Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-01 / 152. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JULIUS 1.. PENTEK Franciaország történetéből emlékezünk arra, hogy első, második, harmadik köztársasággal számolták a nagy forradalommal kezdődő zsarnokságok sorozatát. Indokolt volt a megkülönböztetés, mert külsőségekben — és persze személyekben — volt némi különbség köztük. De most nem ezzel kívánok foglalkozni, csupán per analogiam említem: volt már ilyen a történelemben (és a franciák, mint látjuk, a guillotine dacára egészen jól túlélték); saját történelmünk a jövőben valószínűleg harmadik tanács- köztársaságként fogja számontartani a most kezdődő és isten tudja meddig húzódó „kurzust”. Hogy milyen lesz, előre nem lehet tudni, de a sok hasonlóság dacára valószínűnek látszik, hogy sem a ’19-es Tanácsköztársaságot, sem a Rákosi—Kádár-kurzust nem fogja szolgaian lemásolni. Újfajta csodabogár rendszer lesz, amely a bolsevik személyi zsarnokságot összekapcsolja a piacgazdálkodással, lényegében a kapitalizmussal. Elsőként Hitler szájából lehetett hallani erről az akkoriban groteszknek tűnő kapcsolatról: tajté- kozva szidta a „plutokrata kommunista bandát”, amin jól tudjuk, kiket értett (de számomra újdonság a kanadai Magyarságban olvasott hír, miszerint ő is ugyanezektől származott), és bizony elképzelhetetlennek tartottuk, hogy valaki egyszerre legyen plutokrata is, kommunista is. Most majd meglátjuk, lehetséges-e ez, és hogyan. Minthogy az új kormánynak gyakorlatilag nem lesz ellenzéke, a monolitikus rendszer eleve adott. Biztos, hogy lesznek látszatviták, összecsapások, szélsőségesnek tűnő nézeteltérések, de ezeket nem kell nagyon komolyan venni: a Párt (ismét nagy betűvel) eldönti, mit akar, és az teljesülni fog. A valódi kérdés éppen az, hogy mit akar. Tudniillik Magyarországot kihúzni a gödörből, vagy még mélyebbre lökni, esetleg megsemmisíteni vagy más országgá alakítani? Ezek nem költői kérdések, hanem nagyon reálisak. Az Antall-kormány egy csomó dolgot megoldott, másik csomót nem tudott megoldani. Amit megoldott, azt a liberálisnak nevezett ellenzék sajtója letagadta vagy eltitkolta. Amit nem oldott meg, azért nem tudta megoldani, mert a liberálisnak mondott ellenzék megakadályozta. A jövendőbeli kormány dolgát nagyon megköny- nyíti, hogy amit eddig eltitkolt (vagyis az ország jólétét, haladását, fejlődését), azt a saját érdemének tüntetheti fel, amit pedig szándékosan akadályozott, azt a jövőben támogatni fogja. Minden bajt Antall nyakába varrva, élvezheti önnön dicsőségét: íme, milyen egyszerűen oldja meg a szocializmus azt, amire az elődje nem volt képes. Valójában nem lesz ez olyan egyszerű, mint amilyennek a Párt-sajtó propagálni fogja, de hát a választás bebizonyította, hogy a lakosság nagy része kitűnően manipulálható, és végül a gyomra korgásáról el fogja hinni, hogy távoli harangszó. És ha a szocializmusnak nevezett valami be tudja indítani a jelenleg pangás állapotában lévő termelést, s ha az eredményt nem lopja el vagy nem játssza át idegen kézre, akkor minden nagyon szép, minden nagyon jó lesz, akár csak Ferenc József idejében. A hasonlat azért is találó, mert Ferenc József idejében volt a Bach-korszak is, a kiegyezés is, a millennium is, a vége pedig az első világháború lett. Ebből a hasonlatból fölmérhető, mire számíthatunk a közeli és távoli jövőben. Az új Bach-korszak már el is kezdődött. Tele vagyunk — és még jobban tele leszünk — besúgókkal, idegen érdeket szolgáló hivatalnokokkal, Kossuth Lajos nevét nem nagyon tanácsos emlegetni, Széchenyit pedig célszerű lesz elfelejteni. Az irányított sajtó átkot szór a rebellis magyarokra, s még kormányon sincs az új kormány, talpnyalói már sorfalat állnak. A szabad sajtó tere egyre szűkül: ki szabad mondani mindent, meg lehet írni bármit — de hol? Szűk baráti körben, otthon. Ellenzék persze nincs, a jól fizetett látszatellenzéknek nem érdeke ellentmondani. Ebben az érdekes harmadik tanácsköztársaságban a szociokapitalizmus lesz a jelszó. A tőkésített társadalomból azonban valahogy kimarad a lakosság jó része: akinek se tőkéje, se termelőmunkája nincs. Megint egyszer szembekerül egymással a tőke meg a munka, s megint bebizonyosodik, hogy jó házasság nem jöhet létre köztük. És pedig azért nem, mert a dolgozó nem azonos a termelővel. A dolgozót a termelő tartja el, ennek fejében kapja az iskolát, a gyógyítást, a hivatalnokokat, a rendőröket, a katonákat, a színházat, az újságot, a könyvet, az egész rendszert, amit együttesen úgy hívnak: állam. Egyszer már megtanultuk, hogy nem jó, ha az állam a tőkések kezében van, másodszor megtanultuk, hogy az sem jó, ha az állam egy diktátor kezében van, most új próbatétel következik: több diktátor, szocialista jelmezben. A harmadik tanácsköztársaság Az is lehet, hogy a hazai kis diktátorok valójában egy külhonban lappangó titokzatos erőnek a kiszolgáló bábui, hatalmuk csak látszathatalom. Emellett szól a lezajlott választásnak az a sajátos formája, amit azok sem értenek, akik jól jártak vele. Merthogy az eredményt megközelítő pontossággal a választás előtti napon a fülembe súghatta egy jól informált bennfentes, vagy hogy már reggel ugyanaz volt a választási arányszám, ami estére véglegesítődött, vagy hogy a legkülönbözőbb összetételű választókörletekben egyforma végeredmény kerekedett ki, a templomlátogatók ugyanúgy a Pártra szavaztak, mint a kriptokommunisták, és számos más hasonló körülmény eszünkbe juttatja, hogy a technikának olyan bűvös lehetőségei vannak, amilyenekről közönséges földi halandó nem is álmodik. Ha így van, egyszer majd kiderül, de már későn. Minden Bach-korszak egyszer véget ér, ez is. Igen, de lesz-e Széchenyi, aki életét áldozva megírja a Blicket? Lesz-e Deák, aki létrehozza a kiegyezést? Lesz-e egyáltalán Magyarország, amely kiegyezik — kivel? Elhamarkodott dolog volna ezekre a kérdésekre ma választ adni. Amit jóstehetség nélkül előre látunk a jövőből, mindössze egy 1996-ban megrendezendő jubiláns hacacáré, amely feltehetőleg fenntartja még az 1100 éves Magyarország illúzióját. Utána beolvadunk valamibe vagy összeolvadunk valamivel, magyarok is leszünk meg nem is, körülöttünk Európa átalakul valami Amerika-szerű kotyvalékká, és amikor ennek tarthatatlansága következtében kitör a IV. világháború, rejtélyes módon megint mi leszünk a bűnbakok. De jóstehetség híján célszerűbb a távoli jövő helyett a közelit latolgatni. Mit várhatunk a Bach-korszaktól? Személy szerint semmi jót, mégis az ország átlagos igényű népessége szempontjából nem vagyok annyira pesszimista, mint az intellektuális középosztály jövőjét illetően. Azzal persze mindenkinek számolni kell, hogy a mi Gyula Bachunk sem tud egyik napról a másikra jólétet teremteni. De országjáró tapasztalatom szerint sem a falu, sem a város népe nem él olyan rosszul, mint amennyire panaszkodik, aki pedig igazán rosszul él, az nem panaszkodik. A kormány sajtója sürgősen gondoskodni fog arról, hogy a sirámok megszűnjenek, helyüket átveszi a kivagyiság propagálása. És nem is alaptalanul, amire nyomban mondok egy meggondol- koztató példát. Egy általam csöppet sem kedvelt klerikális közéleti hetilapból értesültem arról, hogy ez év januárjában egy idős, vagyontalan katolikus pap árverésen megvett egy áruházat a hozzá tartozó telekkel, mivel pontosan ott óhajtja felépíteni az „engesztelődés” kápolnáját. Nemes cél, s a hírben nem is volna semmi föltűnő, ha a megvásárolt objektum nem került volna 92 millió forintba. Felötlött bennem — s másban is — a kérdés: honnan volt R. atyának ennyi pénze? Kiderül, hogy nem volt, hanem lett. Közadakozásból. Honnan szerzett tudomást a „köz” R. atya tervéről, nem derül ki az újságcikkből. A pap egyszerűen hitt abban, hogy időre meglesz a pénz, és meglett. Szavait idézem: „Ez a tömegében is rengeteg pénz egyszerű szatyrokban, bő szoknyás nénikék karján ódivatú retikülökben, vagy feltűnést nem keltő bevásárlókosarakban, kopott kis vasutaskofferekben áramlott az engesztelő kápolna felé 100 és 500 forintos címletekben, állampapírokban.” Hozzá kell tennem: az egyház nem nézte jó szemmel és anyagilag nem támogatta R. atya tevékenységét. Ennyi a hír. Sokféle következtetést lehet levonni belőle, örülni is lehet neki vagy bosszankodni miatta. Hitbéli oldalával nem foglalkozom, a számszerűség érdekel. Feltételezve, hogy nem hírlapi kacsáról van szó, vagyis hogy R. atya átlag 300 forintokból gyűjtötte ösz- sze a 92 milliót, ez annyit jelent, hogy pár hét (vagy hónap?) alatt háromszázezer embernek kellett az engesztelő kápolna sekrestyéjében megjelenni és szerény adományát ott elhelyezni. Érthető, hogy a keresztény közéleti hetilap csodáról beszél, ám az effajta csodában én éppúgy nem hiszek, mint a hárommillió kommunista szavazóban. Vagy igaz az, hogy kis hazánkban százezrével adakoznak kegyeleti célra az emberek, ez esetben a kommunizmusnak itt nincs talaja, vagy más módon gyűlt össze a 92 millió, akkor pedig ne siránkozzunk az ország (és az egyházak) szegénységén. Magam inkább azon keseregnék, hogy egy tisztességes napilapot, amelybe becsületes újságírónak nem szégyen írni, s nem is kellene hozzá 92 millió forint, miért nem lehet ilyen egyszerűen csodával létrehozni? Hogyan fog az új kormány a gazdasági nehézségekkel megküzdeni, hamarosan megtapasztaljuk a saját bőrünkön. Ha semmi mást nem, csak a korrupciót meg tudja fékezni, s a termelés elé nem gördít akadályt (például nem árusítja ki az egész országot külföldi tőkének), akkor pár év alatt talpra lehet állítani a gazdasági életet. Bethlen István gróf, akinek tetemét nemrég hozták haza Oroszországból, sokkal mélyebb gazdasági krízisből emelte ki az országot néhány év alatt. Romokban hevert mindaz, ami ma virágzik, 45 után is, s milyen hamar talpra álltunk. Sőt a múlt században is, az elbukott szabadságharc után. Madáchnak van egy kevéssé ismert költeménye e korszakból: Nem féltelek hazám! Az ősi bűn küldött ránk sujtoló kort, A lánc helyét csak szent vér mossa le: Hogy a jobb gyermek győzzön, Mózes elhalt A pusztában s egy nemzedék vele. Nem féltelek hát, Hazám! A mózesi negyven évet túléltük a pusztában, egy nemzedék kihalt, s akik mutatóba még itt maradtunk, kifelé megyünk. Ideje volna, hogy a jobb gyermek győzzön. Ahogyan a múlt század Bach-korszakában bízott ebben Madách, úgy remélhetjük a mostani Bach- korszakunk utáni felvirradást. Ellenzék nem fogja gátolni a kormányt cselekvésében; a tehetetlen s kicsiny ellenzék többsége régi beépült emberük, s aki nem is az, „konstruktív ellenzékiségre” készül. (Mintha nem volna contradictio in adjecto a konstruktív ellenzék.) Amitől igazán tartani kell s lehet (a külső erők beavatkozásán kívül persze): az értelmiség elsorvasztása. A kommunizmus (bolsevizmus, szocializmus, szociáldemokrácia, internacionalizmus — nevezzétek bárhogyan) lényege sohasem az osztály harc volt, hanem: a középosztály kiirtása, kicserélése, az intellektus rabigába hajtása, a mamelukgondolkodás kötelező elterjesztése. Kiművelt emberfők nélkül azt tesznek a néppel, amit akarnak. A művi elstupidizálódáson nem tudott segíteni az Antall-kormány. A művelődésügy élére a cinikus, de okos Aczél helyébe tehetetlen bábokat állított. Lehet, hogy most még rosszabb idők következnek, mégis az eltelt négy év annyi hazugságot és félretaní- tást hozott felszínre, hogy nem lesz könnyű az új nemzedéket olyan tudatlanságban nevelni fel, mint az előzőt. Az értelem fénye még nem ragyog, de már pislog, az is valami. És ne feledjük: az új kormánynak produkálni kell valamit, fölmutatni, máskülönben negativizmusba vagy polgárháborúba kényszeríti lépre csalt híveit. Márpedig ma könnyebben, látványosabban lehet eredményt fölmutatni a szellem világában, mint a gazdasági életben. Ha a rádió, a televízió, a sajtó nem szorul ismét Prokrusztész-ágyba, ha a falusi, városi, fővárosi intelligencia szabadságot nem is, de valamelyes mozgásteret kap, ha az irányított művészet helyet hagyna az artes li- beralesnek, egyszóval ha a klikkeket ki lehetne söpörni a kulcspozíciókból és lehetővé tenni a természetes kiválogatódást: a harmadik magyar köztársaság jövője nem lenne reménytelen. Jövőnk azon múlik, hogy a koalícióban az ortodox kommunisták egyensúlyban lesznek-e a neológokkal. Ez nem egyszerűen szocialista—szabaddemokrata ellentét, egyáltalán nem. Mind a két pártban vannak magyar érzelműek és magyarellenes érzelműek. Az utóbbit nevezem ortodoxnak, az előbbit neológnak. Uralkodni akar mind a kettő, de míg az ortodox szolgálva, addig a neológ szabadon. Nagyobb különbség ez, mint a kormány és az ellenzék ellentéte. Az Antall-kormány idején az ellenzék hangadói egyértelműen magyarellenesek voltak. Az új helyzetben, uralmon lévén, nyíltan nem engedhetik meg ezt maguknak, legfeljebb titkon paktálhatnak ellenségeinkkel. Lesznek, akik megteszik, kétség nem fér hozzá. De bízom abban, hogy a többség lehurrogja, félreállítja, megveti őket, mert minden ellenkező hangulatkeltés dacára a többség magyarnak érzi magát, és szabad szeretne lenni, nem irányított szolga. Teljes függetlenség, szuverenitás nincs, ezt tudjuk. Ám a függetlenségéről önként lemondó, országát áruba bocsátó, nemzetköziség ürügyén idegen hatalomnak ki- szolgáltató államhivatalnok akkor is csak szolga, ha miniszteri miniszterelnöki, köztársasági elnöki rangja van, önálló hatalom nélkül. Amíg a hazáját szolgálja, semmi baj (hisz a miniszter szó épp ezt a szolgálatot jelenti), még ha tehetségtelenül szolgálja is, ha ellenben idegen érdeket szolgál — miként hajdan Jászi Oszkár tette —, akkor hazaáruló a neve, ha mégoly nemes nemzetközi érdekre hivatkozik is. Ez a harc lesz a végső. A harmadik magyar köztársaság most következő éveiben dől el, hogy a jövő évezredben lesz-e még Magyarország a Kárpát-medencében. De ahogy túléltük a tatárokat, törököket, osztrákokat, szovjeteket, csak túléljük a belső ellenségeinket is. Bízom benne, hogy ebbe nemcsak az Isten, hanem az új kormány is besegít. 1994. június 25. „Szabadság napja”. ^ <?> (Benedek István)
