Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-10 / 186. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. AUGUSZTUS 10.. SZERDA 7 Huszonöt éve hunyt el Kodolányi János Segített megérteni, mivégre vagyunk ezen a földön Beszélgetés az író néprajztudós fiával Huszonöt éve hunyt el Kodolányi János, a Nyugat köré tömörült írókat közvetlenül követó írónemzedék egyik legjelentősebb alakja. Ebből az alkalomból fiával, ifjabb Kodolányi János néprajztudóssal beszélgetünk otthonában. — Kodolányi Jánosról a marxista terminológia jegyében többek között azt állították, hogy elszakadt az osztályától és — úgymond — megismerkedett a paraszti élet problematikájával. Vajon mit értettek azon, hogy elszakadt az osztályától? — Ez így semmiképpen sem pontos megfogalmazás, hiszen az apám éppen- hogy a marxista értelmezés szerint úgy szakadt el az osztályától, ahogyan az a marxizmus oldalán állók számára kedvező lehetett volna. Apám kisnemesi származású volt. Az ő apja — vagyis a nagyapám — erdőmémök volt egy délbaranyai faluban, ahol egy nagy erdőterület igazgatása tartozott a hatáskörébe. Tehát amikor az apám az alsóbb néprétegek szolgálatába szegődött, azaz a parasztság és a munkásság szószólója lett, akkor valóban elszakadt az osztályától, ami azzal a következménnyel járt, hogy szakított az apjával is. A marxisták nyilván nem erre a szakításra gondoltak, hanem egy másikra, ami nem az apám részéről következett be. Erre a szakításra a harmincas években került sor, amikor a szektás, Moszkvából irányított politikai és szellemi irány vált uralkodóvá a nemzetközi — s vele a magyar — kommunista mozgalomban. Ez az irány akkor nacionalistává minősítette Móricz Zsig- mondot, Kodály Zoltánt és másokat is. Apám ezt nem nézte jó szemmel, és bekövetkezett a szakítás a mozgalom és őközötte. Összeütközésben a mozgalommal — A mozgalomhoz való korábbi kötődése miben nyilvánult meg? — Soha nem volt párttag és szervezetileg sem tartozott a mozgalomhoz. Azonban dolgozott a sajtójukban, így a Kolozsvárott megjelenő Korunkban és másutt, olykor kérészéletű lapokban is, amelyekben elsősorban cikkeket, kritikákat, publicisztikákat írt. Mivel ezek az orgánumok a Moszkvából megszabott irány követőivé váltak, következésképpen apám nem érezhette a magáénak ezeket. Persze nemcsak ővele volt baja a mozgalomnak, hanem például a független, szabad gondolkodású francia szellemekkel is — Romain Rolland, Le Corbusier és mások —, akik egy időben szimpatizáltak az akkori Szovjetunióval, de azután összeütközésbe kerültek az onnan irányított áramlatokkal. Hasonló, ám látványosabb és súlyosabb tünetekkel jóval később is találkozhattunk. A francia és az olasz kommunista pártokban 1956- ban, illetve azt követően történt nagy szakadásokra gondolok, amikor sok régi, meggyőződéses mozgalmi ember nem tudott egyetérteni azzal a politikával, amely Hruscsov irányításával Magyarországon testet öltött. — Édesapja tehát nem volt tagja semmilyen pártnak, azonban szerkesztőként, publicistaként mégiscsak politizált. Miként? — Apám a náciellenes írók közé tartozott. Egyik cikke miatt például bíróság elé került, és felfüggesztett büntetést kapott. Akkoriban Bajcsy-Zsi- linszky Endre Szabadság című lapját szerkesztette. — Miről szólt ez a cikk? — Többek között arról, hogy az előretörő német birodalom be fogja kebelezni a Dunántúlt, s ezzel a dunántúli magyarság sorsa megpecsételődik. Azután 1939-ben a Földindulás című darabjával, amelyet a Belvárosi Színház mutatott be, ismét vihart kavart. A mű bemutatását a német kormány az itteni külképviselete útján meg akarta akadályozni, de ezt sikerült elhárítani. 1944- ben, amikor fordulni kezdett a kocka és végre el lehetett kezdeni a háborúból való kiugrás kísérletét, az apám Faragho Gábor altábornagy nak, a Horthy által Moszkvába küldött fegyverszüneti bizottság vezetőjének a megbízásából írt egy memorandumot, amelyben összefoglalta a véleményét a háborúból való kilépésünkről. Ez egy Szigorúan bizalmasan kezelt írás volt, de azért sokan tudtak róla, hiszen Magyarországon semmi sem marad sokáig titokban. Amikor a németek 1944 tavaszán megszálltak bennünket, az apámat az elsők között keresték, de ő nem várta meg, amíg ráakadnak, hanem távozott a lakásunkról; és olyan bátor, derék emberek jóvoltából, mint például a pasaréti református lelkész, menedéket is talált. Természetesen a nyilas időkben sem mozoghatott szabadon. Karácsonyig bujkált, vagyis addig, amíg az orosz csapatok a Hűvösvölgy felől Budapestre érkeztek, és a Pasarét — ahol a lakásunk volt — a kezükre került. Hosszú évekig mellőzték — Tudjuk, hogy Kodolányi Jánost később hosszú évekig mellőzték, agyonhallgatták, vagyis finoman szólva nem tartozott a kommunista érák elismert írói közé. — Ez így volt. A Moszkvából hazatért kommunista emigráció ugyanis a másik oldalon tartotta őt számon. Miért? Nem tudom. Fasisztának, nyilasbarátnak minősítették, és megfosztották a védekezés lehetőségétől. A sajtóban megjelent támadásokra, rágalmakra soha nem válaszolhatott, nem sorolhatta elő az érveit ezekkel szemben. Nem is annyira a kommunisták igyekeztek őt befeketíteni, hanem az akkori, hogy úgy mondjam liberálisok, így Zsolt Béla, Horváth Zoltán, Bóka László, vagyis azok, akik akkor a Radikális Pártban, a Szociáldemokrata Pártban a kulturális életnek a szószólói voltak. Az ő szemükben az apám nacionalistának minősült, elsősorban azért, mert a történelmi, illetve a társadalmi regényeiben főként a magyar parasztságot szerepeltette, és valamilyen formában az érdekeiket képviselte. Tudjuk, hogy később Veress Péterből, Tamási Áronból, Illyés Gyulából is nacionalistát csináltak. Illyés annyiból szerencsésebb volt, hogy őneki a háború előtt olyan illegális mozgalmi kapcsolatai voltak, amelyek révén a helyzete könnyebbé vál hatott. Ebben a helyzetben azután sokat is tett azokért az írótársakért — köztük apámért —, akik az említett okok miatt perifériára szorultak és akiket, — különösen 1948-tól — teljesen bojkottáltak. Apám műveit nem adták ki, a korábban megjelenteket zúzdába vitték és megsemmisítették. — Miből élt a család? — Volt egy nagyméretű kertünk Balatonakaraty- tyán. Ezt az anyám hősies helytállással művelte, állatokat tartott. Apám közben tovább dolgozott a művein. A kéziratok másolatait sokan elkérték, és különféle összegeket küldtek postán azért, hogy elolvashatták a regényeit. Az íróbarátok is segítettek. Voltak, akik a Kossuth-dí- j ükért járó összegekről mondtak le, hogy támogathassák őt. — Például kik? — Például Mészáros Ági és Illyés Gyula. 1957-től azután apránként megjelenhettek a művei, bár volt olyan regénye — az Én vagyok című —-, amelynek a megjelenését már nem érhette meg. Újra barátságban Szabó Lőrinc cél — Hogyan élte meg az 1956- os forradalmat? — Egy súlyos szívinfarktuson túl, eléggé gyönge állapotban. Emiatt nem kapcsolódott be semmibe, de ettől függetlenül úgy érezte, hogy vesztésre álló ügyről van szó. A neve szerepelt az akkor újjászerveződő Parasztpárt vezetőségi listáján, és az írószövetség választmányának a listáján is, de ezek csupán fikciók voltak, hiszen az említett ok miatt nem tudott érdemlegesen tépni és helytállni. 1957- ben azután az infarktus, illetve a cukorbetegség következményeként egy agyérgörcs is érte, de ebből szerencsésen felépült. — Milyen volt a kapcsolata a híres írótársakkal? — Szabó Lőrinccel gyakran találkozott és nagyon le volt sújtva,' amikor ő 1957-ben meghalt. A negyvenes években Szabó Lőrinc németbarátsága miatt a kapcsolatuk nem volt szívélyesnek mondható. Apám nem tudott meghajolni a németek nagysága előtt. Ő egy kis nemzet fiának érezte magát és az volt a véleménye, hogy elsőrangú kötelességünk a megmaradás. Úgy vélte, hogy mások kultúrájának a tiszteletétől áthatva még nem kell önként meghátrálnunk és leborulnunk, sőt ellenkezőleg: küzdeni kell — akár foggal és körömmel is — a megmaradásunkért. Ez a nézetkülönbség oda vezetett, hogy egy-két évig nem beszéltek egymással, de azután kezet fogtak, kibékültek, és Szabó Lőrinc haláláig nagyon jó viszonyban voltak. — Ön is találkozott Szabó Lőrinccel? —Igen. Nagyon kedves, játékos természetű ember volt. Kitűnően bánt a fiatalokkal. Többször jártam náluk. Volt egy velem egykorú leánya és egy némileg fiatalabb fia. Társaságban, összejöveteleken Szabó Lőrinc volt a mókamester, ötletekben kifogyhatatlanul. — Milyen volt a kapcsolat az édesapja és a meglehetősen zárkózott Németh László között? — Nem mondanám, hogy Németh László zárkózott volt, inkább azt, hogy nem szeretett elvegyülni, hanem igyekezett menekülni az emberek elől. Visszahúzódva dolgozott. Ugyanakkor, ha nem hívták, olyankor úgy érezte: mellőzik és nem szeretik. Egyfelől tehát visszahúzódott, másfelől pedig igénye volt arra, hogy keressék. Gyakran hívták előadások tartására és ezeknek többnyire eleget is tett, mert mindig volt mondanivalója, s rendre kibújt belőle a kísérletező pedagógus. — Kihez állt még közel az édesapja a kortársak közül? — Nagyon szerette és becsülte Tamási Áront. Az ő halála is nagyon lesújtotta. S ha már a jóbarátok haláláról beszélünk, nem hallgathatok az övéről. Huszonöt éve, augusztus tizedikén, vasárnap ugyanolyan meleg volt, mint amilyentől ezekben a napokban is szenvedünk. Apám a klinikán feküdt. Anyámmal a szobában voltunk, amikor a szíve megállt. Orvosért szaladtunk. A tanársegéd jött, és egy hatalmas injekciós tűvel közvetlenül a szívébe fecskendezett valamilyen szert, azonban már ez sen segített rajta. Becsavarták abba a lepedőbe, amin feküdt, s úgy tolták ki a szobából. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert a húgom könyvében ez másként van leírva. Szerinte nem volt senki a halálos ágynál a halál bekövetkeztekor. A húgom akkor a folyosón várt, mi viszont benn voltunk. Eddig nem cáfoltam a könyvnek az idevágó állításait, azonban most, apám halálának a 25 éves évfordulóján, a hitelesség kedvéért meg kell tegyem. Nekem nem érdemem az, hogy ott voltam, mert nem kerestem az alkalmat, hogy az apám halálánál jelen lehessek, de mégiscsak ott voltam, és ez tény. — Mi az az egyszerűen kifejezhető gondolat, ami Kodolányi János hatalmas munkásságából a ma embere számára legfőbb tanulságként leszűrhető? — A műveivel talán közelebb vitt bennünket annak a megértéséhez, hogy ki és mi az ember, s mivégre van ezen a földön. Annak a megértéséhez, hogy mi a tennivalónk, a feladatunk, s ez miként érhető tetten a különféle kultúrák alkotásaiban, legyének azok akár régészeti, akár irodalmi emlékek. Apám az Ormánságnak, a Mecsek tájékának a mikrokozmoszából jutott el egy olyan makrokozmoszba, amely egyetemessé tette az ember-, a kultúra-, a világlátását és segítette őt abban, hogy ennek a kis magyarságnak a jövőjét, a sorsát beleképzelje; belehelyezze ebbe az ember formálta mindenségbe. Bánó Attila Kodolányi János a fia és az unokája társaságában
