — természetesen ellenezte a tervet, és győzött: a hivatal a Savoy Hotelbe került. Evans előterjesztésében természetesen ismét hangsúlyozott egy feltételt, amelyet mint a Balkánt járó utazó, felismert: „Egy dolog biztos: a Jugoszláviát alkotó népelemeknek, miközben meg kell hogy őrizzenek történelmi jogaikból és sajátosságaikból annyit, amennyit csak képesek, össze kell tartaniok, mert különben részekre bontóivá ki lesznek téve erős szomszédaik uralmának.” Azt persze nem tudta garantálni sem ő, sem senki más, hogy Nagy-Jugoszlá- via népei tényleg megőrizhessék történelmi jogaikat, aminthogy nem is sikerült megőrizniök. Ennek a kívánt összefogásnak szellemében 1917 nyarán Korfu szigetén találkozott a szerb, horvát és szlovén nemzeti mozgalmak vezetőivel, ahol azok formálisan is kinyilvánították nemzeti egységüket, és döntöttek egy királyság létrehozásáról. Ezt követte egy szintén Evans által szervezett találkozás 1917 őszén Londonban az immáron jugoszláv vezérek és olasz politikusok között. Mivel az angol kormány ekkor már Evans tervei mellé állt, a második Balfour memorandum 1918. október 26-án, majd 1920 novemberében a rapallói szerződés egyelőre megoldotta a jugoszláv—olasz ellentétet. Döntött arról, hogy Isztria nyugati része az olaszoknak jut. Ezt követően 1918 végén Evans Párizsba utazott, ahol találkozott az ott tanácskozó szláv vezetőkkel, sőt ott úgy kezelték őt, mint egy nem hivatalos szláv képviselőt. Ő volt az, aki hosszú viták árán végül meggyőzte Balfourt a nagyszláv eszme helyességéről. (A. J. Balfour 1916—1919 között angol külügyminiszter volt, és nemcsak a jugoszláv állam megteremtése mellett foglalt állást, hanem ő volt az is, aki 1917-es nyilatkozatával megnyitotta az utat egy zsidó nemzeti állam létrehozásához Palesztinában.) Végül tehát Evans elképzelései győztek, jött 1920-ban Trianon, büszkén feldaraboltak bennünket, még csak nem is sejtve, hogy a rajtunk, magyarokon ütött jóvátehetetlen sebek mellett milyen rettenetes sebeket ütöttek magukon. Az eredményeket éppen napjainkban látjuk Boszniában! Bemutatandó azt, hogy az országok és népek sorsát évtizedekre-évszáza- dokra eldöntő kamarillapo- litika milyen apróságokon is múlhat, nem állhatom meg, hogy ne említsek meg egy furcsa történetet arról az angol politikusról, aki ott volt Trianonban a magyar békeszerződés jórészt Evans által sugallt feltételeinek eldöntésénél, és alá is írta azt. Lloyd Geor- ge-ról van szó, Anglia miniszterelnökéről 1916— 1922 között. Akadémiai körök feljegyezték róla, hogy a hónapokig tartó ver- sailles-i tanácskozásokon, hallgatva kollégái (neki unalmas) hosszú beszédeit, és így bizonyára gróf Apponyi Albert okos és előrelátó érveléseit is, időnként öt-tíz percre édes' álomba merült a zöld asztal mellett, és emiatt bizony a nála kitartóbb Clé- menceau nagyon haragudott rá, többször meg is rótta. Szörnyű belegondolni, hogy miközben magyarok millióinak sorsáról döntenek, az egyik döntnök bóbiskol, lehet, hogy horkol is. Clémenceau pedig állítólag azért haragudott ránk magyarokra, mert fiának felesége egy érsekújvári magyar leány volt, és a házasság felbomlott. Milyen buta apróságok szólhatnak bele végzetesen a történelem menetébe!? Az ezeréves Magyarország rákövetkező második évezrede útjának a kijelölésében tehát az egyik meghatározó tényező a magyar történelemben tökéletesen tájékozatlan Arthur Evans néhány minden józan alapot nélkü'öző, húszéves korában egy nap alatt szerzett, egyébként jelentéktelen és felületes benyomása volt. Tudományos életpákalommal hirdették meg a rendezők (ez évben a Magyar Nyelvtudományi Társaság, az Anyanyelvápolók Szövetsége, az egri tanárképző magyar nyelvészeti tanszéke és a Heves Megyei Pedagógiai Intézet) a kétévenként sorra kerülő anyanyelv-oktatási napokat. Korábban a nyíregyházi pedagógusképző főiskola adott otthont a rendezvénysorozatnak, 1990 óta pedig az egri végzi a szervezési feladatokat, biztosítja a szükséges feltételeket. Az idei konferenciát Anyanyelvi nevelés — embernevelés címmel tartották. E meglehetősen összetett téma lehetőséget adott arra, hogy az előadók és a hozzászólók elmondhassák, összegezhessék a részterületeken elért eredményeiket, másrészt megvitatták az anyanyelvnék, az anyanyelv fejlesztésének az ifjabb nemzedék nevelésében betöltött szerepét. Az előadók egyébként a hazai és a határainkon túli tudományegyetemek, főiskolák, intézetek stb. oktatói, tudományos munkatársai és a közoktatás gyakorló pedagógusai voltak: többek között például Benkő Loránd, Deme László, Grétsy László, Békési Imre, B. Gergely Piroska, Sebestyén Árpád, Petőfi S. János, Péntek János, Jeleníts István. Összesen több mint hatvan előadás hangzott el, ezek közül csak néhány érdekesebb témára utalhatunk. Szó esett a nyelvi sznobizmusról, a beszédhallás épségéről, nyelvünk mai állapotáról, az ifjúságunk nyelvéről, köszönési és megszólítási formáinkról, a beszéd- és nyelvművelő versenyeinkről, anyanyelvűnk határainkon túli helyzetéről, a drámapedagógia módszereiről stb. A magyar szakos pedagógusok érdeklődését mutatja, hogy ezúttal is — az előző évekhez hasonlóan — több mint kétszázan képezték magukat tovább az egri tanácskozáson. Bíró Ferenc Eger lyája ugyanezzel a tanulsággal szolgál: legelső, felületes ismereteit, benyomásait soha nem volt képes, de nem is akarta felülvizsgálni, hanem azokat gazdagsága segítségével ellensúlyozta. Gőgös makacsságára jellemző, hogy utolsó egyetemi vizsgáján megtagadta a választ minden olyan kérdésre, amely a Kr. u. 12. századnál későbbi időre vonatkozott. Minderről évtizedekig fogalmam sem volt (és azt hiszem, hogy a korral foglalkozó történészeink sem ismerik Evans elfogult szláv- barát harcának a részleteit). Számomra e dolgok akkor váltak világossá és álltak össze egy képpé, amikor az idén április 15-én az oxfordi Ashmolean Múzeumban megnyitott Evans-kiállításon (annak emlékére, hogy 1894-ben fejezte be Evans a múzeum átköltöztetését mai helyére) és a katalógusokban rábukkantam a kiállított dokumentumokra. Szolgáljanak az elmondottak tanulságul mindannyiunk számára, minő apróságokon és gyenge embereken múlhat nemcsak egy állam, hanem egy nép sorsa is. (Vége) Makkay János a történelemtudományok doktora Kartal adózása a török hódoltság alatt Kartól 1546 és 1590 közötti helyzetéről, vagyoni viszonyairól, a falu népességéről a török összeírásokból tájékozódhatunk. A hódoltság a községben is szinte felmérhetetlen károkat okozott, a népesség jelentősen csökkent 1546-ban 30 családfőt és 9 nőtlen, illetve családjukkal élő személyt írtak össze, ösz- szesen tehát 39 adófizetésre kötelezett háztartást 1559-ben már csak 32 háztartást találtak a török ösz- szeírók, 1562-ben számuk tovább csökkent 22-re. Alig két évtized múlva, 1580-ban már csak 17 család élt Kartalon, majd a 16. század utolsó összeírása 11 háztartást regisztrált. A népesség száma tehát legalább egyharmadára csökkent a hódoltság előttinek. Fennmaradt adat a foglalkozásról is; földművelők mellett 1546-ban 3 juhos gazda élt a faluban, egyenként 100, 50, 50 juhot gondoztak. 1562-ben már csak 1 jugosgazdát találtak a községben, ám juharnak száma tekintélyes: 250 állata volt A juhtenyésztés azonban csakhamar megszűnt, valmelyest növekedett a sertésállomány: 1546-ban 5 sertést találtak Kartalon, 1562-ben 50 volt, és ugyanennyit írtak össze 1580-ban is. Az utolsó adat azonban a sertések jelentős megcsappanását jelzi: 1590-ben csak 10 darab volt a faluban. A lakosság nehéz helyzetét csak fokozta, hogy a mintegy egyharmadára csökkent lakosságnak lényegében ugyanannyi adót kellett fizetni 1590-ben, mint 1546-ban: 3000 akcsét a kezdeti 3010 akcsével szemben. Pogány György