Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-12 / 188. szám
VÉLEMÉNY PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. AUGUSZTUS 12., PENTEK Optimista tragédia — Csak tessék nyugodtan elém állni, én még megvárom, amíg lemennek az árak Belülről törlik a képernyőt A mostani kormány első eminense a választások utáni napon szemrebbenés nélkül bevallotta, hogy őt nem érdekli, a kampány idején ki mit ígért a pártja részéről. Egy biztos: azokat az ígéreteket nem lehet teljesíteni. Mindezt olyan természetes őszinteséggel és meggyőződéssel, hogy az már metszett, akár egy jégdarab hideg éle. Való igaz, ennek a népnek kihazudták a szemét is ezek a győztesek. Elvették hitét a szónak. Elvették hitelét a demokráciának. És most tombol a liberálkom- munizmus. El lehet venni egy népnek a kedvét az élettől, a szavazásoktól, ki lehet lopni kezéből a betévő falatot. A magyar nép nem helytáll, hanem néha birkaként viselkedik. Arra az egyre azonban magam sem gondoltam, hogy el lehet lopni a magyar néptől a déli harangszót is. Ez már a vég. A Magyar Televízióra annyi mindent rá lehetett mondani, okkal vagy anélkül. Ám az a déli képsor, az a történelmi és igaz emberi képsor, az a mozaik, amelyet megnézni igyekeztünk, bármivel voltunk is elfoglalva... Kitörölték a képernyőről. Leradírozták. Azon röhögtek a gyermekek Romániában, hogy Ceausescu belülről törli szakadatlan a képernyőt, mert annyira koszos ott minden. Hát eme egykori-mai kommunisták letörölték a nándorfehérvári csatát, nehogy az érzékeny délszláv szomszédok megsértődjenek, amiért magunknak tulajdonítjuk azt. Nem láthatod többé, kisfiam, az utcából kiváló világ — legszebb — látványát, s kútba vetették azt a kapáló magyar férfit is, aki a határban déli harangszókor kalaple- véve vetette a keresztet, ahogy azt cselekszik a faluban ma is. Néhol városon is. Még az olyan városban is Magyarországon, mint például ez a szedett-vedett népességű Budapest. És kapál tovább a paraszt- ember, állatok s növények embere, kapál tovább ma is, mintha mi sem történt volna 1456-ban Nándorfehérvárnál, s történik véle, meg országával ma is. Mert dolgozni kell. Valakiknek el kell tartaniok a székházak, pártközpontok siseraha- dát. Nem láthatod, kisfiam, azt a kedvesen majszoló kislányt a képsorban, akinek délebédezését nem lehetett rajongás és mosoly nélkül nézni. Nincs. Nincs a hódító törököt rohamozó Derkovits- erejű képsor. Minek volt? Kinek kellett? — kérdik azok, akiknek már az sem fontos, hogy magyar győzelem örök emlékeztetője a keresztény világban a pápai rendelet a déli harangszóra. Ki lehet lopni a szemét is ennek a népnek. Kancsukát a hátába, ahogy Petőfi kérte. A hőkölés népe — ahogy Ady nevezte. Meghőkölt ez a nép május 8-án, meg rá három hétre még cu- darabbul. Vajon rájön ez a nép arra valaha, hogy mit cselekedett? Mert ez az álnok kormány mindent megtett eddig, hogy erre rávezesse. Vajon mit lehet még elvenni azok után, hogy a magyar szavak igazságtöltet nélkül maradtak? Alapszerződés kell nekik. De velem ki köt szerződést? Ki biztosítja sérthetetlenségemet? Az őrjöngő nacionalistákat persze mielőbb biztosítani kell sérthetetlenségükről, hadd tombol- janak.Vajon a magyar választónépet ki biztosítja érzékenységének sérthetetlenségéről? És mi, becsapott magyarok, hogyan számolunk majd el a gyermekeinknek mindarról, ami ma történik? Hogyan? Czegő Zoltán Intés magunk épülésére Siralmas éneket kellene fogalmazni és énekelni a költőnek, a félrevezetették későn hulló könnyeiről, de az elszalasztott lehetőségek láttán is és valamennyiünknek mélységbe merül- ten kellene gondolkodni, hogy a tál lencséért elkótyavetyélt elsőséget ugyan ki kaparintotta meg? Ézsau annak idején legalább kapott egy tál lencsét öccsétől — örökre megbánta —, előlünk még ezt is felfalta valaki. Mostanában mi csak egyet hallunk, hiszen azt harsogja a sajtó, imamalom módján zúgja a rádió és csapnivaló bűvészek minduntalan eltévesztett hókuszpókuszait mutogatja a televízió: szegénységről, várható nyomorról, mert szörnyű helyzetben az ország, minden romokban, a világ nem se-' gít rajtunk, bajainkon. Történelemtévesztő társaság bizonygatja: ilyen mélyponton soha nem voltunk. Nagyon érdekes és figyelemre fontos világosan látni, hogyha ilyen szörnyű helyzetben a hazánk, miért volt olyan sürgős megszerezni nekik a hatalmat? Négy esztendő múltán egyértelmű lett, hogy az értelmiség szinte teljességben lényegesen magasabb fizetést kap, de a munkában álló dolgozók jövedelme is emelkedett. Kárpótlást nyertek az addig csak bűnösként emlegetett háborús áldozatok, visszakapták földjeiket a sokszor kifosztott gazdák, de hadd ne soroljam. Romokban ugyanis akkor állt az ország, amikor idegen hadsereg és kiszolgálóik korbácscsal kézben felügyelték hazánkat. Úgy látszik, hamar elfelejtették ezt az emberek. Azt, hogy többek között 45 éven át megszállás alatt éltünk, az volt az igazi kiszolgáltatottság. Külpolitikánk, kereskedelmünk, művelődésügyünk gyarmati volt. Egyetlen rosszalló moszkvai szemöldökvonás, és vigyázzállásban várták a parancsot a hazai szolgahadak, mindig azzal a szorongó hátsó gondolattal: mit csináltak rosz- szul? Elég volt egy nagyhatalmi intés, és a világhírű magyar rádiógyártást át kellett engedjük a bolgároknak (tönkre is jutott). Mezőgazdaságigép-gyártásunkat megszüntették, hiszen a belorusz és román traktorokkal (sokkal esetlenebb kivitelben és drágábban!) alkalmasabbak lesznek a magyar mezőgazdaság szolgálatára. Hallatlanná tették, hogy mi magyar kisautókat tervezhessünk és gyárthassunk. Hol vannak a modern Csepel motorkerékpárok, de akár az egykori hazai igényeket kielégítő biciklik is? Min-, dent leállítottak, mesterségesen visszafejlesztettek, mert mindig mások, a KGST-társországaink elképzelései nyertek szabad utat, a mi kárunkra. Moszkvában felállították a sorrendet, ki az első, második és így tovább, az orosz érdekek után, számunkra mindig az előkelő utolsó hely jutott. Ugyan erőltessék meg már kedves olvasóink fantáziájukat, s jusson eszükbe, hogy minden úgy történt, hogy a magyar ipar csak szolga lehet. Gondolatában sem járt az akkori Csehszlovák és Magyar Népköztársaság lakóinak, hogy a Dunán erőműveket kell építeni. Ennek egyetlen és döntő érvrendszere az volt: Európa 1300 tonnás hajói juthassanak belső vízi úton — Duna—Majna—Rajna — a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig. Titokban benne volt ebben az is: a szovjet világhatalom belső utakon készült Európa feltérképezésére. Fenékig ürített vod- káspoharak emelgetése közben hazai majmolós katonai körökben gyakran elhangzott: kár volt Berlinnél megállni a szovjeteknek. Aztán ideológiai megfogalmazás is született: a forradalmat exportálni kell az egész világra! Ebből a meggondolásból született meg két csodálatos vízi világot őrző, akár világörökségnek is tekinthető természeti kincs, a Csallóköz és Szigetköz pusztulása. Mert könnyű annak, aki két földrészen magáénak mondhatja a Föld még rejtett gazdagságának sokaságát, s mit számít neki, ha a kicsinek az egyetlenjét tönkreteszi. Nohát így született meg a Dunaszaurusz, s vesztesei elsősorban mi maradtunk. A szlovákokat megetették. Másrészt pedig a Csallóköz mesterséges átalakítása nem jelentett az ottani illetékteleneknek olyan sokat, színmagyar népét egyszer már áttelepítésekkel, no meg kitelepítésekkel sikerült megapasztani, gondolták; ez a beavatkozás is megteszi a magáét. Mostanában mikor magyarságunkat idehaza érte a legesztelenebb árulás- a világkiállítás lemondásával, sok-sok népünkért aggódó igaz fiának emlékezetében merült föl: világkiállítás helyett talán Bős— Nagymarost akarnak? Arany János legszomorúbb verse, illetve verssora a Koldusénekből való idézet megdöbbentő igazsága kavarodik elő a takart emlékek közül: „tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott” ... Szennyesebb ipari oltára korunkban nem volt a magyar történelemnek, mint ez az erőmű. Tájakat, országrészeket csonkított meg az esztelen építkezés, mely a vérünkön, saját fillérjeinken, forintjainkon át pusztította az országot. A legsúlyosabb csapás örökzöld Szigetközünket érte. Megszületett a szomorúan jellemző név, már csak „Szárazköz”. A teljes pusztítás a világkiállítás megrendezése helyett majd az lesz, ha a szlovák nacionalisták diktálása nyomán újrakezdjük a katasztrófa befejezését. Kísérteties volt a pozsonyi tiltakozás a szlovákok részéről, a magyar miniszterelnök látogatása alkalmából: olyan jogokat követeltek a magyarorszá— Egész nap olyan feszült voltál. Próbálj meg lazítani és engedd el magad Jelenszky László rajzai gi szlovákoknak, mint amilyeneket ők szavatolnak az ott élő magyaroknak!? A mi kormányunk részéről ez a megalázó megnyilatkozás válaszolatlan maradt. Ahogyan magyarázat nélkül, nyílt kiállás nélkül szállt el a szélben az ország tiltakozása, és kérdése: vajon kinek az érdekében marad el a világkiállítás? Ki adta el sok aranytál lencséért a soha vissza nem térő lehetőséget? Tudjuk, mert ugyan ki ne kísérte volna figyelemmel, hogy az SZDSZ, illetve a főváros, s annak főpolgármestere első pillanattól mindent megtett a világkiállítás megrendezése ellen. Még emlékezünk, mikor a jeles főpolgármester úr Kanadában, bizalmas körökben, néhány évvel ezelőtt már a kanadai megrendezést támogatta. Bizony a régi bolsevik időket eleveníti ez az eljárás, amikor ugye mindegy mi volt az ország és teljes népe akarata, a híres-neves politikai bizottság döntött, és utána csönd kellett legyen! Ma, most a demokrácia alapkövetelménye értelmében népszavazás kellene döntsön. Nem egyes emberek, nem egyetlen párt (hiszen ez elsősorban az SZDSZ akarata), ne a köztársasági elnök úr, hanem az egyetlen igazi illetékes, a népfelség mondhassa ki a végső szót. Aki ezt megakadályozza, az vissza akarja állítani minden szemforgató farizeus kijelentések ellenére is, a kommunista diktatúrát. A történelem, az élet tanítómestere, könyörtelen. Tizennyolc esztendővel Világos után, a nép nem tudta megbocsátani a kiegyezést, akármilyen észérvekkel szorgalmazták a meggyőzést, méghozzá olyan okos emberek is, mint Deák Ferenc. A világkiállítás lehetőségének elárulását, ma, holnapután kérlelhetetlen elítélő szóval bélyegezzük meg mi mindnyájan, a kirekesztettek. Mert ez valóságos népkirekesztéssel született határozat, melyet szégyenleni fognak maguk a szocialisták is. Csapda volt, amelybe besétáltatták őket a nagyokosok, a magyar nép érdekeit nem tekintő szadeszes bölcsek, kitűnően megszerkesztett és felállított vermükbe estek bele. „Ez az a balhé, amit az elvtársak nem kívánnak elvinni” — még ha némelyek naivan így hiszik és remélik is. Ezt a megalázó döntést és árulást soha nem fogja megbocsátani a magyar nép. Ha pedig klasszikus idézetet keresünk a valóságra jellemzőnek, ebben az esetben az egyik legtragikusabb sorsú magyar poéta, József Attila keserű költői szavai illesztődjenek ide, az egész nép, nemzet okulására: „Gondoljátok meg, proletárok!” Fábián Gyula