Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-22 / 170. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. JÚLIUS 22., PÉNTEK 9 Szólítsák meg a magyarokat! Most megmondhatjuk nekik T isztelt Szerkesztőség! Kizárólag azért folyamodom íráshoz, mert nem tudom tovább szó nélkül hallgatni, illetve inkább olvasni mindazt, ami a rádió és a televízió háza táján, illetve alelnökeivel történik (ami kedvenc lapommal, a Pesti Hírlappal is történt) és bárkivel megtörténhetik hazánkban manapság. Nem gondolom, hogy megváltom a világot ezzel a véleménnyel, illetve javaslattal, de elképesztő, hogy hagyjuk ezt a két embert szétmarcangolni azok által, akik mindvégig hazudnak a rendszerváltás óta és mindenben igyekeznek akadályozni azt. Azt a két embert, aki meg merte hozni azokat az intézkedéseket, amelyeket a ’90-ben kormányra jutott vezetőknek elsőként kellett volna megtenniük. Súlyos hibát, mondhatnám bűnt követtek el azáltal, hogy nem tették meg, és ezzel feltehetően az ártatlan, jó szándékú emberek ezreit dobták oda áldozatul a most hatalomra jutott rezsimnek. Közülük is elsők között a média-alelnö- köket. Az ő esetükben csúcsosodnak' ki mindazok a jellemző vonások, amelyek a mi beteg rendszer- váltásunkat kísérik. Gondolom, hogy — mint én is — nagyon sok magyar ember tehetetlenül, haraggal és mélységes csalódással látja, hogy a nemzeti konzervatív erők nem tudják megvédeni embereiket és még csak azt sem teszik meg, hogy világgá kürtöljék, a köztudatba véssék: jogtalanságok történnek ezekkel az emberekkel. Tehetetlenek, tehetetlenek, tehetetlenek! És ami a két ember esetében megtörténhet, az fog megtörténni még sok-sok ember esetében is. Én Nah- lik és Csúcs urakra úgy tekintek, mint a rendszerváltás hőseire. Akik nemcsak beszéltek, hanem tettek is. Mindnyájan tudjuk, mi történt, mi történik. Az volna a javaslatom, hogy a keresztény, konzervatív szellemiségű médiumok szólítsák meg a magyarságnak azt a részét, amely azért nem olyan csekély, hiszen akik most, ez után a világméretű lejárató propagandakampány után is a jobboldalra szavaztak, azokat nem lehet becsapni, átverni, azok gondolkodó emberek, tudják, hogy kinek a szájából dől a hazugság, és ki szólja az igazat. Tehát szólítsák meg őket, amíg még lehet, amíg ki nem verik kezükből a tollat, hogy egy alapítvány javára vagy más egyéb formában adakozzanak — e két ember nevének zászlóra tűzésével — egy stabil, tőkeerős nemzeti médiacentrum megteremtésére. Ez a médiacentrum — beleértve a sajtó minden megjelenési formáját — munkát adhatna valameny- nyi üldözött szakmabelinek és egyben igazságot szolgáltatna Nahlik és Csúcs uraknak is. Az ellenfelek (inkább ellenségek) láthatnák, hogy Csúcs Lászlóék nem maradtak magukra, kiáll értük a magyarságnak az a része, amely nem vesz be minden maszlagot, és amely erkölcseiben is még ép. Hiszen ellenfeleink pontosan tisztában vannak azzal, hogy hazugságra építették hatalmukat. Maguk sem hiszik el valahol legbelül azt, amit mondanak, és azt is érzik, hogy nem tiszta a lelkűk. Lehet, hogy a lelket tagadják, de az bizony akkor is megszólal, még bennük is, ha nem akarnak tudni róla. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sokan adakoznának. Nagyon sok embernek fontos Magyarországon, hogy megtisztuljon a közéletünk. Hálásak lennének, ha tehetnének ezért valamit, ha valaki, valami összefogná őket, és így cselekvő részeseivé tehetné őket mindannak, ami végül is velünk történik. A z nem igaz, nem lehet, hogy ne lenne valahol megoldás, hogy pénz hiányában, meg tudom én, minek a hiányában tehetetlenül kell néznünk, hogy minden összeomlik, és még csak a jogtalanságokról sem szerezhetünk tudomást, mert megakadályozzák, hogy valaki elmondja, megírja. Ne várjuk meg ezt, könyörgöm. Szólítsák meg a magyarul gondolkodó magyarokat ! Gerencsér Károlyné Budapest *B ár megkésve érkezett hozzánk e levél, szívesen adtuk közre, hiszen időszerűsége mit sem változott, annak ellenére, hogy Csúcs László és Nahlik Gábor már régen nincs a helyén. Levélírónk egy mindany- nyiunkat közelről érintő, halaszthatatlanul fontos kérdésre hívja fel a figyelmünket. Azt javasolja, hogy szólítsuk meg — amíg nem késő — azokat a honfitársainkat, akik a negyvenéves kommunista diktatúra elnemzetietlení- tő propagandája és az elmúlt négy és fél évi „liberális” sajtódiktatúra szőnyegbombázásai után még tisztán látnak és magyarul gondolkodnak. Erre a drámai hangú kérésre, úgy érezzük, e helyen is kötelesek vagyunk válaszolni. A nemzeti keresztény szellemű emberek megszólítását, miként azt levélírónk javasolja, mi is megszívlelendő, sőt égetően szükséges feladatunknak érezzük. Mélyen egyetértünk a levélíróval abban, hogy az eddigi tehetetlenségnek véget kell vetni. Igenis kell hogy legyen valamiféle megoldás ebben a jelenlegi nehéz helyzetünkben is! Valóban nem lehetünk tehetetlen szemlélői mindannak, ami ma velünk, a hozzánk közel álló emberekkel és lényegében mindannyiunkkal történik. „Az nem igaz...” — valljuk mi is levélírónkkal —, hogy „tehetetlenül kell néznünk, miként foszlik szerte szét minden, amiben hittünk és a szívünk mélyén még ma is hiszünk! — és még a jogtalanságokról sem szerezhetünk tudomást, mert megakadályozzák...”. Igen, megakadályozzák. Mert ahogy a jól látható jelek is mutatják, nagyon könnyen megtörténhet, hogy rövid időn belül még azok a fórumok is elnémulnak a sajtóban, amelyek ma még teret engednek a demokráciához elengedhetetlenül hozzá tartozó más véleményeknek, a jogos kritikának és fokozódó aggodalmainknak, a legelemibb nemzeti érdekek, követelések megfogalmazásának. C sakugyan gátat kell vetnünk a szemünk láttára gyorsan kiteljesedő „liberális” sajtómonopólium gátlástalan hatalmának, amely — úgy tűnik — legfeljebb csak egy-két ellenzékinek álcázott és erősen cenzúrázott lapot lesz hajlandó — a látszat kedvéért, főképpen a nyugati demokráciák megtévesztésére — eltűrni a maga korlátlan birodalmán kívül. Az egyenirányított sajtó totális hatalmából, amint azt ma már jól tudjuk, egyenesen következik a legteljesebb diktatúra életünk minden területén. Még akkor is bekövetkezhet ez, ha látszólag (inkább csak a szólamok szintjén) továbbra is szabadság és parlamentáris demokrácia lesz, úgynevezett szabad választással. Éppen a legutóbbi választás eredménye is azt bizonyította, hogy e választást a sajtó bizony döntően befolyásolja. Nem kell tehát különösebben bizonygatni, hogy mennyire fontos kérdés dőlhet el már ezekben a hetekben, hónapokban is: meg tudjuk-e őrizni a szabad sajtónak azt a néhány, még megmaradt orgánumát, amelynek léte ma közvetlen veszélybe került. Nem titkoltuk eddig sem, hogy a Pest Megyei Hírlap is eme újságok közé tartozik. Most pedig — a Vico-féle új megyei és városi lapok megjelenésével — különösen meg kell küzdenünk a talpon maradásunkért. Bár egyáltalán nem közömbös számunkra a néhány rokon szellemű lap sorsa sem, úgy véljük, hogy ebben a kritikus helyzetben nekünk elsősorban mégiscsak a saját fennmaradásunk érdekében kell megszólítanunk olvasóinkat. Az is megfontolandó természetesen, amit levélírónk ajánl, nevezetesen, hogy indítsunk gyűjtést egy nemzeti sajtóalapítvány javára. Nagy kérdés azonban, hogy létrehozha- tó-e ily módon egy „stabil, tőkeerős nemzeti média- centrum”? Ismerve a mai közhangulatot és figyelembe véve a komolyan számba vehető adakozók többségének anyagi viszonyait, továbbá a lehetséges támogatók. — legalábbis ma még — eléggé szűk körét, igencsak kétségesnek látszik ilyen adományokkal egy erős nemzeti sajtóvállalkozás megteremtése. E sorok írója mindenképpen célszerűbbnek tartaná, ha azt a néhány lapot, ami a határozottan nemzeti és keresztény szellemű fórumainkból még megmaradt, maguk e lapok olvasói igyekeznének minden lehető módon támogatni, beleértve egy- egy lap fennmaradásáért — az olvasók kezdeményezésére — megindítandó gyűjtés, adakozás vagy bármiféle ilyen célú mozgalom lehetőségét is. Ez azért is szerencsésebb lenne, mert mégiscsak maguk az olvasók döntenék el saját igényeik szerint, hogy milyen lapokat és milyen mértékben támogatnának. Egy nemzetközi sajtóalap igazságos elosztását az egyes lapok között, úgy látjuk, ma aligha lehetne megoldani. A lapunk megtartásáért kezdeményezett gyűjtés vagy bármiféle mozgalom meghirdetése előtt feltétlenül szeretnénk kikérni olvasóink szélesebb körének a véleményét, hogy megtudjuk, valóban kívánják-e és célszerűnek tartják-e egy ilyen adakozás vagy ezzel egybekötött akció megindítását. K edves Olvasóink! Várjuk véleményüket, javaslataikat. Hisszük, hogy a néhány éve újra megindult nemzeti, keresztény szellemű sajtó — s ebben lapunk — megtartása egyáltalán nem csak egy szűk társadalmi réteg gondja, s olvasóink közül — és mások is — igen sokan átérzik, akárcsak levélírónk, e kérdés jelentőségét. D. Vass László Büszkék vagyunk arra, hogy a magyar humor „páratlan”. Néha még lesajná- lóan is nézünk egyik-másik humortalannak tartott nemzetre, vagy nem értjük hogyan képesek azon nevetni, amin nekünk, akiknek vérében van a humor, az arcunk se rebben. Büszkék vagyunk politikai viccekben való gazdagságunkra, politikai viccgyártó képességünkre is. Viszont kevéssé tudatosul bennünk a politikai viccek — azok fajtája, nyíltsága, cinizmusa, keserűsége — és a fennálló politikai viszonyok közötti összefüggés, mert akkor már szerényebbek lennénk önmagunk megítélésekor. Az 1990-es választások után gyakran lehetett hallani liberális oldalról azt, hogy olyan siralmas a helyzet, hogy már politikai viccek sincsenek, mivel a népnek már nevetni sincs kedve. Az efféle érvelésnek nem liberális körökben is többen hangot adtak. A politikai viccek hiánya valóban tapasztalható volt. Mindössze az ok volt más, hiszen a politikai viccek köztudottan akkor burjánzanak, mikor a szólásszabadság foka, az emberek közérzete, bizalma a hatalom iránt, a hatalom arroganciája nem teszi lehetővé az állampolgár számára az őszinte véleménynyilvánítást. Nem véletlen, hogy nálunk a Rákosi-rendszer idején volt a politikai viccek virágkora. A politikai vicc magyar illetve kelet-kö- zép-európai típusa lelki egyensúlykeresés, és jelzés az igazságról és valamiféle piciny győzelem a hatalom bitorlói felett. Persze itt ne keverjük a többbnyire „névtelenek” által alkotott vicceket a Farkasházy & Co.-féle ka- baréordenáréságokkal. Azokból nem volt hiány az elmúlt években sem, és számtalan formában ma is kapjuk, ha kell, ha nem. Igazi jó vicceket valóban alig lehetett hallani az elmúlt években. Az igazi áttörés, a visszatérés viszont szinte már a május 9-i választás másnapján lezajlott. Azóta pedig számtalan — politikailag igen tájékozott — vicc röppent fel Hornról, Kunc- zéról, Petőről stb. Vagyis sokak vágya végre teljesült. Újra itt a teljes boldogság és jókedv. Lehet sunyin, halkan, egymásra kacsintva nevetni, mivel ismét vannak politikai viccek. Mi pedig most megmondhatjuk nekik..* ha már visszaszavaztuk őket. Mindezek ellenére a politikai viccek újra megjelenése azt is mutatja, hogy a névtelen szerzők, ha csak ösztönösen is, de jelzik a gyanút, a sejtést arról, hogy a szabadságot illetően negatív folyamat indult el. És a viccek azt is jelzik, kik jelentik e veszélyt. így talán a megoldásra is utalnak. Bognár József — Régebben imádtam kertészkedni, de most úgy vagyok vele, mint a választók a kormányprogrammal Jelenszky László rajza
