Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-13 / 189. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. AUGUSZTUS 13., SZOMBAT 7 Pardi Anna Vincent Van Gogh Vincent Van Gogh kilenc gyümölcsösben szüretelt, mint a parasztok, de egyik se volt igazán x látható. Konok, szilárd, okos vakításban rezegtek az elektromágneses nőkezek a múlt, jelen, jövendő elmebajtól. Szüretelték az autonóm árvaságot, alkalmatlan férfi alkalmatlan vásznat defloreált az ősbajszerszám, önsóvár ecsettel kék, sárga, zöld, fekete cinóberre válva. Vincent Van Gogh egy bordélyba járt, ami az alkotás. Az alkotással nagyfokú aránytalanság, az irracionális faktor jelent meg életében. A végvérzékeny fülre simított végárzén hajszálakkal araszolt elő a végfényű napraforgótáblákon, előre, előre a végveszélytől a Nagy Személyű Ósszeszedettségbe. Ima előzetes (Részlet) A halálban is férfi várja a férfit, nő a nőt. A vad szív, ha megáll, Urat kikerül. Jogos a föld zsoltáraiban az égi patopszichológia. Kiválasztott völgy. Csak azért, mert látod. Zöld szín őrizetes trónusán múlt börtöneid lengenek. Biztosítanak: te soha nem érkezel meg oda, ahová a jövőd. A föld nyugton sose hagy. Most ezt, most azt a kövét dobálja rád. Árva levelekre kupacba teszel lehullt ruhát, s már teológia az, ahogy hatalmak hatalmától a semmik semmijéig kék hűs viperákon lejt le az ég. Állatok a tükörben A szamár Roppant eszes állat. Éppen ezért csökönyös. Ha nehéz a terhe, megmakacsolja magát. Ütheted, verheted, meg is ölheted, juszt sem dolgozik. Egyetlen menedéke a passzív rezisztencia. A hiba nem benne van, hanem a gazdájában. A csacsi remeg, amikor meglátja a korbácsot. Nem rúg, nem harap, csak remeg. Áll, lehajtott fejjel. Ä gazda arca vörös. A nyaka is. Szét tudna pukkadni a méregtől. Felemeli a korbácsot. Pedig jobban tenné, ha eltenné, és elővenné az eszét. És nevet adna a kis állatnak. Valahogy így: — Don Miguel, én igen tisztelem magát! Biztosíthatom, este tele lesz a jászol... Ropogós zabbal, illatos lucernával... Most viszont arra kérném, lódítsa már be ezt a könnyűcske szekeret a toledói piacra... Egy kevés zöldséget raktam rá. Tudja, Don Miguel, én ebből élek... Hát így. Okos ember imigyen szól az okos szamárhoz. Kínozhatod az idők végéig, az istennek sem fogad szót. Ámbátor, azt mondják... Mondják, valakit ma* kacskodás nélkül bevitt a nagyvárosba. De nem Babilonba... Jeruzsálembe. Egy fiatal férfit. Harminc körül lehetett. A férfi nem viselt páncélt, bíbor palástot, nem volt nála se kard, se lándzsa. Mégis ünnepelték. Bekocogott a városba, szelíden, de méltósággal. A népek zöld gallyakat lengettek, és azt kiáltották: hozsánna, hozsánna! Boldogan nevettek, és boldogan sírtak. Egészén jók és becsületesek voltak. Azon a napon. És a csacsi lépegetett. Kopogott a körme a faragott kövön. Visszafordította a fejét, a férfi szemébe nézett. Azt gondolta: — Nem vagyok méltó ekkora dicsőségre. Az öszvér Keverék. Hibrid. Öszvér. Mint a gőzgépes vitorlás, az arató-cséplő gép, a gránátlövő puska, vagy a ... szóval, keverék. Nagy és erős, mint a ló, kicsi és ügyes, mint a csacsi. Hűséges és engedelmes. Hűséges, mint a szamár, szófogadó, mint a ló. Azt mondtuk, ügyes, de néha mégis elvéti a lépést. Megbicsaklik a lába egy kövön, megriad, és belezuhan a szakadékba. És Vittorio közkatona, a nyolcas hegyivadászoktól felordít, és hiába is húzná a kantárszíjat, az öszvére menthetetlenül odavész. És Vitto- ria sírva fakad, és le kell ültetni, és pálinkával kell itatni, és pofon kell vagdosni, baráti pofonokkal, mert azt ordítja, hogy elege van, kiszáll az egészből, és hazamegy Trinóba, a falujába, ahol sík a föld, és zöld a fű, és lányok dalolnak a mezőn, és nincs tetű, és nem fütyül a szél, és nem fütyül a golyó, és győzze le az osztrák-magyarokat, aki akarja, de ő nem. — Egy öszvért vesztettünk — jelenti az őrmester a századosnak. — Sajnos a géppuskás öszvért... — Akkor most nincs géppuskánk? — hökken meg a százados. — Nincsen uram. — Vittorióval mi van? — Kicsit ideges, de majd megnyugszik, uram. Jó fiú ő, uram. — Azt mondják, dezertálásra készül, őrmester... — Nem igaz! Rendes katona, és jó hazafi! Föl- dim amúgy, uram. Kapitány úr... És süvít a szél, és száll a köd, és száll a felhő, és pihennek a katonák. Olaszok. Kemények, harcosak, nem dalolnak. Vittorio egy mélyedésben fekszik, és alszik. Hüppög és remeg álmában. Éjfélre felébred, és rendes katona, jó hazafi lesz újra. Néha villan és durran egy puska szemből. Lesi- puskások. Osztrák—magyar birodalmi lesipuská- sok. Azt gondolják, győznek. Azt gondolják, rendjén való, hogy a Dinári Alpokban lövöldöznek. Hogy offenzívát csinálnak, schwarmléniát, meg marschot. Két év múlva mást gondolnak. Sic transit gloria mundi. Hát így. Ez az öszvér sorsa. Sz. Szász Endre Suba László kerámiái C seremezőről hallottál-e valamit, testvérkém? Először én is azt hittem, valami régi dűlő, olyasféle irtásföld, ahol cserbokrok elegyednek frissen tört szántásokkal. Azután motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy tán közönséges sárfészek ez is, mint a többi település; egy nagy hegy vagy valamely napos epresoldal, mint mondjuk az Avas, a Derékház vagy a Kincsesvápa. Szóval mindent elképzeltem és összekutyultam — de eszem ágában sem volt a térképen utánanézni —, csak arra gondoltam, hogy Cseremező voltaképpen telep a telepben. Olyasmi, mint Kolozsváron a Fellegvár, a Sáncalja, a Kétvízköz, a Monostor vagy a Pata utca. Cseremező szépséges Aranyosvár nemes cigánytelepe. Nem tudom, miért fontos ezt tudni, amikor annyi cigánytelep és cigánysor van szétszórva a világ falvaiban és városaiban! Hacsak nem azért, hogy ott lakunk mink is a „kávéházak” tájékán, ahol úgyszólván előretolt állásban őrködnek a szép szemű, jó testű, olajbama angyalok a falu csendje és erkölcse fölött. A rangidős angyal az alakulatban Vén Tána és édesmámim Ötvös Lilla. A derékhadat alkotja Vak Klári, Kutya Kati, Csúcsú Mártás és Fu- szulyka. Az elidegenedett dámákat pedig az én grófnő Gyöngyösöm, Corina, Marga naccsám, Púra és Csakúri Yula. Történelmi, társadalmi, földrajzi és egyéb okok is közrejátszottak abban, hogy a barna angyalok és szőke démonok előretolt állásban őrködnek a hajdani kézdi székelyek áttelepített utódai fölött. A földvár romjai jelzik, hogy hajdanán komoly erőssége volt ez a vidék a végvárrendszernek. A Szőlőmái tetején bárkinek meg tudom mutatni,' hogy már hétszáz évvel ezelőtt lármafás őrhely táviratozott innét veszély esetén le egészen Tordáig, Ludasig, Marosvásárhelyig, hogy a népek jó előre kiolvassák a füstölgő morzéje- lekből a török és tatár betöréseket vagy egyéb pogány veszedelmeket. Csermező őrhely jellegének másik történelmi-társadalmi oka a cigánytelepülések természetrajzából adódik. A romák ugyanis mindig és mindenütt a végeken telepedtek le. Faluvégeken és városvégeken. Sőt még onnan is kitiltották őket úgy, hogy a végeknek is csak a legszélét élvezhették. Volna még egy személyes természetű oka is a dolognak, az, hogy ha csak lehet, szeretem szépen kifejezni magam; lakhelyemet sokkal szívesebben nevezem Cseremezőnek, mint Cigánydombnak. De ez az eufemisztikus törekvésem igazán keveset nyom a latban. Tehát a közismert helyzetkép: falu szélén elvesző, földbe ásott putrik sora, rőzse-, nád- vagy szalmatetővel, rozsRészlet a kolozsvári író Picula című regényéből. dás füstcsőből eszkábált görbe kéménnyel, kerítés nélkül. Kívül a szörnyű elhagyatottság, belül a sok rongy, mocsok, tetű, nyomor. A szegénység most is ugyanolyan méretű, mint évszázadokkal ezelőtt. A legtöbb romaház ma is olyan, mint minden vityilló vagy gödörlakás, amit az újkőkor óta használ az emberiség. Ilyet mán csak régészeti ásatások alkalmával hoznak felszínre a gógyis gádzsók. IgazÁbrahám János Villa nigrák ság szerint csakis a régészeti ásatásokból volna szabad ismernünk az ilyen nyomortanyák szerkezetét. De a roma- ság, csórósága ellenére, a világ legkonzervatívabb népe: jobban konzerválja a nyomorúságot, mint a füst a szalonnát. A romaság konzervatívabb, mint a legelőkelőbb angol nép, még ha nem is épp olyan eredendően gentlemanusz, mint az. A romaság megőrizte a tudomány számára mindazt az építészeti remeklést, amit régen legfeljebb a pásztorok, dinnyések, csőszök átmeneti szállásaként ismert a gádzsóvilág. A kelták különb kunyhókat és kalyibákat hagytak ott a hegytetőkön, mikor a római hódítás után leköltöztek Transzszilvánia hegyvölgyeibe és Pannónia lapályaira, mint amilyenek a cseremezői kávéházak. Margarithe nacs- csám, a derék kocsmárosné felvilágosított, hogy az erdélyi szászság eredeti kelta maradék szépséges Siebenbürgen- ben, és azok már a középkor elején és közepén is kőházakban laktak. A hölgy szerint csak a lapályi svábok behozott, korcs németek, vagyis jövevények, mint a romák. Én azonban azt hiszem, az egész szakramentum importált népség Erdélyországban, akárcsak a romaság. Egyik sem bennfen- tesebb, mint a másik. Az az igazság, hogy az Árpád-kori falvakban a nagy büszke ungró-gádzsók is ilyen szégyenletes gödör- és vályogviskókban, sőt sátrakban laktak, és csak a honfoglalás után költöztek fejlettebb házakba, amikor megvolt rá a mód és a lehetőség. Vagyis erőszakkal elfoglalták a gazdag szlávok impozáns tégla- és kőépületeit. Nincs párja a szláv léleknek, én mondom. De úgy látszik, akkoriban a szláv háznak sem volt. Hiába ugrálnak az ungrók, mert kastélyt, módot, építkezést, földművelést és minden egyéb mesterséget a szlávoktól csőreitek el. A vad pusztában nincs mód civilizált életvitelre. Márpedig annak idején ők is vad hordákba verődve vándoroltak, mint a romaság, jóllehet ma már hagyományos értelemben vett vándorló életet a csóróságnak tíz százaléka sem él. A civilizáció bennünket is seggre ültetett, testvérkém. A kultúra minden csávónak azt mondja: ülj a gumódon, hombre! A romaság vándor ága éppúgy kihalófélben van, mint némely állatpopuláció. Ahogy én számítom, még szirti sas és kék bálna is több van a világon, mint vándorcigány. A telepen élés ma már meghatározó települési forma a romaság számára; népem kilencven százaléka cigánytelepen, cigánydombon, cigánysorban (hogy ne mondjuk: gettóban) él. Ä bipsik és a romák szőrin-szálán összekeveredtek a történelem folyamán azokkal a népekkel, amelyek befogadták őket; a gádzsók és a gojok hatalma majdnem egyazon sorsot kényszerűen rájuk. D e a zsidók valahogy élelmesebbek voltak, mint a romák, hamar kivackolódtak a gettók nyomorából, és olyan nagy bankárok, pénzemberek lettek, hogy végül ők dirigáltak az összes gádzsó népeknek. Kölcsöneikkel úgy behálózták őket, hogy minden király, császár, nagyvállalkozó, üzletember arra hegyezte a fülét, amerre a zsidó pénz pengett. Hogy az istenbe csinálták ezt a bipsik: senki sem tudja. Dács úr, a kocsmáros is csak hümmög, nyög, töpreng, amikor szóba hozom a dolgot. Tolnay Tibor: Váradi templom
