Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-10 / 186. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. AUGUSZTUS 10.. SZERDA Szudántól Budapestig A hajdani Elnöki Tanács elnöke, Losonczy Pál, ha nem tévedek, a ’70-es években Afrika legnagyobb országába, Szudánba látogatott. Annak idején sokáig jóízűen nevettünk szegény szudániakon, amiért a Kar- túmba érkező magyar politikus tiszteletére a „Nem várok holnapig” című népszerű hazai sláger szólalt meg a Himnusz helyett. A honi médiában végrehajtott szociálliberális tisztogatás óta néha eszembe jut a szudáni eset, de mosolyogni azért nincs kedvem. Ajkamra fagy a mosoly, hiszen egyre inkább be kell látnom: a „szakértők” fokozatos térhódítása nyomán a magyar hírközlés lassanként a délszudáni állapotok szintjére süllyed. Hétfőn egyszerre két szégyenletes tévedésre is figyelmes lettem. A Kossuth rádió Késő esti krónika című műsorában Gulyás Anna moszkvai tudósító Rigát nevezte meg Észtország fővárosaként. A Beden János irányította új fölállású esti Híradóban a tévé hírolvasója pedig közölte velünk, hogy a jordániai—izraeli Arává nevű határállomás ünnepélyes megnyitóján jelen volt Húszéin király is. Meresztgettem a szemeimet, de a koronás főt egyáltalán nem láttam a képernyőn. De nem is láthattam, mert nem volt ott. Az izraeli miniszterelnök és az amerikai külügyminiszter között ugyanis nem Húszéin feszített, hanem a fivére, Haszan herceg. Ezen a jeleneten sem volt kedvem mosolyogni. Már- csak azért sem, mert arra gondoltam: végül is nem várhatjuk el a tévé külpolitikai szerkesztőitől azt, hogy arcról is fölismerjék a négy évtizede uralkodó jordán királyt. Meg aztán Amman elég messze van Európától. Hering József M inden lapnak, minden közszolgálati médiumnak van egy embere, aki a kedvencem. Közös vonásuk az, hogy cikkeikben általában morális felháborodásból támadják a mai ellenzéket és észokokra hivatkozva támogatják a mai kormányt. Miközben minduntalan nemzetközi példákra hivatkoznak. Közös jellemzőjük még az is, hogy mióta írnak, annak az oldalnak dolgoznak, ahol — pestiesen szólva — a suska van. És még egy. Hogy abban sem hasonlítanak a valódi újságírókhoz, hogy kedvelnék a tényeket. Egyikük Bolgár György, akiről egy érdekes dokumentumot láttam nemrégiben az Egyesült Államokban egy médiával foglalkozó intézménynél. Ilyenfajta dokumentumokat, világosítottak fel, minden amerikai állampolgár megszerezhet az Egyesült Államokban hatályos, az „információ szabadságára” vonatkozó törvény alapján. De hagyjuk, most uborkaszezon van, hajtogatják feltűnően gyakran a baloldalon, ahol most folyik az ellenvéleményt hangoztatok lemészárlása a közszolgálati médiákban. Szóval Bolgár György július végén cikket írt a Nép- szabadságban „A háborúnak vége” címmel. A cikk lényege: a médiaháborúnak vége. Az írásban egyetlen új gondolatot találtam, amelyet most idézek: „Az útszéli hangnem egyedül azokban az újságokban kapott és kap teret, amelyeket a korábbi kormány — közvetve vagy közvetlenül — anyagilag támogatott.” Esti Kornél ismert vasúti kalandja után is — és amúgy is — olcsó poénkodás lenne arra emlékeztetni, hogy ha a bolgárok igent akarnak mondani, úgy rázzák a fejüket, mint ahogyan mi, amikor nemet mondunk. De konkrétabban: hogyan is feledhetjük el a Magyar Narancs vezércikkeit a kormányról, közöttük a Híradó útján is elhíresült mondatát, hogy hová húzzanak Boros- sék? Vagy a Kurír mindennapjait az Elefántjában, amely még ma is — a Pálfy által emlegetett Patkány gyávasággal —í*Liebmannról hall híreket a Lukácsban. Vagy azt a mondatát, mely szerint, tudósított a Kurír, „Lehet, hogy maga Csúcs a ludas. Rossz nyelvek szerint ugyanis beszart” (1994. március 7. Tompa Imre). Vagy a Hócipő legújabb száma (augusztus 4.), amelyben a Népszabadságból is ismert Új Péter azt írja: „Örülnék, mert kimúlt a nahlik—csúcs kétfejű sárkány, nem veszi elő többé a húgyfoltos sliccből a pártatlan közszolgálatit, és eltűnnek, eltünedeznek az embereik is.” El tudja képzelni valaki, hogy a jobboldalon‘egy újság azt írja: „Rossz nyelvek szerint Göncz beszart, amikor rákiabáltak a Parlament előtt”? Vagy hogy „örülünk, hogy hamarosan ki fog múlni a Pető—Haraszti kétfejű sárkány, és nem fogja elővenni többé húgyfoltos sliccéből a pártatlan köz- szolgálatit”? Nem, ez lehetetlen. Persze meglehet, BolSzlovákiai vélemény az expóról Övön aluli ütés minden magyarnak Nemrégiben röppent világgá a hír, hogy a Horn-kor- mány úgy döntött, 1996- ban Budapesten nem rendezik meg az expót. A hír vétele után megkérdeztem Schmiedbauer Ferencet, a kassai expóiroda igazgatóját, hogy mondja el véleményét e döntésről. — Magánvéleményemet mondom el, de egyben ez az irodánk véleménye is. Mi expópártiak vagyunk. Nagy kár! Nagyon remélem, hogy a magyar parlament ezt nem hagyja jóvá. Kapcsolataink jól alakultak, lassan beindulnak a munkálatok. A magyar partnereinkkel szoros az együttműködés. — Ez idáig milyen volt az érdeklődés? — Van egy adatbázisunk. Hozzávetőlegesen 140 vállalkozót tartunk nyilván. A legkülönbözőbb szakmák képviselői jelentkeztek. A magyar oldalról felmerülő igényeket igyekszünk kielégíteni. Jelenleg is folynak a tárgyalások és az áregyeztetések. Mi már februárban, az iroda megnyitása után megkezdtük a munkát és beindultunk. Ez a döntés övön aluli ütés mindannyiunk számára. Viszont nem vagyok abban a helyzetben, hogy eldöntsem a kérdést. Ha nincs pénz, akkor nem lehet vásárolni, de... Itt van ez a de! Remélem, a parlament azt fogja mondani, uraim, ne csináljunk szamárságot! Ezt már fejezzük be, még ha a szíjat be is kell húzni. — Milyen volt a visszhang a vállalkozók körében? — Számtalan telefonhívást kaptunk. Információt kértek. El kell modanom, hogy ez nem csupán a rfú ügyünk volt. Ez sokaknak húzta keresztbe a számítását! Mondhatjuk, hogy a szlovákiai vállalkozók sajnálattal fogadták ezt a hírt. A jelen helyzetben nem tudok most többet mondani. Magyarországon egy szakértő csoport vizsgálta meg a világkiállítás ügyét. Véleményük az volt, hogy a jelenlegi stádiumba jutott munkálatokat már nem érné meg leállítani. Pótrendezvények szervezése dilettáns gondolat lenne. Jelenleg a leállítás ugyanany- nyiba kerülne, mint a befejezés. És még nem esett szó a presztízsveszteségről, ami ugyan nehezen fejezhető ki összegszerűen, de mégis óriási gazdasági kárt okozna. Remélhetőleg a szakszerűség és nem a politikai szimpátiák vagy ellenérzések fognak győzni. Balassa Zoltán A nagyvilág hírei * Folytatódott tegnap Moszkva és a szaka- dár Csecsenföld közötti nyilatkozatháború. Közben a Dzsohar Du- dajev csecsen elnök ellenlábasát, Umar Av- turhanovot támogató Moszkva fokozott készültségbe helyezte a Csecsenfölddel szomszédos sztavropoli területen állomásozó belügyi csapatait, ík Fikret Abdic lázadó muzulmán kényúr polgári alattvalóinak és katonáinak ezrei menekülnek az északnyugat boszniai Bihac városának térségéből Horvátország területére. Észak-Korea kijelölt vezetője, Kim Dzsong II sokféle betegségben szenved, s ez lehet az oka annak, hogy még mindig nem választották meg államfővé és pártfőtitkárrá. VÉLEMÉNY Könnyed médiaesszé 18 éven fölülieknek gár épp a fenti lapokról beszél, hiszen, mint emlékezünk, az MDF ezekben és társaiban hirdetett buzgón a választások előtt is, a megtéríthetetleneknek prédikálva, de azok zsebét tömve. Mint ahogyan Barsiné tette Forró Tamással. A másik kedvencem Várkonyi Tibor. Igazi médiaveterán ő is. Fényképes írásai a Magyar Hírlapban és a 168 Órában jelennek meg nagy rendszerességgel. Mint az utóbb említett hetilap július 12-i számában is, amelyben igazi hőstettként nagyot rúg Csúcs Lászlón. Mert, mint írja, a Csurka-légkör lett úrrá a rádió hírműsorain. Mivel a jó Csúcs doktor nincs az országban, arra gondoltam, megvédem távollétében és egyúttal kipróbálom a tolerancia zászlóshajójának másság iránti toleranciáját. Egy kicsit azért is, hogy a jövőre gazdagítsam mostanában nagyon vastagodó dokumentumgyűjteményemet, írtam is egy rövid levelet a 168 Órának. Hátha Del Medico mellett egyszer én is elférek benne. Jó lenne, írtam, ha el lehetne dönteni: kinek van igaza? Várkonyinak vagy Bedő Iván úrnak, aki a hírszerkesztőség vezetőjeként a Magyar Narancs című hetilap 1994. márcus 17-i számában azt nyilatkozta: „A hírszerkesztőségben és a Krónikában továbbra sincs cenzúra.” Levelemben felkértem Várkonyit, a Magyar Rádió több tízezerre rúgó hírblokkjából egyetlenegy konkrét példáját említse annak, amikor a híreket átlengte a Csur- ka-szellem. Vagyis cáfoljon rá Bedő úrra. Emlékeztettem Várkonyit, hogy a „Demagógok” című írásában a Magyar Hírlapban május 6-án azt írta, a liberális nyomtatott sajtó „minden betűjét dokumentációval támasztja alá”. Kértem, szedje elő dokumentációját az átlengésről, és kivételesen, egyetlenegyszer, ne beszéljen mellé Poivre d’Arvorokról meg Jean-Pierre Elkabbachokról, hanem adjon konkrét példát. Egyszóval, csupán egyszer ne legyen demagóg. Pedig akkor a Magyar Televízió új híradós stábja — csupa profi, csupa szőke és világosbarna (ugyan miért?) — még nem dokumentálta Sabjani- csot, még nem mondta, hogy „Irán, ez az arab ország” és még nem adta át Észtországnak második fővárosaként Rigát, vagy nem mondta, hogy „bíra” a „bíró” helyett. Levelem elfaxoltam. Majd Kovalik Márta hívott, hogy faxoljam el még egyszer, mert néhány sor olvashatatlan. Elfaxoltam a 168 Óra két telefaxszámára is, majd, hogy biztos legyek a dologban, postáztam is hozzászólásomat. Egy hét — semmi. Két hét — semmi. Hívtam a nagyon kedves Kovalik Mártát. A levél éppen Bölcs Istvánnál van, mondta. Harmadik héten megint beszéltem Kovalik Mártával. „Kedves István”, mondta, „Mester Ákos üzeni, hogy nincs szándéka közölni a levelet, mert nem akarja újrakezdeni a médiaháborút.” Igen. Mint Bolgár is mondta: a médiaháborúnak vége. Le van dumálva. A másik oldal újságíróival ellentétben, akik azzal dicsekednek, hogy nem olvasnak ellenvéleményt (még emlékszem, a most hetilapban feltámadó Pesti Hírlapnak egy-egy cikkéről az éppen érintett, másik oldalon lévő újságíró úgy értesült, hogy véletlenül a kezükbe nyomták [ismerőse szólt, a fűszerestől hallotta], én igyekszem mindent elolvasni. Tudom, Magyarországon ez nem újságírói magatartás, de mit tegyek? Olvasok a Kurírtól a Magyar Hírlapig mindent, ami ugyanannak a szellemiségnek száz formában megjelenő egyenvéleménye. Sőt még a Népszava leveleit is, amelyben a laphoz méltó olvasótábora követeli, fosszák meg a szólásszabadságától az ellenzéket. Munkásököl vasököl alapon. S zóval, megjött a legújabb 168 Óra, az augusztus 2-i szám. A bevezető esszé, mint július 12-én is ismét Várkonyi Tiboré. Címe: Az ellenzék szép. A cím alatt Várkonyi fényképe. Aki nem ellenzéki persze, de attól még szép. Hanem mit találok ennek a minden betűt dokumentáló embernek az írásában? Ezt a mondatot: „Schumpeter, a közgazdász, a koncentrált monopóliumok ellen harcolva mondta ki, hogy »The little is beautiful«, ami kicsi, egyúttal szép is. Hosszú ideig sokan elfogadták a jelszavát, még ha nem is mindig és nem mindenkor igazolódott.” Nos, a mindent dokumentáló Várkonyinak minden bizonnyal ördögi összeesküvéstől vezéreltetve a magyar demokráciát még korábban létében is fenyegető hungaristák — mind a harminchat — keverhették össze aktáit. Máskülönben hogyan is kenhetett volna az 1950-ben meghalt Schumpeterre Várkonyi úr valamit, amit E. F. Schumacher írt jóval később? Igaz, nem a „The little is beautiful”, hanem a „Small Is Beautiful” címen, ugyanis Schumacher Várkonyitól eltérően tudott angolul. De mindegy, legyen a kicsi szép bármilyen formában, még ha Horn vagy ha az ész is. Még ha az előbbinek nagy kormánya is van jelenleg, az utóbbinak pedig folyvást nagy ambíciói. Főként suskaügyben. Amely nem szép, ha kicsi. Dehát ezt a most kormányon lévő társaság nagyon tudja. Hisz egyedüli mottója. Élet- és vezérelve. Mint a pénzért robbantó terroristáknak. Beautiful company. Szép kompánia. De nem kicsi. Lovas István
