Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-23 / 171. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚUUS 23., SZOMBAT J3 A lap jövője forog kockán Tisztelt Szerkesztőség! A szerkesztőségek a lap terjesztésével kapcsolatos reklamációkat azzal szokták elhárítani, hogy az nem az ő felelősségük. Ezt megteheti egy jól futó lap, de a terjesztés minősége, sőt jelen esetben az előfizetés lehetősége igen keményen érintheti a lap jövőjét. Ma, amikor tisztességes hangú napilaphoz nagyon nehezen lehet hozzájutni (itt Pusztaszabol- cson egyáltalán nem), akkor már nem pusztán a lap belső ügyéről van szó. Ezért tájékoztatásul mellékelten megküldöm lapjuk előfizetésével kapcsolatos reklamáló levelem másolatát. Amikor Pusztaszabol- cson másodszor reklamáltam az előfizetést, a postai alkalmazott megjegyezte, hogy akkor a többi előfizetni szándékozót is értesíteni kellene arról, hogy elő lehet fizetni. Tehát már többen is- kísérletet tettek lapjuk előfizetésére, de őket is elutasították. Dunaújvárosban az enyémhez hasonló eljárásban volt részük az előfizetni szándékozóknak. * Az alábbiakban közöljük olvasónk reklamáló levelének másolatát: Magyar Posta Rt. HPI. Hírlapelőfizetési Iroda Budapest, XIII. Lehel. u. 10/a. Tisztelt Hivatal! Június 13-án fölkerestem a pusztaszabolcsi postahivatalt, ahol kértem, hogy vegyék föl előfizetésemet a Pest Megyei Hírlapra. Közölték, hogy erre a lapra itt nem, csak Pest megyében lehet előfizetni. Június 16-án bementem önökhöz a Közönségszolgálati Osztályra, ahol azt mondták, hogy azv előfizetésnek semmi akadálya, de náluk csak augusztus 1-jé- től lehet előfizetni. Ezt meg is tettem, majd visz- szajőve Pusztaszabolcsra ismét bem fentem a postára, és kértem, hogy vegyék föl előfizetésemet július 1-jétől. Először ezt visszautasították, majd egy belső tájékoztató átolvasása után csodálkozva közölték, hogy valóban elő lehet erre a lapra fizetni. Ezt meg is tettem. Június 29-ei dátummal a befizetett összeget visszaküldték: „A Pest Megyei Hírlapot sajnos csak Pest megye területén lehet előfizetni.” — üzenettel (olvashatatlan aláírás). Közben július 1-jétől a lapot megkaptam (kevés kihagyással). Bementem a postára, hogy most mit kell tennem. Azt a választ kaptam, hogy ne tegyek semmit, majd értesítenek. Július 15-én a lap küldését leállították azzal, hogy a továbbiakban napilapként nem kaphatom, de augusztus 1-jétől — befizetésemnek megfelelően egy hónapig — megkapom, de külön címzéssel és késve. Az elmúlt 15 napban napilapként, időben kaptam a lapot. Ennek a jövőben mi az akadálya? Az eljárást nem értem. Kérem szíves tájékoztatásukat arról, hogy hol és hogyan lehet a Pest Megyei Hírlapot előfizetni, valamint arról, hogy mi a következménye a fent leírt eljárásnak. Baltási Nándor Pusztaszabolcs Mohács kell? Manapság sokszor \ Mg ; elhangzik újra a kérdés, mégpedig fgy^ párosítva: „Nekünk Mohács kell!” — Nekünk Mohács kell!? HISTÓRIA A honfoglaló magyarok (IX.) Alkalmazkodtak az új rendhez E z a kultúra a magyarság levédiai-etelközi szállásterületén is otthonos volt, s így érthető, hogy a leginkább hitelt érdemlő mohamedán források a 870-es évek ottani magyarjainak életmódját a kazáriai viszonyoknak megfelelően jellemezték. Leírják, hogy a magyarok nemcsak friss füvet keresve terelik nyájaikat, hanem sok szántóföldjük is van, mégpedig nyilvánvalóan folyóparti téli szállásaik környékén, ahol a téli hónapokban huzamosan tartózkodtak és halásztak. Szabó István néprajzi párhuzamok alapján állítja elénk a félnomád életmódot: tavasszal a téli szállás mellett gabonát vetnek, nyáron távolabb legeltetnek, és ősszel hazatérve betakarítják a termést. Honfoglalás előtti szókészletünkben valóban meglepő a földművelésre utaló török jövevényszavak nagy száma, amelyek nemcsak gabonatermelésről, takarmány- gazdálkodásról, de a kazárországi kertgazdálkodásnak megfelelően gyümölcstermelésről, szőlőművelésről adnak hírt. A Kárpát-medencébe költözött X. századi magyarság településrendjét ma még nem tudjuk kellőképpen szemléltetni, hiszen a telepfeltárások — Méri István kezdeményezése nyomán — mindössze két évtizede indultak meg. E telephelyeiknek a honfoglalás korában nyitott temetőkkel való kapcsolata csak az utóbbi időben kezd megvilágosodni, hiszen e falvak alapítása a homályba vész, s csak annyi bizonyos, hogy a láthatóan hosszú időn át virágzó települések java része a tatárjárás idején, a XIII. század közepén elpusztult. Kezdetüket sokáig meg sem kísérelték a honfoglalás időszakára visszavezetni, mivel minden valóságos alap nélkül azt feltételezték, hogy csak az állam- alapítás után verhetett bennük tanyát a kényszernek fokozatosan engedő, nomád életmódjával felhagyó, az eke szarvához erőltetett népesség. E téves nézetet táplálta, hogy kezdetben csupán azokat a jellegzetes, rangos lovassírokat rejtő temetőket tartották magyarnak, amelyekbe az ezredforduló tájától többé nem temetkeztek. E rangos temetők hirtelen megszűnését sokáig az államalapítással az életmódban bekövetkező gyökeres változás jelének tartották, és nem feltételeztek semmilyen kapcsolatot a X. századi temetők közössége és a környékükön levő, de későbbinek vélt falvak között. Pedig a nagy gonddal temetett, felékszerezett köntössel és felszer- számozott lóval a másvilágra indított előkelők és egyes rangosabb szabadok sírjainak eltűnése nem jelent egyebet, mint hogy saját hatalmukat, vagyonukat, jogaikat mentve elsőként alkalmazkodtak az új rendhez, s hűségük jeleként, Krisztus hitének elfogadását bizonygatva, lemondtak pogány temetkezőhelyeikről. Nem egy közösség közülük az új hatalom által kiszabott szolgálata révén más tájakra is kerülhetett, de java részük alighanem ugyanazon körülmények között, helyben maradva élt tovább. Feltételezhető, hogy a királyi család várain és udvarhelyein kívül az ő szállásaik válhattak egyházas helyekké, s így halottaikat ezután már a templomba vagy köréje temették. A keresztény hit gyakorlását a köznépnél egy teljes évszázadon át sürgetik a törvények, s pogány módon nyitott ősi temetőik szívós fennmaradása is arról vall, hogy az új vallás több nemzedék során, az egyházi szervezet teljes kiépülésével vert csak gyökeret. Az Árpád-kor első századának végéig folyamatosan használt köznépi temetőknek a közelükben levő, olykor már a korai oklevelekben megnevezett településekkel való kapcsolata aligha vonható kétségbe. Nyilvánvaló az is, hogy ahol a temetőt a X. században nyitották, ott a hozzá tartozó falut is ugyanakkor alapították, ha ezeket a településmagokat a feltárások csekély száma és részlegessége miatt nem is sikerült még pontosabban kimutatni. Mindenesetrg máris X. századi előzményekről tanúskodnak a csongrád-fel- győi, bashalmi, dobozi telepfeltárások és az ä tény, hogy Visegrádon egy ilyen kunyhó omladékából egy honfoglalás kori csüngős veret került elő. Történeti meggondolásokon túl számos helynevünk is sejteti, hogy településeink egész sora a X. századból ered. Nem is érthető másként, hogy a legkorábbi oklevelek, törvények szilárd településhálózatról s határjelekkel lezárt, illetve körülhatárolt birtokokon fekvő falvakról (villa) és ott állandó építményekben, házakban (domus), kunyhókban (man- siuncula) élő népességről vallanak. Ugyancsak állandó települést jelölnek azok a prediumnak nevezett korai földesúri gazdaságok is, ahol szolga-rabszolga eredetű elemek dolgoztak uruknak használatra adott eszközeivel, illetve mint házasföldes szolgák, súlyos szolgáltatásra kötelezve, a földesúr vagy megbízottja vezetése alatt. Alávetettebb állapotúak, mint a földesúri hatalom alatt élő, csupán szolgáltatásokra kötelezett falvak lakói. Ez eszünkbe juttatja, hogy már a honfoglalás kori társadalomban megfigyelhettünk egyrészt olyan lazább függésben álló, saját közösségeikben hagyott széles réteget, akik né- pesehb falvaink alapítói lehetnek, s mellettük olyan, a rangosak szálláshelyein élő, uraik vagy azok feleségeinek vezetése alatt álló házi- szolgákat-rabszolgákat, akik a ház körüli gazdaságokban dolgoztak. Joggal látja Szabó István a XI. századi forrásokban említett települések előzményeit a földművelés miatt helyhez kötött, az új hazában már té- len-nyáron lakott egykori téli szállásokban. Az országot birtokba vevő, sokasodó magyarság hozta létre az ezredforduló tájára a mintegy 3-4000-re tehető, s átlagosan 30-40 háznépet, azaz 150-200 lakost összefogó településhelyet, magába olvasztva az avar maradványokat és a szláv csoportokat, saját településrendjébe szervezve korábbi lakóhelyeiket is. Az állattenyésztés maga is mind a nyájak összetételében, mind az állattartás rendjében a megtelepülő életmódhoz igazodott. Honfoglalás előtti török és- iráni jövevényszavaMohács eltévesztett jelkép. Amidőn Nagy Szulejmán, ahogy a törökök számon tartják, megindította ellenünk 1526-os nagy hadjáratát, akkor már mintegy másfél évszázada harcban álltunk a világhatalmi törekvésű oszmán birodalommal. így hát volt is tekintélyünk előttük. Szulejmán számolt Mátyás király birodalmának széthúzásával, gyengeségével: iszonyú fegyveres erejével győzelmet is aratott felettünk. Bejöttek a törökök az ország közepébe, s dúltak-raboltak a kor harci morálja szerint. Csakhogy ezután vissza is menték. Szulejmánék föltehetőleg még mindig nem fogták fel, hogy mi is esett az ölükbe. Azt hitték, hogy Magyarország még mindig az az ország, amelyet korábban megismertek. Időközben a törökök újra rendezték soraikat, s néhány évükbe került, hogy újabb nagyszabású hadjáratot indítsanak. Addigra már nagyon jól tudták, hogy mire számíthatnak, és minket mintegy „leírtak”. Egyenesen Bécs felé mentek. Ám akkor a horvát-magyar Jurisich Miklósnak és vitézeinek hősiessége, valamint a nemzetközi katonai konstellációk még visszafordították a hódítókat. Mi a sebeinket nyalogatván csak egymásra mutogattunk és csupán az idegen segítségre vártunk. Szulejmán közben még mindig várt évekig, de aztán jött... Csakhogy jöttek mások is: a Dobók, Zrínyiek, Ba- lassák, Thúry Györgyök, meg a névtelen mezei prédikátorok és végvári vitézek. S jöttek a névtelen jobbágyok, kisnemesek, az elfelejtett városi polgárok is: magyarok, cipszerek és más nemzetiségűek.(...) Ám mindez nem azért történt így, mert nekünk mindig Mohács kell... Hörömpó' György István Vác és a juh (8-19%) mögéje szorultak, és egészen meglepő a sertések magas számaránya (15-23%), amelyek a valódi nomádoknál teljességgel hiányoznak. Sokatmondó, hogy az állatcsont- anyag százalékos megoszlása feltűnő egyezést mutat a szaltovói települések hasonló statisztikáival, amely településekkel korai falvaink szerkezete is rokon jellegű. Mindez azt is érthetővé teszi, hogy a magyarok természeti pénze — mint a legelterjedtebb, legáltalánosabb érték — a tinó volt, még első királyaink törvényei is ebben szabták ki a büntetést, a váltságdíjat. (Folytatjuk) Dienes István Gödöllő űrbéli pere Gödöllő urai a Grassalkovichok voltak, az utolsó birtokos, ///. Antal mérhetetlen költekezése miatt kevés híján az adósok börtönébe került. Amikor 1841-ben meghalt, az óriási uradalom zárgondnokság alatt állt A gödöllői uradalom népe 1835 óta perben állt Grassalkovich Antallal, illetve a zárgondnoksággal. A pereskedés a legelő, rét elkülönítése és az erdőhasználat miatt folyt éveken keresztül. Hogy 1848-ban befejeződött, az elsősorban a forradalomnak köszönhető. A jobbágyság megszűnte következtében lehetőség adódott a perek befejezésére az egész országban. Igaz, volt ahol még hosz- szú ideig tartó eljárások nehezítették az életet, de Gödöllőn a zárgondnokság és a volt jobbágyok hamar megkötötték a megállapodást, július 23-án. A község megkapta az Ökörtelek és Bolnoka nevű határrészeket legelőül, megállapodtak abban, hogy ezt árokkal fogják védeni. Szabályozták az erdő* használatot, ennek keretében megszűnt a lakosságot terhelő fabehordási kötelezettség, de — mint Heltai Miklós írta — „1848-ban még utoljára szívességből behordják az uradalomnak a fát Pestre és Gödöllőre”. Maga az uradalom is gesztust gyakorolt; igaz a föld silánysága miatt. A törvény csak 26 hold- nyi telket írt ejő, ezt azonban a megállapodásban 28-ra emelte. Összesen 4872 hold jutott 48 család részére. A megállapodás — a törvénynek megfelelően — csak a volt jobbágyokra vonatkozott, így a zsellérek Gödöllőn sem jutottak földhoz. • Pogány György ink nagy csoportja a szarvasmarhának nem és kor szerinti megkülönböztetését, a tejgazdálkodás fejlettségét tanúsítja, továbbá sertés- és szárnyastartásról ad hírt. Kora Árpád-kori falvaink állatcsont-anyagának vizsgálata is olyan arányú eltolódást mutat az igényesebb, takarmánygazdálkodást feltételező, a források szerint az ekék elé fogott szavasmarha javára, hogy ilyen mértékű változás hosz- szú előzmények nélkül elképzelhetetlen. E telepásatásokból előkerült állatcsont- anyagra mindenütt a szarvasmarha túlsúlya (29-34%) jellemző, a nomád gazdálkodás legfontosabb állatai, a ló (10-27%)
