Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-08 / 184. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 8., HÉTFŐ 13 Felhívás az expó támogatására Bajban van hazánk becsülete. Meg kell védeni! Nehogy azoknak legyen igazuk, akik soha sem akarták az expó megrendezését, s talán még Magyarország 1100 éves fennállásának megünneplését sem. Annak a népnek a becsülete forog most kockán, amely oly sokszor adott segítséget a világnak, s mely a forradalmakban és szabadságharcokban mindig az elsők között volt. Én, Sánta István, és feleségem, Sánta Istvánná And- rássi Mária ezúton felajánlunk tíz-tízezer forintot az expó építésére. Ezt a pénzt az államnak nem kell visz- szafizetnie. Egyben kérjük az ország népét, ki-ki anyagi lehetősége szerint segítsen abban, hogy a világ- kiállítást mégis meg tudjuk rendezni. A gyűjtés és a felhasználás technikai lebonyolítását az erre illetékesek dolgozzák ki és szervezzék meg. Sánta István Budakeszi Az újságíró nem hallgat Szombati számunkban közöltük Fábián István külföldön élő honfitársunk hozzánk és olvasóinkhoz írt közérdekű levelét, mely megszívlelendő gondolatai mellett néhány igencsak vitatható javaslatot is megfogalmazott. A levélben fölvetett gondolatokra ezúton kívánunk válaszolni. * Jól látja és érzékelteti levélírónk, hogy napról napra miként sodródhatunk bele egy parlamentáris demokráciának álcázott újabb diktatórikus rendszerbe, melyben a más véleményt, az ellenzéki kritikát fokozatosan elnémítják, s ahol — mint írja — máris „Némaság, félelem, kussolás” tapasztalható egyre több helyen. A Magyar Televízióban történt politikai tisztogatások is jól mutatják, hogyan teremtik meg a hatalom mostani urai a „nekik megfelelő körülményeket”, ám nemcsak itt, de hovatovább az élet minden területén... „Kell-e harcolni ez ellen?” — teszi fel a kérdést levélírónk. Érdemes-e harcolnunk a szükséges „fegyverek” híján — „szuronyrohammal” a „sztálinorgo- nák”, azaz a hatalom tájékoztatási monopóliumának mindent elsöprő túlerejével szemben? S még inkább kiélezve a kérdést: „Végig kell-e játszani ezt a szégyenletes játékot, amit most művelnek velünk...?” Mármint azokkal, akik a maguk helyén állva még nem hódoltak be a régi-új hatalmasko- dóknak. A tisztogatásoknak ugyanis — a jelek szerint — még koránt sincs vége. Ez a nyári nagytakarítás, amely most a televízióban és máshol is megindult, köny- nyen végigsöpörhet a kultúra, az oktatás és más kulcs- fontosságú területek intézményeiben, s mindenütt, ahol a nemzeti és keresztény elkötelezettségű emberek a teljes hatalom birtokosainak útjában állnak. Muszáj ezt „végigcsinálnunk”? Mi mást is tehetnének e színjáték védtelen áldozatai, mint hogy elszenvedik az őket naponta érő megaláztatásokat, s végül az utcára kergetésüket is. Nem lehetne mégis „bölcsen” elkerülni — átmeneti visszavonulással — ezt a nyugodtan bosszúállásnak is nevezhető üldözést és tisztogatást úgy, hogy egy időre lemondunk a már-már kilátástalan küzdelemről? Ezt persze meg lehet tenni, elég sokan meg is teszik sajnos. Ez a visszavonulás azonban számunkra a behódolást jelentené. A küzdelemről, amit mi magunk is megvívunk naponta e lap hasábjain a túlerő hazugsággépezetével szemben, úgy véljük, nem mondhatunk le semmilyen bölcsnek tűnő megfontolásról. Ameddig szólhatunk, megírhatjuk lelkiismeretünk szerint az igazat, a véleményünket, addig mi szólni is fogunk. Az igazi újságírók, a „Szentlélek lovagjai”, ahogy Ady Endre, a legkiválóbb magyar publicista nevezte gyönyörű hitvallásában a szabad lelkű, becsületes toliforgatókat, meggyőződésünk szerint nem is tehetnek mást. Ebben a mind diktatórikusabbá váló politikai légkörben különösen nem hallgathatnak. Legfeljebb csak akkor, ha elhallgattatják őket. Ez is bekövetkezhet persze, akár rövid időn belül is. Ám ez már a nyílt diktatúra — s egyben a teljes lelepleződés — ideje lenne, amikor bármi megtörténhet... De addig szólnunk és — a költő szavaival — „folyvást küszködnünk kell”! „Szuronyrohamról” persze nincs szó, legfeljebb egyszerű helytállásról. Attól sem kell félteni bennünket, hogy „elvéreznénk” e harcban, mely számunkra kétségkívül kockázatokkal jár. Tisztában vagyunk ugyanakkor szerény lehetőségeinkkel is, s egyáltalán nem tartjuk „gigászinak” ezt a munkát. De semmiképpen sem hisszük, hogy „kár volna az erőlködésért”; amint a levélíró gondolja. Azt pedig végképp nem fogadhatjuk el, hogy most egy időre „félre kell állni” és be kellene szüntetni megmaradt lapjainkat. Ez öngyilkosság volna. Meg árulás is, olvasóinkkal és az igazsággal szemben. Abban viszont mi is erősen hiszünk, akárcsak levélírónk, hogy a nép — a hazugság összes orgonái és trombitái ellenére is saját keserű tapasztalataiból — előbb-utóbb rá fog döbbeni arra, hogy régi-új urai bizony csúnyán becsapták megint. S ezt nem fogja megköszönni nekik... D. Vass László Meditáció egy pesti térről O, Vörösmarty tér! Az lehetnél, ami Velencének Szent Márk tere, egy hangulatnyi múlt század, egy csipetnyi békebeli Bécs; előkelőség és méltóság, kinek-kinek egy kicsit nosztalgia. Cukrászdák, irodalmi kávéház, ahol verseket, újságot lehet kézbe venni. Teázó, kellemes zene és egy kis pihegés a belvárosi andalgás után. Ehelyett reklámbódék, ormótlan fényreklám, jegyárusító bodegák látványa fogad. Mindig más alkalomból összetákolt színpadok. Időnként az egész egy balkáni bazár benyomását kelti. Igénytelen, ízléstelen, vásári és méltatlan a nagy költő hajdani környezetéhez. S még a Gerbaud-ban is sokszor mogorvák, kelletlenek a felszolgálók. Baranyai Veronika Budapest HISTÓRIA A honfoglaló magyarok (XXII.) Atilla legendás kardja Az azonos jellegű ellenzőket különböző öntőformákban, eltérő díszítményekkel készítették, egyes darabokat ezüstberakással gazdagítottak (Bana). Az egyik ezüstből öntött ellenzőre leveles mintát véstek (Puszta- szentetomya). Szokásban volt a markolat és a függesztőfülek dúsan faragott csonttal való díszítése (Szob, Fel- sőjattó), míg máskor a markolat végét és tövét, valamint a függesztőfüleket és a hüvely részleteit vékony fémlemezzel vonták be. Legszebb, legdíszesebb, sejthetően vezéri szablyá- ink nemesfém borításán a honfoglalás kori ötvösművészet legfinomabb palmetta- szövevényeinek e felületekre tervezett változatait lelhetjük fel (Tárcái). A nevezetes geszterédi aranyszab- lya a legközelebbi párhuzama annak a fejedelmi kardnak, amelyet a bécsi Schatz- kammerben őriznek. Az eredetéről vallott korábbi vélemények, hogy Harun-al-Ra- sid, az Ezeregyéjszaka meséiből ismert bagdadi kalifa ajándékaként vagy az avar hadjáratok zsákmányával került volna Nagy Károly aacheni udvarába, igazolhatóan csak mendemondák, hiszen a párhuzamok bizonyossá teszik, hogy a frank király koránál jóval későbben készült. A magyar fejedelmek számára a IX—X. században készült méltóságjelvények egyike lehet. A vonzó, szép vonalú magyar szablyákat Európa éppúgy megkülönböztette a maga kétélű kardjaitól, mint az orosz őskrónika a normann kardoktól a kazárok szablyá- it; már a X. századi Waltha- rius-eposzban a Hildegun- dot megszöktetni készülő hős kétélű kardja mellé felköt egy másikat, amely a pannoniabeliek módjára készült. és csak egy éllel ejt sebet. Ez az adat is mutatja, hogy sokféle módon kerülhettek magyar szablyák a Német-római Birodalomba, az a tény azonban, hogy e darabot a császári jelvények közé sorolták, valószínűvé teszi, hogy egy XI. századi német forrásban említett, a magyar királyok kincstárából odakerült legendás hírű karddal kell azonosnak lennie. Eszerint I. András magyar király özvegye, Anasztázia orosz hercegnő 1063-ban egy ékes kardot ajándékozott Nordheimi Ottó bajor hercegnek, amikor fiát, Salamont trónra segítette. A kútfő elbeszéli, hogy a nagy hun király, Atilla kardja volt ez, amelyet a hadak istenétől kapott. Az Árpádok számára tehát e szablya olyan legendás, győzhetetlen fegyver volt, mint Cid kardja a spanyoloknál, Trisztáné az angoloknál, vagy a Nagy Károly-mon- dák csodatévő „Joyeuse”-e. A mondákban az istenek csodakardja csak kiválasztott tulajdonosát szolgálja, akinek az istenek szánták, méltatlan viselőjének pedig vesztét okozza. Ez a gondolat üt át a krónikás sorain is, hiszen leírja, hogy e baljós fegyver több tulajdonosát pusztította el szerencsétlen halállal. A honfoglalás kori hagyatékban mind több olyan lelet Dukkan fel, amely a bécsi szablya magyar eredetét igazolja (a tiszafüredi és kassai szablya torkolatverete és függesztőfüle; a szalagfonat és pal- metta összefűzése a veszké- nyi zabla oldalpálcáján; a mezőzombori karperec indadísze stb.). A legelőkelőbbeknél ugyané palmettás stílusban fogalmazott ötvöskészítmények ékítették a férfiak ruházatát; a süveg csúcsát (Beregszász), a különféle ékszereket; s ugyanezek a motívumok tűnnek fel a csontfaragásos tegezborításokon, sőt a lószerszám részein, még a vasból való kengyelen és zablán is. A férfiviselet tárgyain a növényi mintakincs szinte kizárólagos kedvelése: az övve- reteknek a szasszanida művészetből vett és már ott levélcsokorrá egyszerűsödött életfa jelképei, a tarsolylemezeknek a bezdédi és a cseremisz földi példányon közvetlen, a többi darabon pedig közvetettebb palmet- tás-indás életfa motívumai azt sugallják, hogy öltözetük részletein is az erőt, sikert, boldogságot adó életfa jelképét kívánták hordozni, utalván ezzel rangjuk és hatalmuk csodás eredetére is. A nők viselete természetszerűen a férfiakénál is pompázatosabb volt. Gyöngyvarrottas vagy pity- kékkel díszített ingük fölött négyzetes véretekkel vagy préselt rozettákkal szegélyezett kaftánt viseltek, amelyet derekukon ugyancsak fémdíszes, olykor csüngős véretekkel kivert öv fogott össze. Brokátból, selyemből készült köntösük fémdíszeihez hasonló ékítmények szegélyezték a leányok pártáját és az asszonyok süvegét, s díszes fejű szögecsekkel volt kiverve csizmájuk is. Ékszereik is gazdagabbak a férfiakéinál: nagyobb számban viseltek fülbevalókat, karpereceket és gyűrűket. Az asszonyok lovának szerszámzata is feltűnően ékesebb, olykor tenyérnyi nagyságú aranyozott ezüstveretek fedik a szíjakat (Balotaszállás), mégpedig olyasféle domború veretek, amilyeneket a szasz- szanida ezüsttálakon a vadászó uralkodó lován láthatunk. A nők számára készültek az ezüstlemezekkel kivett (Szakony) vagy csontfaragásos berakással (Solt- szentimre) díszített kápájú nyergek is. Sokfelől ismert s máig élő keleti szokás, hogy a nők hajfonatukba különböző ékességeket, gyöngyöket, átfúrt pénzeket fűznek. Hasonló díszeket találunk a honfoglalás kori női sírokban is: varkocsukba egyszerű fémkarikákat fűztek, csiszolt kagylókorongokat, gyöngyöket függesztettek. A nők legfeltűnőbb ékességei — alighanem még a finnugor előzményekre visz- szanyúlóan — a nagy változatosságban készített páros korongos varkocsdíszek voltak. Vagy öntéssel készültek, vagy a vékony kerek ezüstlemezt dolgozták ki ötvösmunkával. Az öntött példányok között is találunk utólagos megmunkálással művészi értékűvé finomított darabokat, viszont a lemezes korongok között is akadnak csupán stilizált levélmintával, pontsorokkal, körbefutó vájattal díszített példányok. Nemegyszer megfigyelhető, hogy az eltérő technikával készült korongok egyazon ábrázolást valósítják meg: azonos módon megfogalmazott életfák, a középontból szétágazó palmettacsokrok s hasonló rajzú mitikus állatalakok jelennek meg a korongok tükrében. Találunk közöttük olyan magas fokú rajzkészséggel komponált s olyan tökéletes technikai tudással megalkotott darabokat, amelyeket egy sorba állíthatunk legszebb tarsolylemezeinkkel. Az életfamotívum azonos megfogalmazású ábrázolását leljük fel a lemezes anarcsi és az öntött sárospataki korongokon. A világfa dús lombozata fölényes biztonsággal van a kör alakú térbe szerkesztve. Alsó levelei olyan súlyosan csügge- nek alá, mintha valóban gyümölcsök terhétől roskadoznának. A törzs tövénél, az iráni hagyománynak megfelelően, kettéágazik, s ezen a hasítékon tör elő a fa éltető nedve. (Folytatjuk) Dienes István Németh László Gödöllőn Németh László 1918 augusztusában Gödöllőre tátogatott, ahol nagybátyja, Gaál Kálmán lakott. Gaál Kálmán vasutas volt és Budapesten szolgált, ám a fővárosban nem kapott lakást, így került családjával Gödöllőre. „Az új gödöllői lakás — emlékezett az író —, amelyet akkor néztünk meg először, a vasúton túl volt, a villanegyed szélén, s egy hosszú kerttel nyúlt le a töltésig. (...) Rázza ám valaki a csengőt. (...) Egy csám- pás, zilált hajú kislány rontott be a kapun. (...) Jó, hogy jössz, Ella, vigyorodott rá a kisfiú, látva, hogy én is előkerülök. Épp itt jön a szeretőd.” így örökítette meg első találkozását Démusz Ellával, későbbi feleségével, az akkori 13 éves kislánnyal Németh László. Az 1918-as első találkozást — mely szerelem volt az első perctől — a következő években töbh is követte; igaz, Démusz Ella közben csaknem férjhez ment máshoz. 1919 nyarát Németh László megint Gödöllőn töltötte, édesanyjával akkor ott éltek. ,Anyám egy ideig a Démusz vendéglőben főz; őneki volt az ott kapott kosztra szüksége, vagy a vendéglőnek munkaerőre: már nem tudom”— írta az író. Az 1919-es gödöllői tartózkodást beárnyékolta a háború végét követő káosz, a tanácsköztársaság: „Anyám lakásában a sarokszobában egy Vörös Hadsereg-beli tisztet helyeznek el”. Az igazi emlék persze Démusz Ella, ő „hozott énnekem ebédet. Ott ültünk elakadt lélegzettel, egymás térdébe kavarodva az ételhordó mellett”. Pogány György
