Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-19 / 167. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JULIUS 19., KEDD Megmentendő a PMH! Tisztelt Főszerkesztő Úr! L apjukból értesültem arról, hogy Pest Megye Közgyűlése meg kívánja vonni a Pest Megyei Hírlaptól a megye címerének a használati jogát. Az ügy önmagában véve is gyalázatos, különösen akkor, ha arra gondolok, hogy a nemzeti szellem felvállalására Önökön kívül már alig van médium, mely tenni merne. Ez utóbbi hírt, tehát azt, hogy globális támadás indul Önök ellen — Seszták Ágnestől tudtam meg a Magyar Nemzetből (VII. 9.). Seszták Ágnes úgy véli, hogy immár visszafordíthatatlanul megpecsételődött a népi-nemzeti sajtó sorsa. Nincs pénz és az ellendrukker tábor machiavellizmusa határtalan. Eddig a Pesti Hírlapban helyeztem el Seszták Ágnes segítségével egy-két cikket, főleg a választásokkal kapcsolatban, illetve Csurkánál a pozsonyi falutábla szavazással ösz- szefüggésben (MF. 1994. június 30., 15. old. „Magyar településeknek magyar nevet!” címmel). Nagyon kérem, ne- vegye tolakodásnak, önreklámo- zásnák vagy éppen provokációnak, hogy az Önöket is nyomasztó megoldásokkal kapcsolatban egy-két gondolatomat kifejtsem. Azt hiszem az együttgondolkodás ebben a politikai és emberi helyzetben nem csak hasznos, de kötelező is. Úgy érzem, ebben a helyzetben meg kell szólalnom. Ezért is keresem meg Önt ezzel a valószínűleg hosszúra és unalmasra sikeredő levéllel. * Az anyagi gondok megoldása a legnagyobb gond. Nem egyszerű, de meg kellene próbálni. A népi-nemzeti vonal kezében még mindig van néhány olyan média, amelyet nem csak még lehetne, de meg kell menteni. Itt arra gondolok, hogy társadalmi szintű mentőakciót kellene szervezni. Nem csak előfizetők toborzásával, mert csak előfizetőkből manapság nem lehet egy lapot fenntartani, hanem egyrészt közadakozásból, másrészt pedig hirdetésekből. Ez gazdasági kérdés: tudomásom szerint a lap példányszáma emelkedik, lassan országos napilappá válhat. Hirdetéseknél pedig árcsökkenéssel kellene konkurenciát teremteni és bevonni a nemzeti, vagy a nemzeti vonallal szimpatizáló tő- két/tőkéseket is. Esetleg létre lehetne hozni egy lapkiadó szövetkezetét (melyhez társulhatnának a többi, egyelőre még megmaradt népi-nemzeti jellegű lapok is), ahol is a féléves vagy egyéves előfizetési díj egyben egy, illetve két részjegy ingyenes birtoklását is jelentené. Itt lehetővé lehetne tenni azt, hogy a „részjegytulajdonosok” év végén, szövetkezeti szokás szerint az esetleges nyereség alapján „visszatérítést” kapnának. A folyamatos előfizetés további részjegy szerzését tenné lehetővé. Visszatérve a hirdetésekre. Az árlejtéssel történő manipuláció mellett a hirdetőknél is fel lehetne ajánlani a részjegyek birtoklását a hirdetési összeg és az előfizetési díj viszonyszáma alapján, ha a hirdetők 1-3-6-9-12 hónapra „abonál- nának” hirdetési területet. így a PMH-t meg lehetne menteni és talán a PH-t is fel lehetne támasztani. Ami Csurkát illeti, őt nem kell félteni: megél a jég hátán is. Persze az se lenne utolsó, ha őt is be lehetne vonni a „pakliba”. Az, hogy egy leendő országos újságot Pest Megyei Hírlapnak hívnak, nem lehet akadály. A Pesti Hírlap sem csak a pestieknek készül. Nem beszélve arról, hogy a Magyar Hírlap az elnevezésével még véletlenül sem tud azonosulni. (Milyen érdekes, a két háború között a csehszlovákiai magyarság lapja — azaz a mi lapunk volt a PMH, azaz a Prágai Magyar Hírlap.) Nem vagyok újságíró. Csak egy évkönyvet szerkesztettem 26 éven keresztül, az Annales Immunológiáé Hungaricaet, melyet sikerült nemzetközi jelentőségűre fejlesztenem. Természetesen „ amikorra azzá vált, nem lopták el: — megfúrták. A gödöllői HUMAN szponzorálta és lényegében annak volt az évkönyve. Úgy fúrták meg, mint az ott több, mint ötven éve magas szinten végzett tudományos munkát. Tehát van némi halvány fogalmam arról, hogy mit jelent egy évkönyv elkészítése és talán fel tudom mérni azt is, hogy mit jelenthet egy napilap szerkesztése. * A la'p szellemisége pedig ■— ez már doxazmámmá válik — közelítsen a ke- reszt(y)én(y) szocialista eszmeiség felé. Affajta szellemi irányzat felé, melyet az Irodalmi Újság idehaza legutoljára kinyomtatott példányában a Sajkódról, Emma asszony „internálásából” betegen Pestre felszökött Németh László határozott meg megrázó cikkében. Ez a fajta szellemiség híd lehetne a jelenleg politikai okokból egyelőre még megnevezhetetlen baloldali, a liberális pártokban parkolópályán elfekvő, de nemzeti gondolkodású személyektől Pozs- gayn, Csurkán keresztül egészen a kisgazdákig, a modern szocdemekig. (Nem Királyra gondolok!) A szocializmusra igenis igény van. Ezt tudomásul kell venni. Nem szabad az MSZP győzelmét kizárólag a 3,60-as kenyér demagógiára, vagy fradikolbászra visz- szavezetni. Ez a rabuliszti- ka a mindenkor fennálló és már az antik Rómát is megkeserítő lumpenekre hatott csak. Az azonban, hogy a szocializmus milyen formáját hajlandók az emberek elfogadni, azt egy kialakuló diktatúra esetében, mint lényegtelen kérdést, fel se teszik. Ma még nem látom a marxi—lenini—sztálini örökség ébredését. (Thür- mert nem tartom alternatívának.) Tehát a mi kezünben van annak a kulcsa, hogy milyen szocializmust tudunk felajánlani. Itt nem a Rerum Novarum, vagy a Quadragesimo Anno encik- likák ajánlásait veszem figyelembe. (Nem azért, mert — a reformáció óta mindkét ágról kálvini— zwingli-i kartéziánus — magyar kálvinista hivatás- rendi családból származom.) Néhányunknak már az első szárszói konferenciát (1943) megelőző szárszói magyarságtudományi összejöveteleken (negyvenes évek legeleje) kialakult elképzeléseink voltak a nemzeti-népi szocializmusról, mely nemcsak, hogy nem azonos a nácizmussal (azért is fordítottam meg a szokott elnevezést, nehogy félreértések essenek!), hanem egyenesen tagadja azt. Elképzeléseink kissé naivnak tűntek. A szociáldemokrata eszmeiséget kerülgettük, mint macska a forró kását. Volt benne akkor ugyanis valami, ami taszított bennünket. Ez, hál’ istennek, a szocdemeknél is kihalt vagy kihalóban levő attitűd, melyre nem érdemes ma már szót fecsérelni. * I dőközben kezembe került a PMH mai száma, melyben a „Lássuk a medvét!” vezércikket elolvastam, illetve a Janus-arcú Magyar Nemzetben — talán jelzésértékkel — amelyben megjelent a „Murdoch csípőből lő” című cikk. így szükségesnek tartottam, hogy a fentiek egy részét kiegészítsem és akár világgá kiáltsam — mint egy csurkai abszurd drámában vagy egy görög sorstragédiában tennék —, hogy perceken belül elkésünk, elszalasztjuk a lehetőséget. Rétfalvi R. Lajos az orvostudomány akadémiai■ doktora Tisztelt Főszerkesztő Úr! Egyetértek az Ön 1994. július 15-ei cikkének tartalmával, és nagyon sok cikk tartalmával, mely a Pest Megyei Hírlapban megjelenik. Három éve kutatom a magyarság megosztottságának kérdését, és a következő megállapításokra jutottam: A magyarság megosztottságát az okozza, hogy különböző történelmi korok, különböző történelmi személyiségek és különböző ideológiák mentén alakulnak ki szekértáborok. Ennek az okát abban látom, hogy nem jutottunk hozzá azon információforrásokhoz, mely alapján egy összefüggő, egyetemes rendszer kialakítható. A magyarság többsége nem ismeri azt a kulturális kincset, melynek birtokában van, mondta ezt Mez- zofahti a magyar nyelvvel kapcsolatosan. (Mezzofan- ti több mint 50 nyelvet beszélt.) A mai modern, számítógépes korszakban mi sem lenne egyszerűbb, mint sokszöges (poligonális) rendszerben összehasonlítani 3000 sumér, ősgörög, őstörök, etruszk, szanszkrit szógyököt és az összes nyelvtani sajátságokat, régi ornamentikái díszítőelemeket, szimbólumokat, népdalokat, régészeti leleteket a magyar nyelvvel és minden más nyelvvel, szimbólumokkal, népdalokkal stb. Kiderülne az, hogy a magyar nyelv sokezer éves szókincsét nem a mai (ezeréves) nyelvekből „szerezte”. Más kulturális kincsünkért: például a barbár (gótikus) építészeti stílusért, a tökéletes szépségideál értékért (aranymetszés aránya a művészetekben, Bartók műveiben, József Attila versében, a magyar Szent Koronában) csak le kéne hajolnunk (Lendvay Ernő: Kodály és Bartók harmóniavilága). A magyarság többsége nem foglalkozik a magyar nyelvnek azon értékével, mely tömörségében, egyértelműségében egyedülállóvá teszi. A gazdasági életben és oktatásban, a törvények megalkotásában, kommunikációban ezeknek óriási szerepük lenne. A környezet tönkremegy, ha környezetvédelmi bírságokkal véljük megoldani, úgyszintén a valódi kulturális értékek is perifériára szorulnak, ha szponzorálásban látjuk a fő megoldást. Hogy mi lenne a megoldás? Miként a fény is kettős természetű — hullám- és korpuszkuláris (anyagi) tulajdonságok jellemzik —, úgy a szellemi értékeket és az anyagi-pénzbeli motivációkat harmóniába kéne hozni. Ennek megoldási módozatai lehetnének az alábbiak: A törvények rövid, tömör, egyszerű, közérthető alkotása oly módon, hogy egyik tövény összhangban legyen a másikkal. Ä közgazdaságban az legyen az alapelv, hogy: a bevétel mindig jóval nagyobb legyen, mint a kiadás, és ez hetente (vagy havonta) ellenőrizhető legyen. Ha ez az alap — és nemcsak a szólam —, akkor nincs óriási eladósodás, csőd. Ha a rendszerre nincs is mindönkinek áttekintő képessége (mivel „üzleti titok” is létezik), rögzíthető az erkölcsi és anyagi felelősség — matematikai módszerekkel. Nem a sokórás munkaidőre, illetve a szorgalomra kell fektetni a hangsúlyt, hanem idő- és téregységre eső „intelligenciatartalmat” kell növelni, mely nem csak az érték létrehozási képességét jelenti, hanem ezen értékek hatékony értékesítését is. (Például: úgy, ahogy a székely-magyar rovásírás a gyorsírás alapja volt „szűk helyre tömörítve az értelmet”, a magyar mező- gazdaság oly vetőmagokban lehetne kiváló, melyekben íz és zamat lenne „sűrítve” úgy, hogy a zöldségek, gyümölcsök nemcsak a fényképész számára nőnének szépre és nagyra.) A magyarok több hangsúlyt fektethetnének a világkereskedelem más formáira, ahogyan azt a hollandok teszik. Két évvel ezelőtt olvastam egy tanulmányt, mely a Fortune magazin felmérése alapján készült arról, hogy a legnagyobb menedzserképző iskolákban három fő hibát találtak: — a múltat tanítják (mint kereskedelmi módszereket) — nincs kapcsolatuk a gyakorlattal (vagy legalábbis kevés) — nem tanítanak részleteiben technológiákat. Tehát nem csak a kutatással kéne össszekötni az oktatást, hanem a gyakorlattal is. Fejér Tibor Budapest Szorgalom és intelligencia Prognózis. Az elkövetkező időszakban sem tudok derűs, napfényes időszakokat ígérni Jelenszky László rajzai Azt mondja, hogy valamilyen erőszak elleni mozgalomtól van!
